Ébresztő negyed hétkor?

Pontban – bólintott Dárdai Pál, a Hertha BSC vezetőedzője. – Korábban fél hétkor szólt a vekker, de rájöttem, ha negyedórával hamarabb kelek, békésen elkortyolgathatom a reggeli kávémat. Nem tanács, csupán észrevétel: ha lazán indítod a napod, később nem idegeskedsz annyit. Szerintem tizenöt perc és egy gőzölgő fekete megér annyit, hogy nyugodtan teljen a napod.

A kávé után hogyan folytatódik?

Ha nincs reggel edzés, én viszem a fiúkat suliba, utána pedig sietek haza, hogy együtt reggelizzem a feleségemmel. Ha van edzés, annyi időnk marad reggel, hogy a srácokkal adjunk egymásnak egy-egy puszit. Ha mázlim van, délután az edzőközpontban is találkozunk, akkor kapok tőlük még egyet. Este meg vagy látom őket elalvás előtt, vagy nem.

Ugyanígy ment ez, amikor ön volt gyerek?

Én azért több időt tölthettem az édesapámmal, mert amikor csak lehetett, kivitt magával a Pécs edzéseire. Amíg nem kezdődött el a gyakorlás, mellette ültem az öltözőben, azt követően a pálya széléről figyeltem. Példaképért nem kellett messzire mennem: naná, hogy az édesapám volt az! Valójában sosem vonzott, hogy valamelyik pesti nagycsapat futballistája legyek. Pécsi lurkóként a PMSC volt a mindenem. Az a PMSC, amelyikben apu is játszott – de még hogy! Miután abbahagyta, Róth Antal, Mészáros Ferenc és a többiek jelentették számomra a varázst. Továbbá a tizenötezres nézősereg. Több se kellett nekem, mindent megtettem azért, hogy egyszer én is magamra ölthessem a Pécs mezét. Máig előttem van, milyen boldog és büszke voltam, amikor egy május elsejei felvonuláson olyan piros-fekete, PMSC-címeres tréningben masírozhattam, amilyet apu is viselt.

Édesapja mesélte, hogy a Sombereki TSZ balatoni üdülőjében rendezett lábteniszcsata keretében egyszer megkérdőjelezte az ítéletét…

Valóban így volt. Az első szettet megnyerte huszonegy tizenkilencre, a másodikban pedig huszonegy húszra vezetett, és a sorsdöntő poénnál bemondta, hogy a vonalon túlra rúgtam a labdát. Szerintem érintette a vonalat, de a nagyobb rutin döntött…

Édesapja azt is hozzátette: a szíve mélyén örült a reklamálásnak, mert a töretlen győzni akarás sugárzott a fiából.

Volt kitől örökölnöm… Nemcsak a hozzáállást és a futball iránti alázatot, hanem a géneket is. Elmondtam már ezerszer, de szívesen elismétlem ezeregyedszer is: rengeteg sokat köszönhetek a szüleimnek. És legalább ennyit a feleségemnek. No és a jófajta magyar vörös bornak. Elárulom, sokáig nem fogyasztottam alkohol tartalmú italokat. Apu egyszer azzal állt elém: húszéves korodig bírd ki alkohol nélkül, mert ha később iszol is, már nem tudod tönkretenni a szervezeted. Először akkor voltam spicces, amikor Palkó fiam megszületett. Akkor voltam huszonhárom.

Még a huszonegyet sem töltötte be, amikor a Hertha játékosa lett. Egy híján húszesztendőnyi tapasztalattal a háta mögött mit gondol, ha nem Magyarországon, hanem Németországban nő fel, még többre vihette volna?

Lehetséges. Még akkor is, ha roppant szerencsés voltam, hiszen apu sokat foglalkozott velem. Megesett, hogy hazajött a Fradi elleni bajnokiról, holt fáradt volt, legszívesebben csak üldögélt volna a karosszékében, csakhogy én addig nyaggattam, hogy jöjjön már le velem focizni, amíg lejött. Ugyanakkor volt olyan edzőm, akinél abból állt az edzés, hogy bedobta közénk a labdát: tessék, srácok, lehet játszani! Baromi jót fociztunk, ám egy-két gyakorlat mintha kimaradt volna a képzésből…

Ahhoz képest, hogy először egy hétre ment ki a Herthához, tizennyolc éve berlini lakos…

Nem árt tudni, amikor Pécsről a BVSC-be kerültem, a klub akkori menedzsere, Mezey György kijelentette, hogy Zuglóból könnyebb lesz a Bundesligába szerződnöm. Hittem is, meg nem is. Aztán kilencvenhat október huszadikán a Hertha egyik megfigyelője felbukkant a Szőnyi úton. Talán a legjobbkor, mert a Győr ellen úgy nyertünk három egyre, hogy én rúgtam az egyik gólt. Halkan jegyzem meg, nem kis gól volt. A berliniek pályaedzője nem sokkal később eljött a norvégok elleni U21-es válogatott meccsünkre is, és ugyan négy egyre kikaptunk, a becsületgólunkat én szereztem. Ez már elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy próbajátékra hívjanak. A második nap után már én hívtam a szüleimet: „Ne aggódjatok, minden rendben, de valószínűleg kicsit tovább maradok…”

Mennyi időre tervezett?

