Amikor Miklós Edit az olimpia előtt rendre top tízes álmainak adott hangot, sokan csak legyintettek, lesiklásban elért hetedik helyével azonban egy csapásra felhelyezte Magyarországot az alpesi sí térképére. A csíkszeredai lány a hirtelen jött népszerűség ellenére is megmaradt annak a szerény, de céltudatos sportembernek, aki nem ismer lehetetlent. És aki Pjongcsangra már aranyat ígér!


- Álmodik még Szocsiról?
- Most már annyira nem. Inkább a következő céljaimra koncentrálok. Néha persze beugranak kellemes emlékképek, de már nem ez áll a fókuszban.

- Nem is vallana önre, ha most egy érzelgős monológban emlékezett volna vissza pályafutása legkiemelkedőbb sikerére. Ez a racionális hozzáállás az élet más területén is jellemzi önt?
- Mondhatjuk, hogy nemcsak a sportban, az életemben is céltudatos vagyok – ha valamit akarok, azért meg is küzdök. Ez viszont nem jelenti azt, hogy mindig rejtegetném az érzelmeimet.

- Melyek ezek az alkalmak?
- Amikor a családdal vagyok. Akár pozitív, akár negatív érzelmekről van szó, a családtagok előtt nem kell rejtegetnem semmit.

- Rajtuk kívül kik voltak azok, akik igazán hittek önben Szocsi előtt?
- Főként az edzőim: Dietmar Thöni, Zakariás Zsolt és Stark Márton.

- A sok szkeptikus vélemény ellenére ön is mindvégig hitt benne, hogy összejöhet a nagy dobás?
- Igen. Szilárdan hittem magamban, mert tudtam, hogy ha sikerül egy hibátlanhoz közeli menetet csúsznom, nagy eredményt érhetek el.


-----
Édesapja is közönségkedvenc volt
Edit igazi sportos családból származik, hiszen édesanyja kézilabdázott, édesapja pedig jégkorongozott, méghozzá nem is akármilyen szinten. Miklós Ferenc mind a helyi csapatban, Csíkszeredán, mind pedig az Alba Volánnál közönségkedvencnek számított, ahol a ’90-es évek elején rajta kívül is rengeteg játékos megfordult Székelyföldről. Lánya így emlékszik vissza azokra az időkre: „Körülbelül hároméves lehettem, amikor két-három hónapot én is eltölthettem édesapámmal Székesfehérváron. Gyerekfejjel nagyon élveztem azt az időszakot, a családból csak én voltam ott, és én is mindig a csapat környékén jöttem-mentem. Amikor édesapáméknak edzésük volt, akkor a pálya mellett lófráltam, este pedig otthon voltunk. Megesett, hogy a csapattársakkal focimeccset akartak nézni, de miattam nem tehették, mert épp valamilyen rajzfilm ment a tévében… Akkoriban még nem igazán volt női hokicsapat, pedig a jégkorongot is szívesen kipróbáltam volna.”
-----


- Mi kell ahhoz pontosan, hogy összejöjjön egy hibátlan menet?
- Fejben százszázalékosan ott kell lenni a pályán az első másodperctől egészen a célig. Csak a feladatra szabad koncentrálni, ehhez viszont a körülményeknek is tökéletesen stimmelniük kell. Muszáj bízni a lécekben, hogy biztosan gyorsak lesznek, és az edzőmben is, aki a tanácsaival segít.

- Mindez Szocsiban állt össze igazán először?
- Igen, az volt az első alkalom, de nagyon fontos volt az azt megelőző folyamat is. Dietmar Thönivel az volt az első szezonunk együtt, jobban meg kellett egymást ismernünk és összecsiszolódnunk. Szerencsére épp az olimpián klappolt minden: én is gyors voltam, a lécek is tökéletes állapotba kerültek, és az edzőmben is száz százalékig bíztam.

- Azt mondják, nem csak a kudarcot, a sikert is meg kell tanulni feldolgozni. Önt hogyan érintette a hirtelen jött népszerűség?
- Hazudnék, ha az mondanám, hogy egy idő után nem jelentett némi terhet. Kicsit fárasztó volt, de meghúztam egy vonalat, amikor már úgy éreztem, hogy túl sok, aztán már nem fogadtam a telefonhívásokat, az interjúkérelmeket. Persze mindig nehéz az embereknek nemet mondani, egy ponton túl viszont sajnos kénytelen voltam. Lehet, hogy ezzel egyeseket megsértettem, ám azt hiszem, ami a szurkolók és a média kiszolgálását illeti, megtettem a maximumot.

- Mára kissé normalizálódott az önt övező felhajtás?
- Igen, a szezon vége után kicsit alábbhagyott az érdeklődés, de ez szerintem természetes. A sportolókra mindig az idény során, vagy a nagyobb eredmények után figyelnek oda jobban. Most már ebben is van tapasztalatom, magabiztosabban fogom kezelni a hasonló helyzeteket.

