„Az '56-os olimpián, Melbourne-ben a versenyünk előtt az étteremben elvesztettem a gyakorlathoz nélkülözhetetlen szalagot, mely nemzeti színű volt. Az egész csapat azt kereste. Tartalékként volt nálunk szivárványszínű, így öten piros-fehér-zölddel, én pedig a szivárványossal mutattam be a tornagyakorlatot a kéziszercsapat tagjaként. Aranyérmesek lettünk. Mikor megkérdezték, miért a szivárvány, annyit mondtunk: a remény jele. Tudták, Magyarországra gondolunk” - emlékezett vissza a Sportkórház ötvenhatos forradalom 60. évfordulója alkalmából rendezett megemlékezésén Lemhényiné Tass Olga.
A rendezvényen az 1956-os melbourne-i olimpián, a forradalom napjaiban aranyérmet nyert tornász, Lemhényiné Tass Olga, valamint Mansfeld László, a fiatalon elhunyt forradalmár, Mansfeld Péter testvére és dr. Kovács Árpád, az OSEI nyugdíjas osztályvezető főorvosa, valamint Schrötter Tibor, a forradalom idején a Sportkórházban ápolt meglőtt sebesült is megosztotta egykori átélt emlékeit. Köszöntőt mondott Menczer Erzsébet országgyűlési képviselő és dr. Soós Ágnes, az OSEI főigazgató főorvosa, a MOB Orvosi Bizottságának tagja is. A megemlékezésen közreműködött Kautzky Armand színművész; a köszöntők után dr. Téglásy György, a Sportkórház főorvosa, a Válogatott Kereteket Ellátó Szervezet igazgatója beszélgetett az emlékezőkkel.
A Sportkórház az '56-os forradalom idején jelentős feladatokat látott el budapesti kórházként, egy akkor decemberi hivatalos jelentés szerint október 24. és 26. valamint november 4. és 6. között folytak a legsúlyosabb harcok, az Alkotás úti egészségügyi intézmény ezidőben 124 sebesültet regisztrált.
„Nagyon sok hős volt az orvosok, ápolók között, az orvosi táska és a piros keresztes karszalag nem nyújtott biztos védelmet. Nem egyet lőttek le közülük” - jegyezte meg visszaemlékezésében Schrötter Tibor.
„Korábban ötvenhatra nem volt szabad, ma már szabad emlékezni - éljünk vele! - emelte ki Soós Ágnes, aki visszaemlékezett a negyvenes-ötvenes évek sportot érintő mérföldköveire, az Országos Sporthivatal 1948-as megalakulására, a Népstadion megépítésére és '53-as átadására, a Sportkórház és a Testnevelési Főiskola fejlesztésére, bővítésére, a londoni és a helsinki olimpia sikereire, a tömegsport népszerűségére. A főigazgató arról beszélt, vonzereje volt akkor a sportnak, ilyen megelőző esztendőkben készültek a magyar sportolók a melbourne-i olimpiára; 1956-ban azonban sportolói életpályák törtek meg, lelátók égtek ki, az olimpiai csapat bizonytalanságban utazott ki Ausztráliába.
Az olimpiai bajnok vízilabdázó Lemhényi Dezső (1952, Helsinki) felesége, a világbajnok, négyszeres olimpikon (London, Helsinki, Melbourne, Róma) tornász összesen hat ötkarikás medált nyert pályafutása során. Melbourne-ben lett a kéziszer csapattal aranyérmes, ebben a versenyszámban Helsinkiben bronzérmes lett, Londonban, Helsinkiben és Melbourne-ben csapatban ezüst-, míg az ausztrál városban lóugrásban bronzérmet is nyert. Az '56-os olimpia csúcspontot jelentett sportpályafutásában, ahol három érmet is nyert, Bodó Andreával, Keleti Ágnessel, Kertész Alízzal, Korondi Margittal és Köteles Erzsébettel értek a dobogó tetejére.
A ma 87 éves bajnok azzal kezdte visszaemlékezését, hogy a Sportkórházzal való kapcsolata közel hetven esztendős, hiszen már a '48-as olimpia előtt is ott kapott élsportolóként ellátást, majd az '56-os időszakról beszélt.
Tass Olga azt is kifejtette, az élsportolók „burokban” éltek, a rendszer „kényeztetettjei” voltak. „Viszonylag szabadságban éltünk az átlag magyarokhoz képest. Útlevelet kaptunk, utazhattunk. Sok mindent láttunk, a nehézségeket is, ötvennégyben Moszkvában megdöbbentő szegénységet.”
„Férjemmel és egy esztendős kislányommal a Budai Várban laktunk ötvenhatban. Akkoriban várakozásokkal tekintettünk egy új, szabad Magyarország, szabad világ felé. Emlékszem, a tatai edzőtáborból jöttünk haza, a melbourne-i kiutazás még kétséges volt. Rádión kaptuk a híreket, hogy indulhatunk. A Margitszigeten találkoztunk, oda gyalog mentem. Ahogy jöttem le a várból, láttam, a Széna téren állt egy tank. Budapestről busszal utaztunk Prágán át, nehezen talált a csapatvezetés repülőjáratot. Végül a franciák biztosították a repülést, többszöri átszállással közel egy hétig utaztunk Melbourne-ig. Az olimpián nagy bizonytalanságban voltunk a hazai történéseket illetően, semmilyen megbízható hírforrás nem jutott el hozzánk. El lehet képzelni, milyen lehetett ilyen lelkiállapotban versenyezni egy olimpián, az ember életének nagy versenyén! Londonban és Helsinkiben ezüst- és bronzérmeket nyertem, szerettem volna a harmadik olimpiámon aranyérmes lenni. Melbourne-ben mégis mindhárom érmet begyűjtöttem.”
A melbourne-i olimpia után Bodó Andrea és Korondi Margit az Egyesült Államokban, Keleti Ágnes Ausztráliában maradt, majd Izraelben telepedett le. „A verseny után megkaptuk az útlevelünket. Köteles Erzsit és engem várt a kisgyermekünk otthon, így nem volt kérdés, hogy visszatérünk Magyarországra. Akik nem jöttek, azokkal sírva, zokogva váltunk el egymástól. Milánóból tudtunk először haza telefonálni, mire készüljünk, mi vár minket otthon. Azt mondták, 'aki nem áll be a sorba, arra rákoppintanak'. Otthon a Keletiben az új állami vezetők vártak. Pár nap múlva visszatért Kertész Alíz is... Szerettünk sportolni, ez volt az életünk. Sokat adott a sport, a mai napig is ezt adjuk vissza. Én edző lettem, bíró, szakfelügyelő, a következő nemzedéket tanítottam...”
Ötvenhatban, az előzetes esélylatolgatásokkor még úgy tűnt, hogy Melbourne lehet minden idők egyik legsikeresebb olimpiája a magyarok számára, a forradalom viszont nagy hatással volt a sportolók teljesítményére – mondta október 23-án Siklós Erik, a MOB marketing és kommunikációs igazgatója az M1 aktuális csatorna műsorában.
A melbourne-i olimpián a magyarok 9 arany-, 10 ezüst- és 7 bronzéremmel a nemzetek közötti éremtáblázat 4. helyén zártak.
(MOB/VF, fotó: MOB-MTI/Petrovits László)