Ha már eljutottam a Bundesligáig, legalább tíz évre. Igaz, amikor csatlakoztam a Herthához, még másodosztályú volt a csapat, ám bíztam abban, hogy előbb-utóbb feljutunk. És tessék: januárban mentem ki, júniusban már élvonalbeli labdarúgónak vallhattam magam.

Nem mellesleg türelmesnek is.

Ha arra céloz, hogy mindig a nyakamra hoztak valakit, akivel meg kellett küzdenem a helyemért, csakugyan kitartónak kellett lennem. Először próbálkoztak a sztárokkal, majd miután kiderült, hogy hiányzik egy láncszem a gépezetből, jöttem én. Nem volt ezzel semmi bajom, egy idő után már az lett volna fura, ha nem így megy ez.

Hivatásos labdarúgóként utoljára a 2011. május 15-én lejátszott Augsburg elleni mérkőzésen vonult le a pályáról, nem több és nem kevesebb, mint 77 116 szurkoló vastapsa közepette. Kérdezhetném erről, de inkább egy másik dátumot említek: 2001. december 2.

Hazai pályán kettő egyre megvertük a Bayernt! Sokáig egy egyre álltunk, de hat perccel a vége előtt a müncheniek kapujába találtam, és hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy győztes gólt lőttem. Sosem feledem, hogy azt a meccset az egész család a helyszínen izgulta végig, még az öcsém és az édesanyám is a lelátón ült… Miután lefürödtem, felmentem a VIP-terembe, és hirtelen arra lettem figyelmes, hogy mindenki tapsol. Először a hátam mögé pillantottam, hogy ki lépett be mögöttem, aztán kiderült, hogy nekem szól az elismerés. Életem egyik legszebb napja volt az.

Miután felhagyott a profi futballal, az amatőrök között játszott. Háromszázhárom néző társaságában volt szerencsém a TSV Havelse elleni negyedosztályú összecsapást a helyszínen megtekinteni, kívülről olybá tűnt, a vereség az akkor harminchat esztendős klubikont viselte meg legjobban…

Ez így volt. Ugyanúgy szerettem futni a labda után, miközben ugyanúgy utáltam veszíteni, mint gyerekkoromban. Én még azt tanultam, hogy a futballt szeretni kell. Bárhol, bárki ellen játszottam, addig hajtottam, amíg bírtam. Nem mellesleg: ma sincs ez másként. Szégyellném magam, ha csak lötyögnék. Még akkor sem lazítottam, amikor tönkrement a bokám. Merthogy az évek alatt rettenetesen tönkrement. Megesett, csak úgy tudtam játszani, hogy telenyomták injekcióval.

Megérte?

Ön szerint?

Megérte…

Szerintem is. Habár ezt ma állítom. Ha akkor faggatott volna, amikor csillagokat láttam a fájdalomtól, nem biztos, hogy ugyanezt mondom.

Amikor elkezdett edzősködni, tényleg a bokorból lesték a vezetők?

Isten bizony. Két-három hétig csak azt figyelték, hogyan bánok a gyerekekkel. A jelek szerint meggyőztem őket…

Néhány harcot azért meg kellett vívnia edzői karrierje elején.

Volt egy-két vitám a Hertha vezetőivel, ez tény. Csakhogy nem azért veszekedtünk, mert rosszat akartunk a másiknak, sokkal inkább azért, hogy jobb legyen a klubnak. Egy jó házasság sem működik konfliktusok nélkül. Ha én nem hozom a feleségem tudtára, hogy rossz a vacsora, idővel az ebéd is fogyaszthatatlanná válik. Ha viszont szólok, hogy anya, ehetetlen ez a leves, anya addig iparkodik, amíg le nem rak az asztalra egy ízletes vacsorát. Sietve fűzöm hozzá, ezt csak a példa kedvéért mondtam, Móni tudniillik szenzációsan főz.

