Vannak az életben tipikus lose – lose helyzetek, amikor egy látszólag könnyű kérdésre nincs jó válasz. Sok névvel illették már ezt: 22-es csapdája, gordiuszi csomó, tyúk vagy a tojás. Itt van például a Nemzetközi Olimpiai Bizottság, amely az Ukrajna elleni orosz katonai akcióra hivatkozva azt kérte a sportági szövetségektől, hogy tiltsák el az orosz és – az agressziót támogató – fehérorosz tagszervezeteket, a sportolókat pedig ne engedjék versenyezni. Ha a NOB-alapító Pierre de Courbertin báró univerzalista és pacifista álmát tekintjük morális alapkőnek, vagyis a sportban mindenki szabadon részt vehet, akkor az elnökség állásfoglalása vitatható. De vajon Coubertin gondolhatott-e arra, hogy majd egy ország sokszorosan megszegi az olimpiai chartát és a további incidensek megelőzése miatt izolálni kellene egy adott nemzet sportolóit? Látta-e valamely lázálmában a ’72-es müncheni eseményeket, gondolt-e bojkottra, háborúkra, vagy rendszerszintű doppingprogramra? Ha igen, lehet, hogy örökbecsű gondolataihoz lábjegyzetet is fűz.

A NOB javaslatát heves bólogatással nyugtázta az ukrán sportelit, köztük Jelina Szvitolina is, aki a monterrey-i tornán nem volt hajlandó pályára lépni első körös ellenfele, Anasztaszija Potapova ellen. Aztán végül játszott és nyert. A korábbi világelső azt kérte, a teniszszervezetek (WTA, ATP, ITF) nemzet nélküli sportolóként engedjék indulni az oroszokat és fehéroroszokat. Külön jelezte, hogy nem a két ország versenyzői tehetnek a kialakult helyzetről, és tisztelettel adózik azoknak, akik felszólalnak szülőhazájuk ellen, de… A NOB is ezzel a paradoxonnal találkozott: a sportember ártatlan, hisz’ a politikusok játszmája ez, de amiatt, mert oda született, ahova, most ne versenghessen, vagy ha mégis, zászló, himnusz, nemzet nélkül tegye. Ilyen ez, a háború diplomáciai síkon is szedi civil áldozatait. A szimbolikus kiállásnak soha korábban nem volt ekkora tétje.

Ám ezzel Szvitolina vészterhes időkben ártatlan kollégáira helyez extra nyomást. Ez is a háború igazságtalansága: nem csak a bunkerben reszketőket, ellenségre fegyvert fogó önkénteseket, egyetlen bőrönddel útra kelőket és otthonukban éhezőket állítja feldolgozhatatlan helyzet elé, hanem a közvetve érintetteket is. Éppen ezért a NOB döntése vitára bocsátható, de nem elítélhető. Mi történne akkor, ha oroszok részt vennének külföldi tornákon, és ez heves ellenállást váltana ki szervezőkből, nézőkből, ellenfelekből? Nem az a sportági felelősök feladata, hogy a sportpályák környékén elviselhető mértékűvé csökkentsék a feszültséget? A leghangosabb ellenérv azokat az orosz sportolókat említi, akik messzemenőkig elítélik nemzetük agresszióját, mégis bűnhődnek. A fehérorosz, kétszeres olimpiai résztvevő kosárlabdázót, Jelena Leucsankát 2020 végén letartóztatták, megverték és bebörtönözték, mert Vlagyimir Putyin-ellenes tüntetéseken vett részt. Az elmúlt napokban Andrej Rubljov teniszező, Alekszej Ovecskin NHL-sztár és Tatjana Volosozar olimpiai bajnok műkorcsolyázó is nyíltan felszólalt a háború ellen. A NOB keze azonban meg van kötve.

December 2-án az Egyesült Nemzetek Szervezetének mind a 193 tagországa, köztük Oroszország elfogadta az olimpiai fegyverszünetről szóló határozatot, ennek értelmében a pekingi téli olimpia megnyitója előtt egy héttel (január 28.) és a paralimpiai játékok záróünnepsége után hét nappal (március 20.) ér véget a béke. Az oroszok február 24-én indították Ukrajna megszállását. A 2008-as pekingi játékok előtt nem sokkal véres harcok robbantak ki Dél-Oszétia függetlenedési törekvései miatt Grúzia és Oroszország között, 2014-ben pedig Oroszország a szocsi téli olimpia utolsó napjai alatt szállta meg az Ukrajnához tartozó Krím-félszigetet. És ami a tiltott szerek használatát illeti: a Nemzetközi Doppingellenes Ügynökség (WADA) négy évre eltiltotta Oroszországot az olimpiai és világbajnoki részvételtől, ezt később a nemzetközi Sportdöntőbíróság (CAS) két évre, 2022. december 16-ig csökkentette. Így nagy felháborodást keltett, hogy a nemrégiben véget ért téli olimpián a műkorcsolyázók sztárja, a mindössze 15 éves orosz Kamila Valijeva megbukott doppinggal. Ilyen ügyek után felmerül, hogy milyen büntetésnek lehetne visszatartó ereje?

