Az öreg legények összejöttek, hogy ötven évvel később megemlékezzenek a veretlenül kivívott elsőségről, a régi játszótársakról, a felejthetetlen hangulatú budapesti Universiadéról és beszélgessenek arról is, hogy példájuk hatott a későbbi generációkra is, hisz idén megint bekövetkezett az, ami akkor a Margitszigeten.

Az Universiade-válogatott két évvel korábban Kazanyban megnyerte az aranyat. A játékosok egy percig nem titkolták, hogy a koreai Kvangdzsuban a céljuk nem más, mint a duplázás. Két hét alatt, nyolc veretlenül megvívott mérkőzés után már csak egy lépésre álltak ettől. Az élet pikantériája, hogy a mieinknek úgy, mint az első meccsen, most az utolsón is az olaszok igyekeztek az útját állni. Telt ház az uszodában az Universiade utolsó napján. Már mindenki ráért szurkolni, a versenyeknek vége, csak a záróünnepség volt hátra. Az utolsó, a 272. aranyérem sorsa dőlt el. Nem úgy tűnt, hogy erre jó eséllyel pályázunk, mert Vincze Balázs csapata bizony ijesztően kezdett, 0-4-ig semmi beleszólásunk nem volt a mérkőzésbe, csak az olaszok játszottak, s a góljaikon kívül minden másról lemaradtunk. A magyar szurkolók, akik úgy mentek az uszodába, hogy a vasárnapi ebéd előtt étvágygerjesztőnek kapnak majd egy vitrinbe illő, pompás győzelmet, aranyérmet, Himnuszt meg mindent, nem is tudták elképzelni, hogy ilyen is lehet. 0-4. A csapat ugyan korábban már szoktatta a rajongóit (nem kevesen voltak a koreai egyetemista lányok körében is!) a rossz álmokhoz, amikor vérfagyasztó helyzetbe keveredett az amerikaiak elleni elődöntőn is. Azt a mérkőzést is csak erős idegzetűeknek ajánlották volna az idegorvosok.

Nagyon különleges meccs volt az is, ahol az utolsó negyedben elölről kezdődött minden, 3-3-ról. A mieink csupán egyetlen egyszer vezettek, igaz, pont a legjobb pillanatban, akkor, amikor a negyedik negyedben a világbajnok Bátori betalált és ezzel a döntőbe lőtte a társaságot, mely ezenkívül annak köszönhette a sikert, hogy remekül védekezett, amit a csupán három kapott gól is jól mutat. Bisztritsányi, „Bisztró” kitűnően védett, a százaléka 72,7 volt! A kapus mint csapatkapitány is eredményesen dirigálta a társait.

A mester, Vincze Balázs izzik, minden porcikájával átéli a meccs drámáját, a parton segítségül hívja az összes szentet az égből, kiirtja a szótárából a csüggedés szót és közben töretlenül hisz, 0-1-nél, 0-2-nél, 0-3-nál és 0-4-nél is. Ugyanúgy, mint 0-0-nál. Hogy csinálja? Miből van ez az ember? Akárhogy is, a csapatba beépítette ezt a hitet és még a legelveszettebbnek tűnő állásnál is képes átvinni a győzni akarás üzenetét.

0-4 után jött el az ébredés, amikor az olaszok talán már el is hitték, hogy itt csak ők dobhatnak gólt és majd történelmi vereséget mérnek a magyarokra, megbosszulva elődeiknek az utóbbi évtizedekben összegyűlt minden sérelmét. Ehelyett Kovács Gábor kitűnően eljátszotta a jégtörő szerepét és akkor ugyan ez még csak szépítésnek látszott, de beállt a fordulat. 1-4! A csapat professzori szinten adott leckét abból a tudományból, hogy ilyen vesztettnek látszó állásból, amikor a lelátón százból százan már „az ezüst is szépen csillog" gondolatával barátkoznak, hogy is lehet visszahozni a meccset 5-5-re, sőt 7-6-nál már vezettek is! A lelátón többen ápolóért kiáltanak. A porcukorrá őrölt olaszok azonban szintén tudnak valamit a feltámadás receptjéből. Ahelyett, hogy atomjaikra hullottak volna a fordulat miatt, egyenlítettek, csak hogy az idegőrlő játszma büntetőkkel folytatódjék.

