A mögöttünk álló év egyik legsokkolóbb eseménye egyértelműen Michael Schumacher síbalesete és az azt követő hosszú rehabilitációs időszak volt. A Formula–1 hétszeres világbajnoka korábban évtizedeken át dacolt a veszéllyel, élete legnagyobb kihívása mégis most érkezett el számára. De vajon mi áll a történtek hátterében?

Sokkoló? Megdöbbentő? Hihetetlen? Egy év eltelt, ám az ember még mindig csak keresi a szavakat. Keresi, de nem találja, mert Michael Schumacher síbalesete és azzal járó fejsérülése annyira szürreális, annyira tragikusan valószerűtlen, hogy a fojtogató érzésektől tényleg nehéz józanul belegondolni a történtekbe. A rendíthetetlen bajnokot, aki évtizedeken át a legnagyobb veszéllyel is játszi könnyedséggel bánt el, aki a gyorsak között is a leggyorsabb volt, akit mindig is a sebesség éltetett, egy ilyen, már-már bagatell síbaleset rogyasztja meg. Amely során nem száguldozott ész nélkül, nem trükközött, nem játszotta az eszét – egyszerűen csak megpróbált átsiklani egyik pályáról a másikra. Hogy ebben is rejlett némi kockázat? Igen, nagyjából annyi, mint közúton a sárgáról pirosra váltó lámpánál éppen átcsúszni a kereszteződésen. Mindenki tudja róla, hogy papíron szabálytalan, mégis mindenki követett már el hasonlót. Vagyis igaz ugyan, hogy Michael Schumachernek lételeme a száguldás, és az adrenalin mindig is úgy kellett neki, mint másnak a víz, ezúttal nem a veszélyt hajszolta.

-------
Élet az adrenalin bűvkörében
Hogy az autóversenyzők a pályán kívül is folyamatosan keresik az izgalmat, a sebességet és a veszélyt, sajnos a Michael Schumacheréhez hasonló, olykor halálos kimenetelű balesetek is mutatják. A kétszeres világbajnok Graham Hillnek (Damon édesapjának) például a repülés volt a szenvedélye, ám sajnálatos módon egyben a végzete is: 1975-ben magángépét vezetve London közelében elnavigálta magát, és barátaival a fedélzeten lezuhant. Didier Pironi lábai egy F1-es balesetben annyira szétroncsolódtak, hogy nem folytathatta a versenyzést, a francia azonban nem tudott sebesség nélkül létezni, és a motorcsónak-versenyzéssel próbált vigasztalódni. Ezeken viszont rendre túlfeszítette a húrt, és utolsó bukása során 1987-ben szörnyethalt. A ralivilágbajnok Colin McRae szintén rajongott a repülésért, ám 2007-ben helikopterével lezuhant, és ötéves kisfiával, valamint két családi barátjával együtt életét vesztette. Mark Webber 2008-ban csak a szerencsének köszönhette, hogy egy kerékpáros balesetet megúszott egy lábtöréssel, Robert Kubica F1-es pályafutása azonban kézsérülése miatt félbe is szakadt, amikor a 2011-es idény előtt egy raliversenyen bukott óriásit. Kívülről persze könnyű lenne ítélkezni a veszélyt hajszoló versenyzők felett, ám ha nem lenne bennük ez a fajta adrenalinfüggőség, a pályán sem lehetnének ennyire sikeresek.
-------

Az F1-es paddockban, vagyis a garázsok mögötti területen, ahová tényleg csak a főszereplők tehetik be a lábukat, nem meglepő módon teljesen eltérő reakciókat vált ki, amikor szóba hozzuk a témát. Jellemző, hogy a jelenlegi mezőny fiatalabb generációja, amely a sportág legutóbbi halálos balesete idején még pelenkában szaladgált, nem sok tartalmas gondolatot tud megfogalmazni az esetről. Természetesen mindenkin érződik a sokk és a megilletődöttség, ám ezzel egy időben az is, hogy ez a korosztály már olyan álomvilágban nőtt fel, amelyben a veszély csupán jó móka – hiszen a fejlett biztonsági normáknak köszönhetően ma a legnagyobb baleseteket is egy karcolás nélkül megússzák.