Amikor utánpótlásedző lett a Herthánál, úgy fogalmazott: kevesen kapnak ekkora ajándékot a sorstól. Aztán kapott két nagyobbat…

Így igaz. Az a szerencsém, hogy játékosként nyitott szemmel jártam, amit akkor elraktároztam magamban, annak a válogatottnál és a Hertha felnőttcsapatánál hasznát vettem, illetve veszem. Lucien Favre mondta egyszer, hogy a gyerekeknél még tévedhetsz fél métert a bója lerakásával, a profiknál már nem. Ma már nem is tévedek.

Maradjunk még Berlinben. Hogyan élte meg a tavaszt?

Az a szezon a kármentésről szólt, kizárólag a túlélés volt a cél. Azóta viszont új filozófia mentén haladunk, és ennek már láthatóak az eredményei. Fejlődik a csapat, még azt is megkockáztatom, hogy jól néz ki. A városban megint tombol a fociláz.

Ez Dárdai Pál érdeme?

Annyiban igen, hogy én vagyok a vezetőedző. A többit azonban a segítőim és a játékosok teszik hozzá. Továbbá a klubvezetők, akik minden óhajomat igyekeznek teljesíteni. Nem panaszkodhatom, sikerült kellőképp megerősíteni a csapatot. Jóllehet a felkészülés során aggódtam, mert ugyan jól játszottunk az edzőmeccseken, a kapu előtt impotensek voltunk. Az edzéseken minden bement, a mérkőzéseken semmi. Fel is hívtam édesapámat, aki jó szokásához híven megnyugtatott: ha edzésen megy a góllövés, előbb-utóbb a meccsen is összejön. Természetesen igaza lett.

A Hertha vezetőedzőjeként mire vágyik?

Mindenekelőtt arra, hogy ebben az évben ne emlegessék a kiesőjelöltek között a csapatomat. Ha ezt elkerüljük, akkor jól dolgoztam. S van még egy álmom: eljutni a kupadöntőbe. A finálénak ugyanis hagyományosan Berlin a házigazdája, és bár az elmúlt években rendre a lelátón ültem a családommal, egyszer szeretnék a kispadon is helyet foglalni. A döntő valóban a futball ünnepének számít errefelé, kívülállóként is élmény megélni, de egyre többször gondolok arra: milyen jó lenne részvevőként kibandukolni az Olimpiai Stadionba. Majd győztesen hazatérni onnan…

A negyvenhez közeledve mi diktál inkább, a szíve vagy az esze?

Az eszem! Vagy a szívem…

Mint például akkor, amikor tavaly szeptember elvállalta, hogy a három őszi Európa-bajnoki selejtezőre átveszi a válogatott irányítását?

Pontosan.

Vagy akkor, amikor a három meccsen begyűjtött hét pont után egy ország fohászkodott azért, hogy maradjon?

Akkor is a szívemre hallgattam, igen… A Hertha mindvégig korrekt volt velem. Amikor az első megállapodás letelte után visszatértem Németországba, hagytam, hogy kicsit kitisztuljon a fejem, majd azt érezve, hogy amit elkezdtem, be is fejezném, felvetettem Michael Preetz klubmenedzsernek, hogy mi lenne, ha… A többi már nem rajtam múlt. Miután az MLSZ és a Hertha ismét megegyezett, Berlinben csupán annyit kértek tőlem, ne felejtsem el, hogy az első számú munkaadóm a Hertha.

Fájdalom, nyáron ez világossá vált.

Erről már nem szeretnék beszélni, senkivel szemben nem lenne tisztességes. Ami tőlem telt, megtettem azért, hogy legalább a két szeptemberi selejtezőn, Románia és Észak-Írország ellen a válogatott mellett lehessek – sajnos nem jártam sikerrel. Így visszavedlettem szurkolóvá, a családommal együtt ezerrel szorítottam azért, hogy a csapat kijusson az Eb-re, hogy a tíz hónap alatt elvégzett munkánk ne vesszen kárba, hogy végre legyen mit ünnepelni a magyar futballban…

Lesz még Magyarország szövetségi kapitánya?

Leszek!

Ezt a szíve vagy az esze mondatja most önnel?

Mindkettő.