Ezek közül a harmadikat mindkét csapat játékosa elhibázta, majd így bandukoltak együtt a felek 6-6-ig, s ekkor Minarchi labdája szerencsénkre csak nem akart becsorogni. A történet már-már Hollywoodért kiált, amikor Sedlmayer Tamás, aki pár perce még kihagyta a büntetőt, az újabb esélyét bebombázta és ezzel egy külön lapot biztosított magának a magyar póló vaskos történelemkönyvében. Ettől kezdve minden a forgatókönyv szerint, azaz: mester a vízben, férfias ölelések a parton és a medencében, könnyek és vigyorok, arany, Himnusz. A magyar vízilabda idei egyetlen aranya. Éjjel senki sem tud aludni, folyik a szó, mindenki újra és újra átéli élete meccsét. Sedlmayer úgy emlékszik, hogy a döntő büntetőhöz nyugodtan állt oda (nem látszott – a szerk.), Barabás Botond pedig megmondja a tutit: „A szív volt a kulcs a győzelemben, anélkül képtelenség lett volna felállni 0-4-ről."

Vincze Balázs, a szív kapitány, aki azért a rend kedvéért a döntőre vitt magával egy másik rend ruhát is, számítva arra, hogy szükség lesz rá, annak rendje-módja szerint a győzelem tiszteletére felmászott a toronyba és onnan vetette magát alá a medencébe. Szóval kétszer is fürdött, mint ahogy már másodszorra vitte sikerre az egyetemistákat: „Lehet, hogy ennél többet már nem is tudtunk volna adni magunkból, minden, sőt még egy picivel több is előkerült az összes játékosomból... Tudom, hogy nem olimpia színvonalú az Universiade, de nekünk ez volt a világbajnokságunk, nekünk ezt kellett megnyerni" – mondta.

Az imént leírt volt a magyar csapat utolsó Kvangdzsuban, a 28. nyári Universiaden nyert aranya.

Az első is ugyanilyen emlékezetes magyar-olasz viaskodás során dőlt el.

A Kvangdzsutól 300 km-re levő Csungdzsu városában, a Tangeum tavon zajlottak az evezős versenyek. Számunkra a leginkább várt döntő a normál súlyú kormányos nélküli kettesé volt. A Simon Béla-Juhász Adrián egyetemi világbajnok kettes tele volt (jogos) reményekkel. A két szolnoki születésű fiatalember ráijesztett a magyarokra, amikor úgy tűnt, hogy az egység túlságosan is elengedte az ellenfeleit a rajt után. 500 méternél a 4., 1000-nél és 1500-nál is csak a harmadik volt a győzelemre esélyesnek tartott egység. A 2000 méteres futamban még 1750-nél is csak a harmadikok voltak, bár az elő és a középfutamban mutatottak alapján ezen a ponton már előbbre várták őket. Dagadtak az erek a hajóban és a parton is, rekedtre ordította magát mindenki, aki magyar, s aki olasz. A mieink taktikája bevált, előbb a hollandokat előzték, majd 50 méterrel a cél előtt az elképedt olaszokat is állva hagyták a kérlelhetetlen hajrájukkal.

Mindebből mi a tanulság? Talán csak annyi, hogy a „magyar átok" elnevezésű sommás ősmagyar kinyilatkoztatás, miszerint a mieink mindig az utolsó másodpercekben buknak el, kapnak sorsdöntő gólt, tust vagy bármi mást és ezzel vesztenek, nem teljesen fedi a valóságot. A koreai aranyak másról beszélnek, és majd ötven év múlva, egy jubileumi ünnepségen nem a megszépítő messzeség formálja a visszaemlékezést a dicső múltról, ehhez nem kell mit hozzátenni és nincs mit elvenni belőle, mert amiről itt most szó esett, azt nem a mesevilág szőtte – még ha talán úgy is néz ki.

A magyar érmesek

Arany: férfi vízilabda-csapat

Bisztritsányi Dávid (Edutus Főiskola), Sántavy Máté (Eszterházy Károly Főiskola), Bátori Bence (Edutus Főiskola), Sedlmayer Tamás (Testnevelési Egyetem), Jansik Szilárd, (Edutus Főiskola), Kovács Gábor (Edutus Főiskola), Zalánki Gergely (Eszterházy Károly Főiskola), Illés Sándor (Pázmány Péter Katolikus Egyetem), Lőrincz Bálint (Eszterházy Károly Főiskola), Szentesi Ádám (Testnevelési Egyetem), Chilkó Márton Bence (Szegedi Tudományegyetem), Halek Márton (Debreceni Egyetem), Barabás Botond (Budapesti Gazdasági Főiskola)

evezés, normál súlyú kormányos nélküli kettes
Juhász Adrián (Széchenyi István Egyetem,
Simon Béla (Nyugat-magyarországi Egyetem)

Bronz:

evezés, könnyűsúlyú egypárevezős

Tamás Bence (Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem)

vívás, egyéni párbajtőr

Berta Dániel (Pécsi Tudományegyetem)

vívás, egyéni kard

Valkai Ferenc (St. John’s University)

(Sport 2015/Dobor Dezső, fotó: MEFS)