Amikor lehuppant az előbb, felsóhajtott: jaj! Miért? Még olyan fiatal…

Csak kiszakadt belőlem. Nem volt okom rá, csak jólesett…

Egyébként panaszkodós?

Nincs okom rá. Minden rendben van körülöttem. Mindenki egészséges, együtt a család.

Elmondja, ha gondja van valakivel?

Persze. Jobb, ha mindent rögtön kiadok magamból. Nem is tudnám eltitkolni, mert úgyis meglátszik rajtam…

A kislányára is rászól?

Dorinára? Muszáj. Csak azért, hogy tanuljon belőle. És szeretném, ha rendet tartana maga körül. Igen, szólok, hogy rakodj el, vagy öltözz át! Nem mindig egyszerű. Van karaktere. Szerintem az anyja természetét örökölte. A makacsságát biztosan.

Ön alkalmazkodóbb?

Én inkább mindenkiben próbálom megtalálni a jót, ebből adódóan elfogadóbb vagyok. De hát kell is az alkalmazkodókészség egy csapatsportnál.

Ez éppen úgy lehet gyávaság is. A konfliktus kerülése…

Lehetne, de nem az. Egy csapatkapitánynak fel kell vállalnia az ütközéseket. Tisztázni kell olykor dolgokat, feloldani feszültségeket, mert csak így tud előbbre lépni a csapat. Figyelek, hogy ne legyen bántó, de az őszinteség nagyon fontos.

Önnek is elmondhatják őszintén a véleményüket? Például egy fiatal játékos, ha éppen elront valamit…

Persze, szólhatnak… Más kérdés, hogy nem szólnak.

Miért? Akkora tekintélye van?

Nem hiszem, hogy ezért. Szerintem inkább arról van szó, hogy tudja mindenki a csapatban, nem lehet hiba nélkül játszani. Pontosabban: nem szabad, és nem is érdemes…

Kockáztatós?

Hiszem, hogy aki mer, az nyer.

Ez idővel hogyan változott? Óvatosabb lett vagy vakmerőbb?

Bátrabb lettem. Az idő, a tapasztalat sokat számít…

…de inkább tudhatjuk a veszélyeket is, amiket addig nem mértünk fel…

Mivel végig viszonylag sikeres voltam, nagyobb önbizalmam lett. Az, hogy eddig javarészt sikerült megoldanom a problémákat a pályán, erőt ad, hogy ne ijedjek meg az újabb kihívásoktól. Könnyebben döntök. Igaz, régebben fittebb voltam, és könnyebben regenerálódtam, viszont több energiát fecséreltem el felesleges ugrándozással. Most sokkal takarékosabb vagyok, jobban osztom be az erőmet, értelmetlenül nem fárasztom magamat. Értem a játék logikáját.

Csakhogy a játék nem mindig logikus. Vannak olykor irracionális pillanatok…

Persze. Ez a szép benne! Nincs két egyforma mérkőzés, nincs két egyforma szituáció. Tíz centivel előrébb vagy hátrább áll az ember, és minden másként alakul. Hiába beszéljük meg előtte pontosan a srácokkal, hogy mit akarunk játszani, ha nem úgy reagál az ellenfél, ahogyan képzeltük, gondolhatjuk újra az egészet, és szemvillanás alatt mással próbálkozni. Közös döntés, amit közösen kell végrehajtanunk.

Soha nem akart egyéni sportágat űzni?

Ez szülői indíttatásból alakult így. Apám válogatott kosárlabdázó volt, sokszor levitt magával a csarnokba, ahogyan csapattársai közül is többen hozták a gyerekeiket, és mi is ugyanúgy elkezdtünk játszani, mint ők. Mármint ugyanolyan hévvel és önfeledten… Ebbe nőttem bele, legfeljebb az volt a kérdés, hogy kosarazzak-e, vagy a kézilabdát válasszam.

Pedig például teniszben is sokra vihette volna, adottságai révén…

Nem szeretek egyedül lenni. Maximum az ebéd utáni szieszta esik jól magányosan, egyébként igénylem, hogy emberek között legyek. Mondom, ezt szoktam meg kiskoromtól. Az edzések a csarnokban. Még az iskolai atlétikai versenyekre is együtt jártunk a többiekkel, és olyan emlékeim maradtak, hogy jókat hülyülünk. Megszoktam a társasági életet.

Milyen szokott lenni társaságban?

