A szerénységéről közismert, egykori kötöttfogású, 57 kilós bajnok bizonyította, hogy visszafogott, hatásvadász mondatok nélkül is le lehet kötni az érdeklődést. A Heves megyei Szentdomonkoson született, Egerben nevelkedett, immár negyedik évtizede a Ferencváros birkózó szakosztályát erősítő Sike ugyanis érdekes és gondolatébresztő tényeket, eseményeket említett mondandója során. Szeretettel emlékezett mindkét, idősebb bátyjára, akikkel ő már kisgyermekként elkezdett birkózó edzésekre járni.

- Eleinte nagy volt a dilemma, hogy a labdarúgás vagy a birkózás maradjon - vallotta be, - s bizony nem ritkán el is maradtam az edzésekről, ha például a televízióban európai kupameccseket közvetítettek. Ilyenkor mindig bejelentettem a visszavonulásomat, amit persze 1-2 nap múlva már vissza is vontam. Így ment ez hónapokon keresztül, ám amikor az első versenyemről egy ezüstérmet vihettem haza, a kétségek eloszlottak, maradt a birkózás.

Olimpiai bajnokunk arról is szólt, hogy tizenhét éves korában szinte megszökött otthonról, mert vonzotta őt a Ferencváros, a birkózásban való komolyabb lehetőségek megragadása.

- Az ifjúsági korban volt egyébként a legnehezebb bizonyítanom, hiszen a korosztályos versenyeken akkcelerált, délebbi országokból származó riválisokkal kellett megmérkőznöm, akiknek a személyi adatait ráadásul igen gyakran meghamisították. Így a sokkal később érő magyar fiataloknak fizikailag négy-öt évvel előbbre tartó ellenfelekkel kellett megmérkőzniük. Ha ezt az extra igénybevételt túlélték, utána már mindinkább kiegyenlítődtek az erőviszonyok.

Sikét egyébként 1982-ben hívták be először a válogatott keretbe, ahol több, korábbi példaképével is együtt gyakorolhatott.

- Tényleg nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy Rácz Lajossal, Kocsis Ferenccel, Növényi Norberttel és Sípos Árpáddal együtt edzhettem. Az 1984-ben elmaradt olimpia még semmiképpen nem az enyém lett volna, a következő években viszont már indulhattam a világversenyeken, de rendre elmaradtam a várt éremtől. 1985-ben az Eb-h hatodik lettem, majd kétszer is helyezetlenül végeztem a kontinensbajnokságon. Így ment ez, egészen az 1988-as, norvégiai Eb-ig, ahol végre bronzérmet tudtam kiharcolni.

Ez jó előjelnek számított a szöuli ötkarikás játékokat megelőzően, de semmi elbizakodottságra nem adott okot. Elvégre az eredményei ugyancsak hullámzóak voltak.

- Az összes, szóba jöhető rivális ellen nyertem is, de vesztettem is a megelőző hónapok erőpróbáin, így inkább csak éremszerzésben bizakodhattam Koreát megelőzően. Ott azután jól kijött a lépés, mind az öt meccsemet sikerült megnyernem, amelyek közül a török és az iráni rivális több gondot okozott, mint a bolgár Balov a döntőben.

A szinte folyamatos szabályváltoztatások 1989-től meghozták Sike András számára is a hét szűk esztendőt.

- Eltörölték a fölharcot, ami az én legfőbb erősségemnek számított, így - bár Szöul után kétszer lettem Vb-n harmadik, Eb-n pedig második - mindenképpen szerényebb eredményeim jöttek, mint amire képes lettem volna, ha marad a földharc. Már 1990-ben már elkezdtem az edzősködést fiatalok egy csoportjával, a Bundesligában azonban még 1997-ben is szőnyegre álltam. Az egyre csökkenő választékból is sikerült tehetséges fiatalokat felhozni. Közülük eddig Fodor Zoltán vitte a legtöbbre, aki Pekingben másodpercekkel a vége előtt csúszott le az aranyéremről. Pekingben és Londonban is a várt alatt teljesített a nagyon tehetséges Bácsi Péter, aki most 84 kilóban folytatja. Egyébként 1999 óta vagyok zöld-fehér felnőttek vezetőedzője.

Természetesen nem kerülte el - akár a forró kását - a sportág nehéz helyzetét sem, amiről így vélekedett.

- A FILA korábbi elnökének, a svájci Martinettinek komoly része van abban, hogy eddig jutott a sportág. Mást ne mondjak, egyszerűen nem tárgyalt a NOB vezetőivel. Most persze nagy a kapkodás, hiszen májusban, Szentpétervárott nyolc, az olimpia műsorára kívánkozó sportág közül csak kettő maradhat állva, hogy azután szeptemberben a NOB közgyűlése Buenos Airesben meghozza végső döntését. Az első kettőbe még biztosra veszem a birkózás bekerülését, a végső döntéstől viszont már jobban félek...

(Forrás, fotó: JochaPress)