- És mekkora magabiztosság kell magához a sízéshez? Mit jelent a veszély olyasvalaki számára, aki rendszeresen száz kilométer per órás sebesség felett száguld a lejtőkön?
- Egy lesiklómenetre eleve nem veszélyforrásként tekintek, nem is feltétlenül érzem veszélyesnek. Viszont a sebesség érzésére, az azzal járó adrenalinlöketre egyszerűen szükségem van, ez az érzés nagyon intenzív bennem. Ez nem azt jelenti, hogy autóval is úgy száguldozom, mint az őrült, a síléceken vagyok igazán magabiztos. Ott százharminc körüli tempónál egyszerűen otthon érzem magam.

- Ilyenkor tényleg nincs önben semmi félelem?
- Félelmet nem érzek, csak tiszteletet – a pályával szemben. Ha egy lesiklópályán úgy ereszkedsz le, hogy félelem van benned, az már régen rossz. Ha emiatt nem tudsz a következő kapura, ugratóra összpontosítani, az az igazán veszélyes. Hiba azon gondolkodni, hogy „hú, ez milyen meredek rész, milyen gyorsan mehetek”, mert ilyenkor lehet nagyot bukni.

- Amikor kívülről lát egy ilyen bukást, mi fut át az agyán először?
- Ha épp a monitort figyelem, és látom, hogy esés lesz, inkább elfordulok, nem nézek oda. De Szocsiban eleve egyáltalán nem is figyeltem a vetélytársakat, az edzőm nézte a tévét, ő volt az, aki felmérte, hogy melyik szakaszon hogy érdemes venni az íveket – szerintem ezt a módszert alkalmazom majd a jövőben is.

- Az embernek mennyire kell ismernie önmagát ahhoz, hogy sikeres legyen ebben a sportban?
- Mindenképp ismerned kell a képességeidet és a határaidat. Szükséges a tapasztalat, hogy minden adódó helyzetben magabiztos lehess, de azt is pontosan tudnod kell, mennyire vagy erős – fizikailag és fejben egyaránt. Ehhez fontos az önuralom: a verseny előtt próbálsz megnyugodni, levinni a pulzusodat, de a rajtnál már felspannolod magad, tehát egyfajta hullámzást kell kialakítani és bírni az ezzel járó nyomást.


-----
Gyerekként is a síelés tette boldoggá
Szinte nincs olyan sport, amit még ne próbált volna ki, Editet azonban már kiskorától kezdve a síelés tette igazán boldoggá. Csíkszeredai gyerekként természetes volt, hogy hamar léc kerül a lábára, és szülei, valamint Bónis Ferenc útmutatásai alapján nagyon hamar, már ötévesen bele is jött a síelésbe: „Ekkoriban kipróbáltam a teniszt és a taekwondót is, de valahogy a sízés jobban megfogott. Mindig is szerettem, sosem síeltem kényszerből. Gyerekkoromban persze még nem gondoltam profi karrierre, nem is voltak olyan ismerőseim, akiknél érdeklődhettem, milyen az alpesi sízők élete – azt mondjuk sejtettem, hogy olyan rossz nem lehet. Folyamatosan jártam az edzésekre, aztán egyre több külföldi versenyre jutottam el, így szinte magától kialakult, hogy magasabb szinten is ezzel foglalkozom. Örülök, hogy ezt az életutat választottam, de ha máshogy alakul, szerintem akkor is a sport határozta volna meg az életem.”
-----


- Az ön erős, racionális személyisége ilyen szempontból előnyt jelent az ellenfelekkel szemben?
- Összességében nem tudom, de az életutam során nekem mindenképp szükséges volt ez az akaratos hozzáállás, különben nem jutottam volna el idáig.

- De van, hogy ön is megtörik néha?
- Persze, mint mindenki más esetében, az én életemben is vannak nehezebb pillanatok, de ezeket megpróbálom minél hamarabb feldolgozni és elfelejteni.

- Volt már úgy, hogy arra gondolt, inkább feladja, és hagyja az egészet?
- Az egyik ilyen akkor volt, mielőtt még magyar színekben kezdtem volna versenyezni. A vancouveri olimpián egy nagy esés után megsérültem, és akkor átfutott az agyamon, hogy talán abba kéne hagynom. Ezen kívül pedig, amikor újra meg újra financiális problémák adódnak, azért eszembe jut, miért is kínlódok ennyit.

- A váltás előtti időszak volt a legnehezebb?
- Erről eddig sem beszéltem, és most sem szeretnék. Azért kezdtem magyar színekben versenyezni, mert átköltöztem Magyarországra.

- Pedig a hazai síszövetséget még utána is azzal riogatták a románok, hogy „majd meglátjátok, mennyi gond lesz ezzel a lánnyal.”
- Hát, azért biztos, hogy van is velem elég baj.

