Amikor megkerestem a lakásából immár két éve csak a legritkább esetben kimozduló Székely Évát, abban maradtunk, hogy egy hosszú telefonbeszélgetéssel alapozzuk meg a róla írandó, őt bemutatni szándékozó írást. A következő sorok ennek a létrejött távbeszélgetésnek az alapján születtek meg. Először arról mesélt Éva néni, miként is kezdődött kapcsolata az úszással...

„Már az 1936-os, berlini olimpia eseményei meghozták bennem az elhatározást, hogy egyszer én is bajnok akarok lenni. Amikor Csík Ferkó tiszteletére játszották a Himnuszt, az csodálatos érzés volt. Az volt bennem, hogy ezt az örömöt én is meg akarom majd szerezni másoknak, minél több embernek. Egyébként a Német Irodalmi Iskolába jártam, a Damjanich utcába, mert ott egyszerre három nyelvben is komoly alapokat szerezhettem. Tizenhárom éves koromban volt egy úszóverseny, ahol az úszósapka leesett a fejemről. Képzelheti, olyan hosszú copfom volt, hogy rá tudtam ülni. Ami különösen érdekes lehet, akkoriban nők úszóversenyeire férfiak még nem jöhettek be. Későbbi edzőm, Sárosi Imre ezt a nehézséget úgy oldotta meg, hogy szerzett egy úszómesteri ruhát. Ott figyelt fel rám, tulajdonképpen a vele volt találkozás indított el az úszósport felé.

- Ön akkor már elég idős volt, tizenhárom éves. Nem volt ez egy kicsit kései kezdés?

„A teljességhez hozzá tartozik, hogy nekünk volt egy nyaralónk Csillaghegyen és én amennyit csak lehetett, az ottani, valóban gyönyörű strandon voltam és rengeteget úsztam. Sárosi egyébként egy régi vágású úriemberhez illő módon eljött a szüleimhez és hozzájárulásukat kérte, hogy edzésekre járhassak. Amikor a „Mesti” arról beszélt édesapámnak, hogy igen tehetségesnek tart és akár olimpiai bajnok is lehetek, a családfő úgy felnevetett, mint talán még soha az előtt. Ettől függetlenül beleegyezett, hogy járhassak a Ferencváros edzéseire. Ez 1940-ben történt. Édesanyám minden hajnalban felkelt velem és a Visegrádi utcai lakásunk ablakából figyelt, amíg kiértem a körútra. Még abban az évben megszereztem az első magyar bajnoki címemet, mégpedig a folyamúszó bajnokságon, a Ferencváros csapatának tagjaként. A versenyt óriási viharban rendezték, sokan feladták, én viszont minden áron teljesíteni akartam a távot.”

- Az úszás érdekében lemondásokra is kényszerült.

„Így történt, ugyanis a megelőző években zongoráztam és tangóharmonikán is játszottam, de mindkét hangszeren ülve kellett gyakorolni. Tabányi Mihály harmonikaművész óráin különösen szívesen vettem részt, de az úszás ennek ellenére az első pillanattól lekötötte a gondolataimat, Azt választottam, és persze nagy győzelmekről is álmodoztam. Én mindig és minden versenyen győzni akartam, és csak az első hely megszerzésének a lehetősége érdekelt.”

- 1942 és 1945 között a származása miatt nem versenyezhetett, 1945-ben mégis országos csúccsal tért vissza a 100 méteres mellúszásban.

„Ugyan nem versenyezhettem, de azért a Lukácsban rendszeresen úsztam barátnőimmel, Vámos Adéllal és Nádor Zsuzsival, Sárosi felügyelete mellett. A háború alatt munkaszolgálatos is voltam, el is vittek sokadmagammal, de útközben sikerült meglépnem. Hosszú és nehéz gyaloglásokat követően egy német autó hozott vissza Budapest határáig. Kizárólag azért, mert jobban beszéltem németül, mint magyarul…”

- Az első magyar bajnoki címet követték a többiek. Ha hinni lehet a statisztikáknak, akkor összesen 44 magyar bajnokságot nyert, utoljára 1956-ban állhatott a dobogó legmagasabb fokára. Természetesen ezek az eredmények eltörpültek az olimpiai szereplései mellett.

„Miután az 1947-es Európa-bajnokságon Monte Carloban második lettem, az 1948-as, londoni játékokra is kijutottam. Élve a szabályok adta lehetőséggel, delfin lábtempóval úsztam. Londonban 200 mellen negyedik, a gyorsúszóváltó tagjaként pedig ötödik helyen végeztem. A következő négy évben folyamatosan készültem, miközben egy rendkívüli esemény akár döntően is befolyásolhatta volna a pályafutásomat. Az történt ugyanis, hogy 1951-ben meglátogatott bennünket a tatai edzőtáborban Rákosi Mátyás. Velem is váltott néhány szót, megpaskolta az arcomat és megjegyezte: vajon hogy fogja legyőzni ez az alacsony nő a nagyra nőtt amerikaiakat? Mire én megjegyeztem, hogy ön is milyen alacsony és mégis egy országot tud vezetni. Csak később döbbentem rá, hogy ez milyen kockázatos dolog volt, de szerencsére egy szót sem szólt.”