Hát nem vagyok valami hangadó! Nem szoktam középpontban lenni. Inkább figyelek, és hálás közönség vagyok.

Irigyli azokat, akik központi figurák tudnak lenni?

Persze! Olykor azért próbálok megjegyezni vicceket, jó dumákat, hogy legközelebb majd villoghassak velük, de rendre elfelejtem őket. Tovaszállnak, és mire eszembe jut, már rég másról beszélnek…

Zavarja, hogy 208 centijével kimagaslik a világból?

Mindig magas voltam, tehát nem tudom, hogy milyen alacsonyabbként élni. Hadd kérdezzem meg: milyen?

Szar. A csajoknak mindig a magasabb fiúk tetszettek. Meg amikor udvarolni szeretnék Jakabos Zsuzsinak, eleve kedvemet szegi, hogy egy fejjel magasabb…

Egyébként lenne esélye?

Semmi, de hadd higgyem azt, hogy csak a magasságom miatt…

Az iskolában meg mindig engem böktek ki a tanárok. Kamaszkorban meg a többiek találtak meg mindenféle megjegyzésekkel. Colos, zsiráf, meg ilyesmi. Akkor zavart, de akkor az ember annyira nem tudja a helyét a világban, hogy minden zavarja! Azóta pedig nem foglalkoztat a magasságom. Vannak hátrányai és előnyei. Nyilván kicsit másként látom a világot amiatt, hogy más a szemmagasságom. Van, amikor szólnak emberek, hogy elmentem mellettük az utcán, és nem vettem észre őket. Hát ilyen sajnos könnyen előfordul, mert nem lefelé, hanem előre nézek.

Egyébként is?

Igen, igyekszem az életben is előre tekinteni, miközben tudom, hogy mindig közbejöhetnek véletlenek. Ezért igyekszem boldogan megélni a jelent.

Mit jelent önnek a boldogság?

Az egészséget. Hogy legyen mindenki egészséges a környezetünkben, meg legyünk mi magunk is azok…

Persze, Nagy úr, de annyi embert látok, akik egészségesek, mégis boldogtalanok…

Magyarországon tényleg sok ilyen van. Itt szerintem negatívabb szemléletűek az emberek.

Máshol kevésbé?

Hát nem?

Nem tudom, én csak itt éltem. Ön az, aki több, mint egy évtizedet élt Barcelonában, meg azóta is járja a világot.

Igen, itt keserűbbek, pesszimistábbak az emberek.

Ön tucatnyi országba elmehetett volna, mindenütt örömmel fogadják!

Én Barcelonában szerettem volna maradni, csak nem tudtunk megegyezni a klubbal. Utána Francia- és Németországból kaptam igazán komoly ajánlatot, de a Veszprém hívása volt a legvonzóbb. Spanyol edző volt, több spanyol játékos, akikkel szerettem játszani, nagyszerű magyar srácok. Éreztem, hogy itt olyan gárda jöhet össze, amelyik a világ legjobb csapata is lehet. Ez döntő tényező volt. Az idő igazolta sejtésemet, nagyon jól tudtunk hatni egymásra.

Miért nem tudtak ott megegyezni?

Előtte a 12 év alatt két szerződésem volt, akkor lejárt, és szerettem volna újabb 4 éves szerződést kötni, de ők egy-plusz-egy éveset ajánlottak. Én ott szerettem volna befejezni a pályafutásomat, ebbe viszont nem akartam belemenni.

Sértettségből?

Rosszul esett. Igen, rossz szájízzel távoztam. De nem mondanám sértettségnek, inkább mély fájdalom maradt bennem.

Mit gondol, miért mondtak le ilyen könnyedén a csapat kulcsemberéről, a világ legjobb kézilabdázójáról?

Ők üzletemberek. A klubnál gyakorlatilag mindenkit a foci érdekel, az hozza a hatalmas üzletet. Aztán valamennyire fontos a kosárlabda is, mert még az is hoz pénzt, a kézilabdát pedig csupán presztízsokból tartják, mert sok éve sikeres. Az egész valójában egy pénzgyár. Bennünket jól megfizettek, de csak árunk volt, nem értékünk. Láttam már előtte, hogy Sterbik Árpiról meg Iker Romeróról is egy pillanat alatt lemondtak. Belém sem akartak több pénzt invesztálni. Nem voltak illúzióim, ezzel együtt rosszul esett, amikor tudomásomra hozták, hogy nem hajlandóak alkudni.

Mit szólna, ha beállítana ide Serena Williams, és leülne a szomszéd asztalhoz?