- Például az, hogy hozott egy olimpiai hetedik helyet?!
- Nem erre gondolok. Aki világkupázik, aki egy bizonyos szintre elér, és ott is akar maradni, azzal tényleg adódnak problémák, nehézségek. De ezek szerintem közösen leküzdhetőek.

- A negatív vagy igazságtalan kritikákkal egyébként hogy boldogul?
- Ez is a sporthoz tartozik, egyszerűen próbálom nem figyelembe venni mások véleményét – ha ezeken rágódtam volna, valószínűleg Szocsiban sem értem volna el ilyen eredményt. Az olimpia előtt is kaptam negatív megjegyzéseket, de ezeket meg kell próbálni figyelmen kívül hagyni.

- A névtelenül írogató internetes fórumozókon sem húzza fel magát?
- Akadt már egy-két dühítő komment, ami zavart, ám ezt is megpróbáltam ennyiben hagyni, nem reagáltam rájuk. Éreztem, hogy igazságtalan dolgokat írnak, de végül nem foglalkoztam velük.

- Ebből is látszik erős karaktere, ami azonban a kicsit fiúsabb külsején is visszaköszön – emiatt érték már kellemetlenségek?
- Volt már rá példa, hogy fiúk kezet akartak nyújtani, vagy egyesek összetévesztettek fiúkkal, de olyan nagy kritikákat nem kaptam emiatt. Fiatalabb koromban még zavart ez, de most már nem veszem a szívemre, nem foglalkozom vele, ki mit gondol rólam vagy a külsőmről.

- A féltékenység sem zavarja? Kiugró olimpiai szereplése biztosan nem esett jól a hagyományos sínemzetek versenyzőinek.
- Ehhez a helyzethez is alkalmazkodni kell. Két éve például még a svájciak női világkupacsapatával készültem, aztán egyszer csak azt mondták, többé nem edzhetek velük. Nagyon nem indokolták, de gondolom, egy szinten túl már tartottak tőle, hogy valamit ellesek tőlük, és ha adott esetben legyőzöm őket, majd őket kritizálják. Így most a fiú Európa-kupa-csapattal edzek, ami ugyanolyan jó.

- Sőt, talán a férfiak még húzzák is felfelé a teljesítményét.
- Igen, jobban is szeretek velük tréningezni. Más a hangulat, nyugodtabbak, jól elvagyok velük. Ilyenkor mindenki végzi a saját dolgát, nem zavarja őket, ha ott vagyok, úgyhogy a jövőben is ezt az utat járom.

- Összességében nézve a pályafutását jelenleg ott tart, ahol szeretne?
- Igen. Erre a szocsi olimpiára az első hat hely valamelyikét tűztem ki célul, amitől nem kerültem távol, tehát elégedett lehetek. A jövőt tekintve viszont ennél jóval nagyobb céljaim vannak.

- Mint például?
- A 2015-ös amerikai világbajnokságon megint a legjobb hat lesz a célom, a világkupaszezonban pedig az, hogy folyamatosan az első tíz-húsz között szerepeljek, amibe akár egy éremszerzés is beletartozhat. Hosszabb távon viszont már a következő olimpia foglalkoztat, amelyen egyértelműen az aranyérem a cél.

- És mi lesz azután? Tervez már ennyire előre akár pályafutásával, akár magánéletével kapcsolatban?
- A családalapítás gondolatával még nem különösebben foglalkozom. Persze szeretnék majd gyerekeket, de csak akkor, ha eljön az ideje. A következő olimpián harmincéves leszek, körülbelül addig tervezek. Esetleg ráhúzok még egy-két évet, azt viszont nem hiszem, hogy a 2022-es játékokon ott lennék. Ezen még kár is gondolkodni, majd meglátjuk, hogy alakul az életem.


-----
Vissza a természetbe!
Aki a hegyek között nőtt fel, mi más is kapcsolná ki igazán, mint a természet közelsége? Edit a síelés kapcsán is rendre kiemeli, a száguldáson kívül a gyönyörű környezet, a napfelkelte és a friss levegő az, amit igazán élvez sportágában, ez azonban élete más területein is visszaköszön. Szabadidejében például legszívesebben barátaival kirándul: „Sokat olvasok, egyértelműen ez az egyik hobbim, és persze a filmeket is szeretem. Ám ha otthon vagyok, akkor a természetben érzem magam a legjobban, nagyon szeretek a barátaimmal túrázni.” A sebességtől azonban a síelés világán kívül sem igazán tud elszakadni: „Régebben enduro motoroztam, és biciklizés közben is a lejtőket szeretem a legjobban. Vonzanak az extrémebb sportok, szeretném még kipróbálni az ejtőernyőzést és a bungee jumpingot is.”
-----

(Szerző: Zsoldos Barna, fotó: MOB, MTI, Szalmás Péter)

A Sport 2014 a Líra könyvesboltjaiban kapható 7940 forintért.