- Így 1952-ben megvalósulhatott az álma, az olimpiai győzelem.

„Gulyás Gyula közvetítette az én versenyszámomat is. Ma is kristály tisztán emlékszem a taktikámra, amit sikerült is megvalósítanom. A 200 méteres táv nagy részében Novák Éva derekánál úsztam és csak az utolsó métereken hajráztam le. Hazaérkezésem után először láttam édesapámat sírni. Egyébként ez volt életem legboldogabb időszaka, pedig semmi extra jutalmat nem osztottak. A MÁV Kórház patikájában dolgoztam gyógyszerészként – mint élsportoló napi két óra munkaidő kedvezményt kaptam. És egy fokozattal előbbre léptettek, ha jól emlékszem tanácsos lett a besorolásom, amivel jelképes fizetésemelés is járt.”

- 1954-ben pedig megszületett leánya, Gyarmati Andrea.

„Meggyőződésem, hogy ő már a hasamban megbarátkozott az úszás alapelemeivel! 1956-ban nem is akartam kimenni a melbourne-i olimpiára, de Kutas István felvilágosított. A kötelességemre apellált, meg arra, hogy ha itthon maradok, annak meglesznek a következményei. Ami pedig Andreát illeti, 1966-tól én irányítottam az edzéseit és meggyőződésem, hogy ha nem kap egy durva megfázást az 1972-es, müncheni olimpia előtt, akkor ő is a bajnokok közé tartozna. Állítom, tehetségesebb volt, mint én és az apja együtt. Így is mi vagyunk az egyetlen család a világon, - Dezső, a volt férjem, én és Andrea – akik mindhárman benne vagyunk a sportág hírességeinek csarnokában Amerikában, a Fall of Fame-ben.”

- Hosszú edzői pályafutása okán kérdezném: véleménye szerint ki az ideális edző?

„Meggyőződésem, hogy az, akinek nem csak esze, hanem szíve is van! Minden edző-versenyző kapcsolatban van ugyanis egy pont, amikor az edzőnek be kell látnia, hogy a tanítványai nem gépek. Az egyiket fenéken kell billenteni, a másikat viszont meg kell simogatni. Nálam időrendi sorrendben Sárosi után jön Hunyadfi István, aki 1956-ban elment. Ebbe a kategóriába tartozott Bakó Jenő is. Széchy Tamást egyszerűen csak a zseniális szóval lehet illetni, aki a fiúkkal hozatta oda a seprűnyelet, amivel ösztökélte őket. Mégis mind a mai napig egyenesen imádják a volt tanítványai. Edzőként Kiss Lászlóról is csak jókat tudok mondani és nem csak azért, mert hat olimpiai bajnoki cím fűződik az edzői munkásságához. Laci ugyanis szerette a versenyzőit, volt szíve hozzájuk. Feltétlenül szóba hoznám Széles Sándort is, mert ő tényleg egy remek szakember. A mellúszáshoz különösen ért, ebben az úszásnemben egészen extrát produkált.”

- Andrea után jön a sorban az unokája, Hesz Máté…

„Móci nekem maga a boldogság. Tudja, mi a különbség a gyerek és az unoka között? Az, hogy a gyerekemet szeretem, az unokámat viszont az anyjával együtt imádom!”

- Három éve volt utoljára az uszodában, azóta leginkább csak a lakásban él. Milyen szinten tartja a külvilággal a kapcsolatot?

„Szerencsére nagyon sok emberrel jóban vagyok, így rengeteg telefonhívásom van. A legjobb barátnőm a Kanadában élő Gyenge Vali, akivel pedig riválisok is voltunk. De a többiekre is szeretettel gondolok, élőkre és holtakra egyaránt. Nagyon komoly társaság volt a mienk, akik akkoriban alkottuk az úszó válogatottat… Elég csak azt megemlítenem, hogy Helsinkiben a 100 méteres hátúszás kivételével valamennyi úszószámot a magyar nők nyerték meg. Azt nem mondom, hogy összejártunk, de együtt úsztunk és megbecsültük egymást.”

- Ez volt a múlt, most pedig nézzünk néhány héttel előre. Hogyan várja Székely Éva az augusztus 5-én kezdődő, újabb nyári olimpiát?

„Teljes szívvel drukkolok valamennyi magyar részvevőnek, azonosulok velük érzelmileg. Mindig is mániám volt a Himnusz – szeretném, ha minél, többször eljátszanák a magyar győzteseknek. Megvallom, igazán csak akkor lennék maradéktalanul elégedett, ha legalább tizenkét magyar aranyérmesnek gratulálhatnék.

Székely Éva oldala a mob.hu-n a Nemzet Sportolói közt itt található.

(Jocha Károly, fotó: MTI)