A londoni olimpián éppen ebédeltünk Harsányi Gerivel, amikor odajött valaki hozzánk, és megkocogtatott hátulról. Megdöbbentünk, amikor láttuk, hogy ő Serena Williams. Kitűzőt akart cserélni. Geri kapott is rögtön az alkalmon, míg én elbámészkodtam, addig ők csencseltek. Ennyi az ismeretségünk, de biztosan odamennék hozzá, és gratulálnék az eredményeihez. És elmondanám, hogy nagy csodálója vagyok.

Elvárná, hogy ő is gratuláljon? Hiszen a maga területén ön is világsztár.

Á! Nem. Nekem nincsenek ilyen elvárásaim. Jólesik, ha felismernek, ha autogramot kérnek tőlem, közös fényképet, de az sem zavar, ha nem tudják, hogy ki vagyok, vagy, ha tudják, de abszolút nem érdekli őket. Miért is érdekelné? Barcelonában például csak a focisták érdekesek, tehát fel se vetődött, hogy egy kézilabdázóra odafigyeljen az utcán bárki is. Itthon más. Ilyenkor érzem, hogy eredendően sportszerető nép vagyunk. Hogy itt büszkék az általunk elért eredményekre is az emberek, hogy szeretnek, tisztelnek bennünket.

Mindig győzni akar?

Persze. Az jó érzés. Nagyon inspiráló…

Ha a lányával játszik, akkor is?

Ez bonyolult kérdés. Szívem szerint olykor engedném, de az se jó, ha megszokja, hogy csak ő nyer, mert nem lesz felkészülve arra, ha majd érik kudarcok is az életben. Szoronghat attól, ha azt hiszi, hogy neki csak győznie szabad.

Ön is szorong attól, hogy mindenki csodát vár magától?

Én szeretem ezt a helyzetet. Kihívásnak tekintem. Ösztönöz. Szerencsére olyan csapatban játszom, ahol sok hasonlóan motivált játékos van.

Mennyit hajlandó megtenni a sikerért?

Gyakorlatilag mindent. Ezért csináljuk.

Képes kíméletlennek is lenni?

Elég kemény vagyok a pályán. Nem kezdeményezek, de ki sem térek az összecsapásoktól. De soha nem az indulat vezérel, hanem, hogy szükséges-e egy kis tasli vagy könyöklés az eredményhez. Sérülést viszont még soha nem okoztam másnak.

Van a győzelemnek tudománya?

Van, csak nem tudom megfogalmazni, hogy az mi. A Veszprém például képes sorozatban nyerni olyan meccseket is, amikor pedig valamiért nem játszunk igazán jól. Mégis képesek vagyunk valami pluszt hozzátenni, és valami módon kicsikarni a győzelmet. Persze ez sem tuti, mert a szuperkupa döntőjén Katarban, bár végig meg voltam győződve, hogy sikerül, a végén mégis elbuktuk. Ez például pályám egyik legkeserűbb veresége volt. Sokáig elaludni sem tudtam utána.

Rossz vesztes?

Vesztes meccs után aznap nagyjából a vacsora befejezéséig dohogok, aztán átbillenek. Túlzottan sűrű a programunk ahhoz, hogy megengedhessem magamnak a rágódás luxusát. Mindig a nyakunkon egy következő feladat, gyorsan arra kell, hangolódjunk.

A bajnoki döntőben volt egy igazán nagyon szép cselekedete, ami sokak szerint fair play-díjat érdemelne. Spontán jött, vagy előre eltervezte?

A mérkőzés előtt tudtuk, hogy kiváló játékostársunknak, Vadkerti Attilának ez lesz az utolsó meccse. Csináltattunk is számára egy plakettet. Ez volt, amire készültünk. Aztán úgy adódott, hogy viszonylag korán eldőlt a javunkra a mérkőzés, az utolsó percben voltunk, nálunk is volt a labda, és én megláttam a kispadon ülő Tibort. Akkor hirtelen jutott eszembe, és kértem a bírót, hogy hadd lehessen őt becserélni. Nem is akart bejönni, úgy kellett unszolni. És akkor odaadtam neki a labdát, és szinte díszsorfalat állva hagytuk, hogy góllal fejezhesse be pályáját. Megérdemelte, nagy harcos volt!

Mit gondol, ha szorosan állnak az utolsó percben, akkor is megcsinálja?