Teljesen más volt ez Schumacher idejében, így nem meglepő, hogy a miértekre keresett válaszokat sokkal inkább korábbi csapattársai, kollégái, vb-riválisai adták meg nekünk. Egykori legnagyobb ellenfele, Jacques Villeneuve manapság tévés szakértőként van jelen az F1-ben, ezért magától értetődő volt, hogy mint világbajnokot, egyben a téli sportok nagy rajongóját, arról kérdezzük, vajon a síbalesettel egy adrenalin- és veszélyfüggő megszállott elkerülhetetlen sorsa teljesedett be, vagy csupán tényleg a létező legnagyobb balszerencsével állunk szemben. „Való igaz, hogy például motorozás közben hatalmas kockázatokat vállalt, és egyszer el is törte a nyakát, szóval benne volt ez a hajlam – fogalmazott 1997 világbajnoka. – A síbalesetnél én viszont csak balszerencséről beszélnék. Azért borzalmas ez az egész, mert még csak nem is haladt nagy tempóval, sőt egészen lassan csúszott. Egyszerűen peches volt. Egész életemben síeltem, és én aztán tényleg sok hülyeséget csináltam, ám mindig szerencsés voltam. De ilyen az élet. Az ember folyamatosan bízik a szerencséjében, reméli, hogy nem hagyja el, és amikor igen, akkor is bízik a legjobbakban. Ami azonban Michaellel történt, a lehető legnagyobb pech.” Noha a síelés milliók hobbija, mindenképp fontos megjegyezni, hogy Schumacher extrém szabadidős tevékenységei közül ez csak az egyik volt. Visszavonulásuk után az élsportolók rendre egyfajta enyhe depressziós állapotba kerülnek, hiszen a mindennapos pörgés, az adrenalinlöketek és a népszerűség után mindenféle átmenet nélkül szakad rájuk a végtelen szabadság, ami esetükben sokkal inkább fájdalmas ürességet jelent, mint boldogságot. Ez minden sportág főszereplőinél megfigyelhető, az olyan intenzív stresszel és sebességgel járó tevékenységnél, mint az autóversenyzés, ez ráadásul hatványozottan igaz.

Bár a hétszeres világbajnok korábbi csapattársa, Martin Brundle is úgy véli, a súlyos fejsérülés ebben az esetben egyértelműen a balszerencse számlájára írható, azt is megemlítette, a német expilóta tényleg nehezen küzdött meg az átállással a versenyzőiről a „nyugdíjas” életre. „Michael a motorozás nyújtotta kihívásokat is imádta, és gyakran mutogatta izgatottan a lélegzetelállító ejtőernyős fényképeit. Még csak egy éve fordított hátat az F1-nek, de egy megszállott, versenyző személyiségű embert nem tudsz egyszerűen kikapcsolni, mint egy gépet. Egy több évtizedes pályafutás után nem képes hirtelen leereszteni, továbbra is szüksége van a kihívásokra, hogy megkapja a szükséges adrenalinlöketet. Nem ritka, hogy a pilóták, akik a versenypályán annyi balesetet úsznak meg, végül autó-, repülő-, bicikli- vagy síbalesetet szenvednek. Ilyen vagy olyan formában, de egyszerűen szükségük van a sebességre.”

Ebben a helyzetben az a problémás, hogy mivel a versenyzők kivételes tehetségüknek köszönhetően simán megzabolázzák a világ leggyorsabb autóit, tudat alatt elhiszik, hogy az élet más veszélyhelyzeteiben is ilyen magabiztosan viselkednek majd. Pedig ezek az adottságok nyilván nem ültethetők át egy az egyben a többi veszélyes tevékenységre – erre kellett rájönnie Gerhard Bergernek, Schumacher korábbi riválisának is, aki bő két hónappal a német után szenvedett kísértetiesen hasonló síbalesetet. Az osztrák egy kiálló betoncsőre esett, és elmondta, az ő esetében is a szerencse volt a döntő faktor: „Ott hevert egy rögzítetlen csatornacső, és ha csak húsz centivel is tovább csúszom, akkor pontosan belevágom a fejem – ennyi választja el a szerencsét a balszerencsétől. Természetesen rögtön beugrott Michael balesete, mert ez is hasonló volt. Sem gyorsan, sem felelőtlenül nem haladtam.”

Vagyis mindezek alapján tényleg ki kell mondanunk, hogy elkerülhetetlen volt ez az egész? Nagyon úgy tűnik, igen. Az ilyen típusú embert ugyanis ki lehet venni a versenyzés világából, a versenyzést azonban belőle sohasem. Márpedig a sebesség, a kaland, az adrenalin iránti vágy elkerülhetetlenül együtt jár a veszéllyel, amikor egy ponton túl már tényleg csak a szerencse dönt. Michael Schumachernek azon a december végi napon Méribelben nem volt szerencséje, felépülésével kapcsolatban a remény azonban ennek ellenére is tovább él. Mert egy ekkora bajnoknak Fortuna másodszor egyszerűen már nem engedheti el a kezét.