Különös éjszaka

Megvolt a maga bája annak, ahogy az addig a Hertha U15-ös csapatát irányító Dárdai Pál a kék-fehérek – megbízott – vezetőedzőjévé lépett elő. A berliniek 2014. február negyedik hazai pályán szenvedtek 1–0-s vereséget a Leverkusentől, minek következtében visszaestek a kiesést jelentő 17. helyre. Dárdai Pál az édesapjával együtt az Olimpiai Stadion nézőterén ült, és még le sem fújták a meccset, amikor…

„Az egyik vezető odalépett hozzám, hogy ha hazaérek, ne kapcsoljam ki a telefonomat. Sejtettem, miről van szó… Nem sokkal később hívtak is, és még az éjszaka megbeszéltünk mindent. A klubmenedzser, Michael Preetz másnap reggel is beugrott hozzánk egy kávéra, apu csak nézett, hogy mi folyik itt… Ahogyan azt sem titkoltam, hogy egyszer szeretnék szövetségi kapitány lenni, arról is álmodtam, hogy a Hertha vezetőedzőjeként dolgozhassak. Mindkét felkérés korábban érkezett a tervezettnél, de egyikre sem tudtam nemet mondani…”

A gyerekkori fogadalom

Rég volt, de igaz: egy húszéves magyar tehetség szerződött Németországba. Hogy miként, azt édesapja, idősebb Dárdai Pál mesélte el:

„Palcsi még gyerek volt, amikor meglátogattuk a München mellett élő rokonokat, és ha már arra jártunk, megnéztük a Bayern stadionját. A fiam akkor kijelentette: fogok én még itt játszani! Végül is játszott, csak a vendégcsapat tagjaként… Amikor a Hertha megkereste, Mezey György képviselte Palcsi és a BVSC érdekeit. Gyurit ismertem régről, megbíztam benne. Palcsi elsőre elfogadta, amit a németek kínáltak neki. Zsíros szerződésről szó nem volt, de ez cseppet sem zavarta a fiamat. Számára az volt a fontos, hogy kapott egy esélyt. Legközelebb, amikor a megállapodás meghosszabbításáról egyeztettek vele, már anyagilag is megbecsülték – ez ékesen bizonyította, hogy élt vele. Az pedig alighanem már mindenki előtt ismert, hogy azóta mi történt vele. Nagyon büszke vagyok rá!”

Egy férfi, három eset

Dárdai Pál – a játékos.

„Kétszáznyolcvanhat meccsen léptem pályára a Bundesligában – egyszer állítottak ki. Tizennégy éve a Dortmundot fogadtuk, egy nullára vezettünk, a hajrában kétségkívül szabálytalanul állítottam meg a vendégek egyik támadását. Előtte már volt egy sárgám, megkaptam a másodikat. Végül nyertünk, engem pedig egy meccsre eltiltottak. A Schalke ellen nem játszhattam, viszont az azt követő két bajnokin is csak epizódszerep jutott nekem. Miután azt éreztem, hogy a vezetőedzőnk, Jürgen Röber csak a hibát kereste bennem, bekopogtattam hozzá. Ennyit mondtam: »Tréner, egyrészt a csapat érdekét tartottam szem előtt, amikor kiállítottak, másrészt azt megelőzően alapember voltam. Évek óta ismerjük egymást, tudja, hogy nincs baj az edzésmunkámmal, de holnaptól ráteszek még egy lapáttal, és ha akar, akkor sem talál hibát a játékomban! Egyébként pedig megérdemlem, hogy én játsszak. Köszönöm, hogy meghallgatott!« A következő találkozón megint kezdő voltam…”

Dárdai Pál – az apa.

„Imádom a fiaimat, ügyesek is, de sosem kamuzom nekik. Ha jól játszanak, megdicsérem őket, ha viszont rosszul, kerek-perec megmondom, hogy ez bizony gyatra volt. Már arra is volt példa, hogy Palkó meccsét ott hagytam, annyira nem tetszett, amit a csapattársaival együtt művelt. Egyszer meg a legkisebb ördöggel, Bencével akasztottunk össze a bajszunkat. A nála két fejjel magasabb védő addig rugdosta, amíg leszállt nála a lila köd. Amikor Bence úgy hitte, hogy senki nem figyeli, belerúgott az ellenfelébe – ezt senki nem látta, csak én. Noha gólokat szerzett és jól játszott, leszidtam a végén, mondván egy Dárdai nem csinálhat ilyet, Hertha-mezben pedig végképp nem!”

Dárdai Pál – az edző.

„Úgy vélem, szépen haladok előre. Hétről hétre, meccsről meccsre tanulok valamit. Kimondott edzői példaképem nincs, a magam útját szeretném járni. Azt persze nem tagadom, hogy voltak olyan mestereim, akiktől sokat ellestem. Jürgen Röber, Huub Stevens, Falko Götz és Lucien Favre – volt szerencsém az öltözőjükben ülni, és olyasmit látni, hallani, ami számomra a mai napig felbecsülhetetlen értéket jelent. Nekik köszönhetően olyan tudásra tettem szert, amit egyetlen edzőképzésen nem árulnak.”

(Sport 2015/Pietsch Tibor, fotó: MTI)