Akkor nyilván szembe sem jut! Akkor a győzelemért harcolok az utolsó másodpercig. Ez a dolgom, ez a dolgunk, ezúttal szerencsém volt, hogy megengedhettem magamnak, hogy kimutathassam tiszteletemet egy régi, nagy harcosnak.

A kislánya mit tud önről?

Talán tőle kéne megkérdezni…

Én Öntől kérdezem.

Hát… Azt érti nagyjából, hogy híres kézilabdázó vagyok.

Örül neki?

Úgy érzem, hogy egyre inkább büszke erre. Néha leviszem egy-egy meccsre a barátaival együtt, és akkor látom, hogy kicsit peckesebb visszafelé. Örül, hogy látták a többiek, hogy szeretik a papáját.

Fog ő is kézilabdázni?

Azt szeretném, ha teniszező lenne. Nem akarom erőltetni nála semmiképpen, de úgy látom, hogy jó alkata van, ügyes és a világon a 100 közé viszonylag egyszerűbb bekerülni. Az már tisztes egzisztenciát jelenthet a számára. Így is próbáljuk motiválni. Tudjuk, hogy szereti a lovakat, és mondjuk is neki, hogy akár lehetnek majd lovaid is, ha jó teniszező leszel, majd könnyedén megkeresed rá a pénzt.

És még mit tud önről?

Hogy következetes vagyok. Miután én sokat utazom, a nevelés nagy része a feleségemre hárul, az én kötelességem az, hogy tisztességesen próbáljam követni az ő elveit. Megbeszéljük, hogy kap egy gombóc fagyit, és megkérdezi, hogy nem lehetne-e az két gombóc. Én visszakérdezek, hogy a mamád belemenne ebbe az alkuba? Mondja, hogy nem. Na látod, akkor mi is maradjunk a megbeszélt egynél. Nem akarok olyan örömapa lenni, aki nem érzi át döntései felelősségét, miközben szívem szerint vennék akár tíz gombócot is. Meg azt is tudja rólam, hogy szeretek főzni. Illetve nem főzni, hanem sütni! Igen, sütni!

Mit?

Bármit, ami süthető, de leginkább húsokat, halakat, tengeri herkentyűket. Van, amikor Dorina rendel, és ha lehet, együtt is megyünk vásárolni.

Láttam már sokkal hosszabb és rövidebb hajjal is. Most miért ilyen?

A hosszabb haj zavart, a rövidebbel pedig, úgy éreztem, hogy hülyén nézek ki. Szerintem egy számmal kisebb a fejem, mint kellene. Ez a legjobb hajméret. Hajpántot teszek rá, kicsit bezselézem, és nem zavar.

Vendéglőben ugyanazokat az ételeket rendeli, vagy kipróbál újakat?

Az ételeket nem, a vendéglőket váltogatom. Tudom, hogy mit hol készítenek a legjobban, és ha rákívánok, akkor odamegyek. A tatárbífsztek a veszprémi Fejesvölgy étteremben a legjobb, a csülök pedig az Olivában.

Tudja, hogy mit fog majd csinálni?

Egyelőre csak a kézilabda érdekel. Ott igyekszem a maximumot nyújtani. Utána nyilván a sport közelében maradnék. Van pedagógiai, marketing-menedzseri és edzői diplomám, de ha bármi egyéb felkeltené az érdeklődésemet, azzal is szívesen foglalkoznék. Tanulni soha nem késő!

És mit csinálna, ha Sharon Stone suhanna el mellettünk?

Nem vagyok egy nagy filmes…

Ugyan, Nagy úr! Nem kell ehhez filmesnek lenni! Egy gyönyörű nő!

Volt!

Akkor egyről beszélünk!

Hááát! Biztosan jóleső érzéssel megnézném. Miért, maga mit csinálna Szegő úr?

Jaj…

A profi

A Flensburg ellen szeptemberben megnyert Bajnokok Ligája-mérkőzésen (28–24) megtörtént a baj. Nagy László egy szerencsétlen mozdulat után a bal kézfején csonttörést szenvedett. Gyorsan meg is műtötték, hat-nyolc hetesre mondták a kihagyást. Jól jelzi profizmusát, hogy még ekkor is képes volt előrenézni: „Amint lehet, újra edzek!” – igyekezett megnyugtatni a szurkolókat. Vagy még hamarabb, tették hozzá a társak. Avagy mindenki tudja, profi, a szó legnemesebb értelmében.

(Sport 2015/Szegő András, fotó: MTI/Kovács Anikó)