A temetésen tiszteletét tette dr. Schmidt Ádám sportért felelős államtitkár, a korábbi és jelenlegi vízilabda-társadalom színe-java, színészek, zenészek, jó néhány más sportág képviselője, barátok, ismerősök – több száz gyászoló, akik jó szívvel gondoltak a mindig mosolygós, a világot a keblére ölelő óriásra.

Gyulay Zsolt MOB-elnök így búcsúzott:

„Tisztelt gyászoló család, sportolók, sportvezetők, egykori sporttársak, tisztelők, barátok!

Szomorú kötelességünknek teszünk ma eleget, egy remek sportembertől, és egy nagyszerű embertől veszünk végső búcsút.

Csapó Gábor olimpiai, világ- és Európa-bajnok, a Gyarmati Dezső-féle aranycsapat meghatározó vízilabdázója...

Volt.

Fájó a múltidő, mert nagyon nehéz ezt a nagyszerű pályafutást múltidőbe tenni.

Bár a fenti eredmények teljes egészében fedik a valóságot, aki ismerte ezt a mindig mosolygós óriást, az tudja, hogy Csapó Gábor, vagy ahogy mindenki ismerte Dudi, sokkal, de sokkal több volt annál, mint amit egy puszta eredménysor valaha is vissza tudna adni.

Zseniális, bohém fickó volt, aki imádta az életet, és az élet is imádta őt. Ahogy a hetvenedik születésnapján a sportlapnak nyilatkozta, egész életében a gyermekkor ege borult fölé, és ahogy ő fogalmazott: „Akinek az övénél szebb élete volt, az festi magát…”

Nem mondom, hogy ennek tudatában könnyebb a búcsú, csöppet sem, de legalább abban a tudatban kísérhetjük utolsó útjára, hogy ő tényleg úgy élt, ahogy szeretett volna.

Csapó Gábor 1950. szeptember 20-án született Budapesten.

A sport szeretetét édesapjától örökölte, aki egyben a legnagyobb szurkolója is volt. Érdekelte a tenisz és a futball, de kilencévesen a Dózsa edzője megszólította a Szigeten, ahová lejárt játszani, és megkérdezte, lenne-e kedve náluk úszni. Kedve nem nagyon volt, mert nemigen szeretett úszni, és a versenyek se hozták lázba, nade azután megismerkedett a vízilabdával…

Attól kezdve már a motivációval sem volt gond: minél sorsdöntőbb volt egy meccs, neki annál jobban ment a játék. Utóbb azt mondta saját magáról, hogy több jött ki belőle a pólóban, mint amennyi benne volt: technikailag nem volt különleges – erről persze az ellenfeleket is érdemes lenne megkérdezni –, de jófejű gyerek, aki tudott előre gondolkodni.

Gólerős óriásbébi – ezt írták róla az újságok, amikor a magyar vízilabda-válogatott 1976-ban, 12 év után újra megnyerte az olimpiát.

Szerelmeim címmel 2006-ban megjelent önéletrajzában ő maga így foglalta össze saját pályafutását: „Tizenegy halálos és huszonkét látens betegségem van. A katonaságtól kiszuperáltak, a sportorvosok csakis saját felelősségemre engedtek vízilabdázni. Háromszor időlegesen megvakultam a bal szememre, vérnyomásom 250 alá sose megy. Ezzel szemben világbajnok csapat tagja voltam 1973-ban, Bécsben 1974-ben Európa-bajnokságot nyertem, 1975-ben Caliban vb-ezüst jutott a válogatottnak, Montrealban 1976-ban olimpiai aranyérmet szereztem, egy évvel később Jönköpingben az Eb-dobogó legmagasabb fokára állhattam. 1978-ban Nyugat-Berlinben vb-ezüstérem következett, 1979-ben világkupa-győzelem Splitben, 1980-ban olimpiai bronzérmet szereztünk Moszkvában. 1982-ben BEK-győzelmet arattunk a Vasassal. Tízszer nyertem velük bajnokságot. Kétszer gólkirály voltam Olaszországban, és 313-szor szerepeltem a magyar válogatottban. Több mint ezer klubmérkőzést játszottam, tízezer pofont és rúgást kaptam, és legalább annyit adtam. Belegondolni is rossz, mire lettem volna képes egészségesen…”

Hát ilyen volt Dudi…

Páratlan tehetségéhez, páratlan győzelmi sorozat társult – nem ment a szomszédba egy jó poénért, mindig a társaság középpontja volt.

És mindennél jobban utált veszíteni. Nem csupán a medencében, hanem például a kártyaasztalnál is. A legendás Fészek Klubban legalább annyira otthon érezte magát, mint az uszodában. Az utolsó években a römi mellé bejött a bridzs. Viccesen úgy fogalmazott, negyven-ötvenévesen mindig nyerni akart, ma már csupán nem szeretne veszíteni.

Hát mi most veszítettünk, Dudi...

Hatalmas, pótolhatatlan veszteség érte az olimpiai családot, az űrt, amit magad után hagysz, rettentő nehéz lesz betölteni – ha egyáltalán lehetséges.

Hiányzik majd a bölcsességed, a humorod, az életszereteted. Úgy ahogy vagy, hiányzol majd, sőt, már most hiányzol.

Isten veled, Dudi!”

Faragó Tamás az emlékezetes pillanatokat, a közös emlékeket elevenítette fel, mert azokból a medencében, és azon kívül is volt bőséggel. Ő nem csupán a nagyszerű sportembertől, hanem a barátjától búcsúzott személyes hangvételű beszédében. A végén arra kérte a jelenlévőket, tartsák meg emlékezetükben Csapó Gábort, beszéljenek róla, mert ez az egyetlen módja annak, hogy itt maradjunk közöttünk…

(Képek: MOB/Szalmás Péter)