Mexikóváros egyik magyar ezüstérmesét, az evezős Melis Zoltánt - a fotón balról Melis Zoltán, Sarlós György, Csermely József és Melis Antal - névnapja ürügyén csengette meg a JochaPress.hu. Mint kiderült, az ezüstnégyes vezérevezőse már csak egyszerű szurkolóként érintett a számára oly sok sikert hozott evezőssport mellett. .
- Egyszer mindennek vége szakad, én tavaly ősszel éreztem úgy, hogy most kell befejezni. Nem kevesebbet, ötvenöt évet töltöttem el a sportágban, s talán még most is edzősködnék, ha az egészségem engedné. De nem engedi, így az utolsó passziómat, a fiatalokkal való foglalkozást is abba kellett hagynom.
- Önről tudni kell, hogy nem az evezéssel kezdett.
- Érdekes, hogy nagyapánknak volt egy telke Ráckevén, édesapánk gyakran ladikozgatott is ott, mi azonban Tóni bátyámmal inkább a Kinizsi Húsos edzéseit látogattuk. Szépen erősödtünk, azután mégis rövid úton hátat fordítottunk a birkózásnak. Előbb egy edzésen Tónit szabályszerűen fejre ejtettem – ő ezzel be is fejezte. Egy másik alkalommal közelről láttam egy súlyos balesetet, amikor a szenvedő félnek szabályszerűen leszakadt a válla. Ez már nekem is sok volt…
- Ezután jött az evezés?
- Még egy kitérőm volt, akkor úszó akartam lenni. Feltehetően tehetségtelen voltam, mert az edzőnk gyakran küldött a melegvizes medencébe. Az 1960-as, római olimpia közvetítései adták meg a szükséges lökést. Ott Parti János kenus győzelme ragadott meg. El is határoztuk, hogy kajakozni fogunk, ám nagybátyánk végül az evezősökhöz vitt el. Tóni hamar bekerült a négyesbe, majd engem is „beudvarolt” a hajóba; 1963-ban, 16 évesen már országos ifjúsági bajnok lettem. Két évvel rá pedig a felnőtt bajnokságon is aranyérmeket vehettünk át.
- Mexikóvárosba többszörös bonyodalmakon keresztül jutottak ki.
- Hadd ne részletezzem, a politika is beleszólt az összeállításba. Végül a Melis Zoltán, Csermely József, Sarlós György, Melis Antal összetételű kvartett indulhatott és csak az NDK hajója tudott előttünk célba érkezni.
- A még nagyobb sikerek elkerülték, s végül 1980-ban, 33 évesen, 33 magyar bajnoki címmel vonult vissza.
- Az utolsó patronig csináltam, talán már előbb be kellett volna fejeznem. Mivel a versenyzéssel párhuzamosan hét évet tanultam, amíg megszereztem a szakedzői diplomámat, így máról holnapra edző lehettem klubomban, a Csepel SC-ben. Végig akartam járni a szamárlétrát, ezért alulról kezdtem, de 1983-ban felszólítottak, hogy én is pályázzak a szövetségi kapitányi posztra. Az első kapitányságom 1992-ig tartott.
- Amikor Barcelonában „leégett” a sportág.
- Mindent az én nyakamba akartak varrni, le is váltottak. Elmentem Egyiptomba szövetségi kapitánynak, ahol nagy sikerként könyvelték el, hogy 1996-ban, Atlantában egypárevezésben Ali Ibrahim a bejutott a döntőbe. Onnan önként jöttem haza, s 1997-ben ismét megtettek kapitánynak. Elsősorban koordinátori feladatokat láttam el, mégis örülök, hogy a magyar evezés legsikeresebb néhány évében – amikor három felnőtt és két junior világbajnokságot nyertek versenyzőink – én lehettem a kapitány. Peking (2008) után nyugdíjba mentem, egyidejűleg visszatértem Csepelre, ahol egészen 2016 őszéig kezdőkkel foglalkoztam.
- Hogyan él ma Melis Zoltán?
- Miután megözvegyültem, Tónival gyakrabban vagyunk együtt, miként a kis unokámat is sokszor látogatom Gödöllőn. Van két kutyám, őket sétáltatom, a tévén keresztül pedig majd minden sportág eseményeit követem. Érdekes módon két téli sport köt le leginkább: a sífutás és a biatlon.
(JochaPress.hu, fotó: MTI/Kovács Gyula)