"Pali bácsinak köszönhetem azt a Szusza Ferenc (j1) interjút és az egyedi fotókat, amelyek alighanem az utolsók az Újpest feledhetetlen bombázójáról. Pali bácsitól a vele készült utolsó interjú rövidített változatával búcsúzom" - írja bevezetőjében Jocha Károly.

Várhidi Pál pályafutásának jelentős része az „Aranycsapat” idejére esett. Elsősorban ezért jutott csak tíz válogatottságig, míg egy másik korosztály tagjaként akár félszázszor is szerepelhetett volna a nemzeti együttesben.

„Csóró, újpesti gyerek voltam, anyám és apám egyaránt igen keményen dolgoztak. Már 8-9 évesen szedtük a labdát az UTE meccsein, s minden vágyam az volt, hogy egyszer én is a nagyok között lehessek a pályán.”

- Addig azonban még sok víznek kellett lefolynia a Dunán.

„Az UTE-stadion fölött volt egy domb, ott igen jó meccseket játszottunk mi, újpestiek a megyeriekkel, aki külön csapatot alkottak. Akkoriban még rendszeresen járták az utcákat a megfigyelők, akik fáradhatatlanul keresték a tehetségesebbeket.”

- Várhidi Pálnak meddig kellett várnia az előrelépésre?

„Tizenegy éves voltam, amikor az UTE egyike edzőjénél, Vincze Jenőnél jelentkeztem, de azt mondták, még fiatal vagyok. Így kerültem az UTSE csapatába, ahol tizenkét évesen már játszottam. Tizenöt évesen a MEFTER-hez (Magyar Folyamhajózási Társaság) igazoltak le, majd a Wolfner Bőrgyár következett. Előbb az ifiben szerepeltem, majd 1948-ban az NB II-es felnőtt csapatukban is bemutatkozhattam. Akkor még középcsatárt játszottam, ott figyelt fel rám Dicker Mihály menedzser és Konkoly Béla bácsi.”

- Mikor került a Megyeri útra?

„1949-ben Szűcs Sándor intézte az átigazolásomat, mégpedig „villámmal”. Előbb az ifiben majd a tartalékban jutottam szóhoz 1950 tavaszán, amikor már Budapesti Dózsa volt a klub neve. Az év őszén balhátvédként, az egyfordulós bajnokságban menet közben kaptam lehetőséget. A csapat a hetedik helyről végül feljött a harmadikra. A banketten Balogh II. Sándor közölte: mostantól nem Vinkovicsnak, hanem Várhidinak hívnak.”

- Balogh Sándor mellett kikre emlékezik még szívesen?

„Szűcs Sándor, Laborcz Lajos, Fürjes Imre, Rajna Károly és Borsányi György neve mindenképpen ide kívánkozik. Az élre pedig Szusza Ferencet kell tennem, akivel tíz esztendőn keresztül játszottunk egy csapatban. Szusza toronymagasan vezeti az én rangsoromat: óriási játékintelligenciája mellett a lövései már 25-30 méterről is szó szerint életveszélyesek voltak!”

- És edzőként kik tették Önre a legnagyobb hatást?

„Opata Zoltánt a hasonlóan kiváló Jávor Pál követte; ő faragott belőlem „centerhalfot” az együttesből kimaradt Nagymarosi Károly helyére. Bukovi Marci bácsit és Volentik Bélát is szóba kell hoznom, a legtöbbre pedig Szűcs Gyulát tartottam. Ő soha nem emelte fel a hangját, mégis mindent el tudott fogadtatni a rábízottakkal.”

- Az 1952-es, helsinki olimpián még nem volt ott, az angolok elleni, történelmi 6-3-nál, a Wembley-stadionban viszont már a kispadon ülhetett.

„1953-ban, Bukarestben rendezték a Világifjúsági Találkozót (VIT), s ebben a csapatban figyelt fel rám Sebes Gusztáv.”

- A londoni 6-3-as meccsen ült először a tartalékok között, s jelen lehetett az 1954-es, svájci világbajnokságon is.”

„Az angolok kétszeri legyőzése óriási dolog volt! A Vb viszont nem úgy sikerült, ahogy szerettük volna. A brazilok, de főleg az uruguayiak elleni ütközet pedig rengeteget kivett a játékosokból, miközben a német kapitány, Sepp Herberger nagyon jól taktikázott.”

- Tíz válogatottságát követően még az 1960-as, római olimpiára is eljutott.

„Mivel nem voltam ott az 1958-as, svédországi Vb-n, így játszhattam az olimpiai csapatban. Előzőleg a helyi sajtó olasz-magyar döntőt jósolt, de az elődöntőben a dánok ellen kihagytam a büntetőt, majd reálisan kikaptunk. Így a döntő helyett a kisdöntőben jöttünk össze az olaszokkal, akiket azután óriási meccsen sikerült megvernünk, így lettünk bronzérmesek.”

- 1965-ben visszavonult, miután 287 bajnokin szerepelt lila-fehér mezben, s tízszer pályára léphetett az A-válogatottban is, amelynek kispadját legalább félszáz alkalommal koptathatta.

„Vácott majd a BEAC-nál lettem edző. 1970-ben visszahívtak Újpestre, ahol 1973-ban lettem az első csapat mestere. Hat év alatt négy bajnoki cím, két ezüst- és egy bronzérem jött össze. Miután elköszöntem a Dózsától, máshol igazán komoly feladatot nem is vállaltam. A hét év során kiadtam magamból mindent, egyszerűen elfáradtam.”

- A hatvanas-hetvenes évek hazai élvonalából kikről beszélne szívesen?

„Albert Flórián kiugró klasszis volt, de az én szememben Göröcs „Titi” is óriásit alakított. Törőcsik Andrást - akit én fedeztem fel a BVSC-ben - nagyon sajnálom, mert sokkal többre vihette volna...”

- Mi a különbség a korábbi és a jelenlegi magyar labdarúgás között?

„Jelentősen megnőtt az edzők kiszolgáltatottsága! Ma elég három-négy meccset elveszteni, s máris szerződést bontanak. A másik fontos dolog: az utánpótlás nevelésről változatlanul csak beszélnek. Könnyebb minden nyáron bevásárlásokat csinálni…”

A huszonegy évig özvegyen élt Pali bácsi (a képen bal szélen hallgatja Sebes Gusztáv edzőt, jobbra Szusza Ferenc) most végleg megpihent. Nyugodjon békességben!

(Jocha Károly, fotó: MTI/Petrovics László és Bojár Sándor)