Kétszer lett junior világbajnok öttusázóként, ritka kivételként pedig párbajtőrben is szerepelhetett olimpián; Szöulban a 6. helyezett magyar válogatottban ő is ott forgatta a párbajtőrt.

A felidézett – koránt sem teljes – eredménylista láttán csak az lehet a kérdés: hol kezdjük a beszélgetést a magyar öttusázás egyik kiemelkedő egyéniségével. Sokan meglepődnek, amikor kiderül: Nem a szöuli élmények kerültek előtérbe, hanem egy kis, harminchárom méteres uszoda, a Budapesti Honvéd Dózsa György úti sporttelepén.

„Hatévesen elkezdtem úszni és egészen tizenhét éves koromig ez volt a fő sportágam” – emlékezett a hőskorra Fábián László, aki jelenleg a Magyar Olimpiai Bizottság sportigazgatójaként dolgozik.

„Többen is foglalkoztak velem, így Tóth Lajos, Tumpek György, Evetovics Iván és Gulrich József is, sőt! Az 1977 és 78-as esztendőre átvittek Széchy Tamáshoz, de az ottani világklasszisokhoz nem értem fel. Ráadásul a hangulat sem volt olyan jó, mint a Honvédban, ahova 1979. januárjában vissza is tértem. Az év szeptemberében pedig szakosztályvezetőnk, Hevesi Pista bácsi (olimpiai bajnok pólós) közölte velem: oda megyek, ahova akarok.”

- Ezzel az elbocsátó szép üzenettel került közelebb későbbi sikersportágához…

„Szerencsére már korábban is hívtak két- és háromtusa versenyekre, hogy ugorjak be, így megvolt az átvezetés. Igaz, eleinte nem tetszett a sok edzés, s ha Buzgó Jóska barátom és a többiek nem fognak keményen, nem tudom, kitartok-e? Szerencsére jó alapokkal érkeztem: jól úsztam és futottam. Bodnár János vezetőedző kitűnően adagolta a terhelést, miként a szakosztályvezető – jelenlegi munkatársam itt, a MOB-ban – Medvegy Iván is sokat segített. A lovasedzőm, Ákos Ajtony kitűnő pedagógus lévén, azt is elhitette velem, hogy minden magasságot át tudok ugratni. A vívást oktató Ungár Nándor jól hangot talált velem, az úszóedző, Száll Antal pedig a másik négy sportágbeli edzéseimet is figyelve, szinte patikamérlegen adagolta a terhelést. A lövészetre tanító – sajnos már eltávozott – Papp Tibor a lőtereken kötelező, katonai fegyelem betartásával is kellemessé tette a gyakorlásokat.”

- Az eredmények pedig alig két év múlva már jelentkeztek.

„Akkor (1982-ben) az év versenye volt a csapatbajnokság. a Honvédnak például négy, az Újpesti Dózsának három, a Csepelnek pedig két, komplett együttese állt rajthoz, amit mi nyertünk meg. 1983-ban pedig az Ob-n az én nyakamba akasztották az egyéni győztesnek járó érmet. Ekkor már válogatott kerettag voltam; a korábban volt behívásomért kapitányunkat, dr. Török Ferencet ezután már nem bírálták többet.”

- Innen kezdve már minden sportbarát ismeri az eredményeit. A Szöul felé vezető út során bizony sok minden előfordult. A talán legemlékezetesebb siker az 1987-es csapatvilágbajnoki cím megszerzése, hiszen a francia rendezésű Vb-n az első nap után csaknem hétszáz pontos hátrányról vették üldözőbe a mezőnyt.

„Azt talán még megemlíteném, hogy a mindenkit sokkoló, 1984-es olimpiai távolmaradásunkat elég szerencsésen átvészeltem. Alig húsz évesen ugyanis még nem igazán tudtam, mit is vesztek. Öt-hat sporttársamnak viszont alighanem ez lett volna az utolsó esélye egy komoly siker elérésére, így őket nyilván sokkal jobban sokkolta a dolog. Szöulig fogalmam sem volt arról, mennyivel másabb egy olimpia, mint akár a legsikeresebb öttusa Vb, ahol jó esetben kétezer ember előtt kellett küzdenünk. A koreai fővárosban minden lenyűgöző volt, már a nyolcvan ezer ember előtti megnyitó is elvarázsolt, a több mint két hét nem különben. Ott találkoztam azzal, mi is az olimpia? Győztünk, a hangulatunk érthetően csodálatos volt és ez megmaradt bennem mindmáig. Ehhez az érzéshez nagyban hozzájárult a kivételesen vendégszerető nép, amelynek képviselői mindmáig igyekeznek bennünk ébren tartani a szöuli események varázsát. Mást ne mondjak, nagykövetségük minden évben meghívja Szöul magyar hőseit az ország nemzeti ünnepén szokásos fogadásukra.”

- Szöul után még számos, visszhangos sikert ért el. Így például az emlékezetes, 1989-es, budapesti világbajnokságot is említhetnénk.

„Nagyon szép éveink voltak, talán csak az 1992-es, barcelonai olimpián nem jött ki a lépés, hiszen csapatban csak ötödikek lettünk. Egyébként 1994-ben vonultam vissza, de még két évig versenyszerűen vívtam. Az elmúlt két évtized során a legkülönfélébb területeken dolgoztam, de mindenhol szereztem olyan tapasztalatokat, amelyeket jelenlegi munkámban tudok hasznosítani.”

- Mivel abszolút rálátása van a magyar sportra, így nem kerülhető meg a kérdés: hogyan látja a jövőt?

„Alapvetően optimista vagyok. Nagy fejlődés várható, és nem csak a társasági adó révén támogatott öt labdajáték képviselőinél, hiszen éppen a napokban zajlanak a végső simítások és aláírások a kormány jóvoltából kiemelt körülmények közé kerülő további tizenhat sportágnál. A 154 állami edző komoly anyagi megbecsülése is a minőségi munkavégzést támogatja. Úgy gondolom, az eredmények már a 2020-ban esedékes, tokiói olimpián is megmutatkoznak majd. S hogy miért éppen Tokió nyert? Én is így döntöttem volna, mégpedig elsősorban azért, mert a mai állás szerint a japán főváros a legbiztonságosabb és anyagilag is a legstabilabb a három kandidáló város között.”

(Jocha Károly)