A történelemben nem először kerülnek szembe lose – lose helyzettel az ítészek. 30 évvel ezelőtt már javában dúlt a délszláv háború, az ENSZ Biztonsági Tanácsa pedig úgy döntött, tagjainak megtilt mindenféle kereskedelmi, kulturális, tudományos és sportos együttműködést a régióval. Jugoszlávia így hiába harcolta ki az 1992-es svédországi Eb-részvételt, nem vehetett részt. A helyére beugró Dánia megnyerte a tornát. Egy hónappal később a barcelonai olimpiáról a Szerbiából és Montenegróból álló Jugoszláv Szövetségi Köztársaság maradt le. A jugoszlávok és a macedónok az olimpiai zászló alatt független résztvevőkként indulhattak, utóbbi nemzet olimpiai bizottságát csak ’93-tól ismerte el a NOB. A szerb kosárlabda- és vízilabda-válogatott is csúcskorszakában bukta a játékokat. És akkor az ellenpélda: a Nemzetközi Tenisz Szövetség (ITF) a csapatokkal ellentétben az egyéni indulóknak zöld lámpát adott, ezt az akkor még jugoszláv színekben induló Szeles Mónika 1992-ben három Grand Slam-győzelemmel ünnepelte meg.

A széles közvélemény számára abban nincs vita, hogy orosz földről ki kell emelni a sportrendezvényeket, mérkőzéseket, így a Szentpétervárra tervezett Bajnokok Ligája-döntő is költözött, a versenyben maradt orosz futballcsapatokat kizárták a nemzetközi kupákból, a FIFA döntése nyomán az orosz válogatott nem lesz ott a márciusi vb-pótselejtezőn, a Nemzetközi Síszövetség visszamondta az országba tervezett világkupafutamokat, mint ahogy az F1-es Orosz Nagydíj is elmarad. De visszatérve az eredeti kérdésre: mi lesz azokkal, akik nap, mint nap kifejezik nemtetszésüket a háborúval kapcsolatban, mégis szankcionálják őket?

Sorban jelentik be sportági szövetségek, hogy az egyéni sportolókat is kitiltják a versenyekről. A NOB korábbi indoklásában két dolgot emel ki: ukrán sportolók is lemaradnak a tornákról, rosszabb esetben életüket is vesztik a harcokban, illetve védeni kell a globális sportversenyek integritását és a résztvevők biztonságát. Utóbbi kapcsán felsejlik az 1972-es olimpia rémképe, amelyen palesztin terroristák gyilkoltak izraeli sportolókat. Ilyen puskaporos hangulatban mindenki igyekszik biztonságra játszani. Senki sem akar úgy bevonulni a történelembe, hogy félvállról vette jelenünk legnagyobb nyilvánosságot kapó geopolitikai konfliktusának továbbgyűrűző hatásait.

Most mindenki hátralép egyet, Coubertin morális iránytűje kileng, de a történelem régen zakatolt ilyen sebességgel, ki tudja, miből mi következhet és mi hol ér véget. Ebből következően a Nemzetközi Paralimpiai Bizottságnál is változott a szélirány, előbb semleges színekben engedték, majd csütörtökön már megtiltották az orosz és fehérorosz sportolók indulását a téli játékokon. Miután soha korábban nem tapasztalt közösségi médiás figyelem kíséri a háborús eseményeket, és napról napra érkeznek bevonult és elesett ukrán sportolókról szóló hírek, minden gyors (szövetségi) reakció, kárenyhítés és feszültségtompítás helyes döntésnek minősül. Hiába, szomorú és nyomasztó időket élünk, de reméljük, ez is elmúlik egyszer.

(Nyitóképen az orosz Jekatyerina Bleskina aranyérmet ünnepel a szingapúri ifjúsági olimpián /2010. 08. 21., Singapore 2010 Youth Olympic fotó/)