-------
Nem kell száguldozni a súlyos fejsérüléshez
Sisakspecialisták, síszakértők és szakorvosok egybehangzó véleménye szerint, valamint a múlt példái alapján is egyértelmű, a súlyos fejsérülések nem mindig a nagy sebességű becsapódások következményei. A helyszíni elemzésekből és sisakkamerája felvételeiből kiderül, Michael Schumacher mintegy húsz kilométer per órás sebességgel haladt, amikor megbotlott egy kiálló kőben, ezért esetében inkább az volt döntő fontosságú, hogy fejét egy roppant éles sziklába verhette be. Hasonló volt 1979-ben Joachim Deckarm esete, aki egy Tatabánya elleni kézilabdameccsen ütközött szerencsétlenül Pánovics Lajossal, majd verte be fejét a kőkemény padlóba. Noha a becsapódás ez esetben sem nagy sebességnél történt, a német sportoló 131 napot töltött kómában, és maradandó fogyatékosság alakult ki nála.

KRONOLÓGIA

2013. december 29.: Michael Schumacher Méribelben egy családi síelés közben letér a kijelölt pályáról, és a köztes területen egy sziklában megbotolva egy másik kőbe üti a fejét. Mentőhelikopterrel Moutiers-be szállítják, onnan pedig tovább Grenoble-be, ahol azonnali életmentő műtétet hajtanak végre rajta.

2013. december 30.: A kómában fekvő német állapota az első éjszaka után továbbra is válságos, újabb műtétet hajtanak végre rajta, amely során csökkentik a koponyaűri nyomást, valamint agyából eltávolítanak egy vérömlenyt.

2013. december 31.: Az orvosok sajtótájékoztatón értesítik a nyilvánosságot a fejleményekről, és bár elmondásuk alapján már jobban az irányításuk alatt tartják a helyzetet, Schumacher állapota továbbra is életveszélyes és válságos.

2014. január 3.: A német állapotáról csak annyit lehet tudni, hogy továbbra is stabil, de kritikus. Közben 45. születésnapja alkalmából több száz rajongója teszi tiszteletét a grenoble-i kórháznál.

2014. január 8.: A nyomozó hatóság sajtótájékoztató keretében bejelenti, hogy a helyszíni elemzések és a sisakkamera felvételei alapján Schumacher egy gyakorlott síelőhöz megfelelő, átlagtempóban haladt a baleset előtt.

2014. január 30.: Schumacher menedzsere megerősíti a korábban szárnyra kapott pletykákat, melyek szerint megkezdték a mesterséges kómában tartott német lassú ébresztését.

2014. február 17.: Miközben a beteg állapotáról hivatalos forrásból nem érkezik új információ, a nyomozóhatóság lezárja az ügyet – a balesetben nem állapítanak meg felelőst.

2014. március 12.: Schumacher családja közleményt ad ki, mely szerint továbbra is reménykednek a teljes felépülésben. Állításuk szerint vannak apró jelek, amelyek bizakodásra adnak okot.

2014. április 4.: Menedzsere tájékoztatása szerint a német világbajnok a tudatosság és az ébredés jeleit kezdi mutatni.

2014. június 16.: Hivatalosan is megerősítik, hogy Schumacher elhagyhatta a grenoble-i klinikát, és hosszú rehabilitációját az otthonához közeli Lausanne-ban kezdi meg. Ezzel egy időben bejelentik, e folyamat során nem tájékoztatják a közvéleményt a további fejleményekről.

2014. szeptember 9.: Mivel a lausanne-i központban töltött hónapok során némileg javult az állapota, Schumacher hazatérhet a Genfi-tónál fekvő otthonába, ahol továbbra is a legjobb szakemberek segítik rehabilitációját. A hivatalos közlemény szerint a biztató jelek ellenére is „hosszú és rögös út áll előtte”.

2014. október 23.: Nyilatkozott a Schumit korábban a grenoble-i klinikán kezelő egyik orvos, Jean-Francois. A szakember elárulta, hogy nemrég Svájcban, Schumacheréknél járt, hogy tájékozódjon egykori betege állapotáról. Pontos részleteket nem árult el, de azt elmondta, hogy „az agysérülések után lépcsőzetes a javulás, már nincs kómában, reménykedünk, de türelmesnek kell lennünk.” Az orvos szerint egy-három éves távlatban kell gondolkodni a német sztár felépülését illetően.


(Szerző: Voleszák Gábor; fotó: Reuters, Szalmás Péter)


A Sport 2014 a Líra könyvesboltjaiban kapható 7940 forintért.