Egy ország ismeri a hangját, amelyen generációk nőttek fel. Persze, ez nem is csoda, ha valaki 58 éve rádiózik. A legendás rádióriporter, Novotny Zoltán idén ünnepelte 80. születésnapját, de a mai napig sem szakadt el a mikrofontól. Zoli bácsi a Magyar Rádióban eltöltött évekről, a sporthoz fűződő kapcsolatáról mesélt a magyarock.hu-nak.

Hogyan kerültél a sport közelébe?

Legelőször édesapám fertőzött meg a sporttal. Ő a BSE-nek (Budapest Sport Egyesület – a szerk.) volt igazolt játékosa, aki együtt focizott a későbbi 34-szeres válogatottságig jutó Cseh II. Lászlóval is, én pedig apró gyerekkorom óta jártam vele meccsekre. Később, amikor a Lónyay Utcai Református Gimnázium elemi iskolájába jártam, olyan tanáraim oltották belém a sport szeretetét, mint Patay D. Zsigmond, a Magyar Röplabda Szövetség alapító tagja, Dombi Pál a kispályás (a mai standardeknek megfelelő) kézilabda magyarországi megteremtője. Továbbá, a 40-es évek végén és az 50-es években elért magyar sporteredmények, Mitró Györgyék úszósikereitől, a labdarúgók, a kosárlabdázók, vagy éppen Papp Laciék diadaláig, mind-mind hozzájárultak, hogy beleszülettem, és -szerettem a sportba.

1963-ban végeztél történelem-magyar szakos tanérként, mégis a rádiózást választottad.

Még 1962-ben jelentkeztem a Magyar Rádióba. 1963 óta dolgozom itt, a kezdetben főállású bemondó és mellékállású sportriporter voltam, 1966 óta pedig főállású sportosként tevékenykedem.

Emlékszel az első riportodra?

Az első feladat egy próbariport volt, az OKISZ-kupán, ahol még egy 10-11 kg-os magnóval kellett közvetíteni, tudósítani és interjút készíteni. A nemzetközi torna szervezője lelkesen hozta hozzám a riportalanyokat, és kérdezte, mikor kerül adásba a kész anyag. Én természetesen tudtam, hogy soha, de angyali arccal azt válaszoltam: ez a szerkesztőtől függ.

Az első olyan riportot, ami adásba is ment, Granek Istvánnal, a kajak-kenu válogatott szövetségi kapitányával készítettem.

Az első mérkőzés, ahonnan közvetítettem, az 1963-ban a Tatabánya-Csepel találkozó volt, ahol 1–0-ra nyert a házigazda. A mérkőzés után odajött hozzam a Csepel intézője, edzője, hogy félrevezettem a rádióhallgatók 3 milliós táborát, mert azt mertem mondani, hogy a Tatabánya ennél az egy gólnál jobb volt.

Az első válogatott mérkőzés, amit közvetítettem 1967 májusában a magyar-holland Eb-selejtező volt, ahol 2–1-re nyertünk. Azt mindig hozzáteszem, az első félidőt én közvetítettem, amiben mi 2–0-s vezetést szereztünk, a második játékrész jutott Szepesi Györgynek, ahol pedig kaptuk az egy gólt.

Eddig 13 nyári olimpiáról közvetítettél Mexikótól Rióig megszakítás nélkül. Melyik volt számodra a legemlékezetesebb?

Az első arany, amit közvetíthettem, az Mexikóban Németh Angéla gerelyhajító győzelme, az utolsó pedig a női kajak négyes diadala volt Rióban.
Téli olimpián nem jártam – és sokáig a Magyar Rádió sem (bár a rádió hamarabb tudósított téli, mint nyári játékokról 1936-ban). 1984-ben, amikor én voltam a sportfőnök, gondoltam arra, hogy a közeli Szarajevóban lévő olimpiáról közvetítsünk, mivel szerintem az olimpia az olimpia, és a téli játékokról is illik legalább színesen a helyszínről beszámolni, de az akkori vezetés ezt nem támogatta. Végül 1992-ben Albertville-ben tört meg a jég. Napjainkban pedig már a helyszínről tudósítottak a kollégáink a 2018-as téli játékokról, az első magyar aranyérem történéséről.

Hogy melyik volt a legemlékezetesebb? Erre nehéz válaszolni. Hozzám legközelebb az Európában megrendezett olimpiai játékok állnak, az 1992-es barcelonai, vagy a 2004-es athéni. Ha a 13 olimpiát nézzük, ebből 1968-tól négyen beosztottként, utána haton, egészen Athénig főnökként dolgozhattam. Az utolsó hármon pedig, mint „öreg nyugdíjas legenda” voltam kint. A 13 olimpián összesen 27 bajnoki címet közvetítettem.

Az olimpiai, vb- és Eb-közvetítéseid során sok sportággal foglalkozhattál. Van kedvenc?

Az alap és a kedvenc a labdarúgás. Ugyanakkor, én a 177 cm-es mélységem ellenére kosárlabdáztam, és a mai napig teniszezem, így az utóbbi kettőt sorolnám még magánzóként a kedvenceim közé. Amikor annak idején a szerkesztőségben felosztottuk a sportágakat, nekem fiatalként a birkózás és a súlyemelés jutott. Ez a kettő is hozzám nőtt, mint rádiós. Utóbbiban hosszú ideig a világkupák titkára is voltam, talán én tudtam egyedül, hogy is kell ezeket a versenyeket lebonyolítani. Egy kockás papírral rohangáltam fel s alá, és ahogy a Nemzetközi Súlyemelő Szövetség korábbi osztrák elnöke, Gottfried Schödl mondta, én voltam a „hungarian computer”.

Az eddigi pályafutásod alatt számtalan sportolóval találkoztál. Ki volt számodra a legkedvesebb?

Erre nehéz egy névvel válaszolni, hiszen pályafutásom alatt szinte az összes nagyágyúval találkoztam. Jóban voltam, vagy ők voltak jóban velem, Papp Lacitól, Balczó Andristól, Kárpáti Rudolftól, egészen Puskásig. Ennek érdekessége, hogy vele először 1982-ben találkoztam, de később többször is részt vettünk közösen rendezvényeken, amikor is én vittem haza, hiszen egy irányban laktunk. A birkózó Kozma Istvánnal egymás ellen kosaraztunk. Mondhatom a Kamuti testvéreket is – Lacival egy osztályba jártam, Jenő felettem járt. Kárpáti Gyurit még egyetemistaként ismertem meg. Ők mind közel állnak hozzám. Albert Flórián, akivel még gimnazista koromban együtt jártam vízilabda-mérkőzésekre szintén ott van a sorban. De persze említhetem Németh Angélát, első olimpiai aranyérmes közvetítésem emlékeként, Sákovicsné Dömölky Lídiát, aki egy személyben riportalany, kolléganő, és Spanyolországban még a szállásadóm is volt. Hosszú tehát a kedvencek névsora, és ezt mind-mind a munkámnak köszönhetem.

Sok országban jártál, még több várost láttál, hol érezted magad a legjobban?

Hogy sok-e? Körülbelül 55-60 országban jártam. Ebben voltak érdekességek, mint Bolívia, vagy a korábbi Zaire (most Kongó). Ezek különlegesek voltak, de nem lehet mondani, hogy szerettem őket. Érdekes, én az „S” betűs országokban érzem jól magamat: Svédországot, Svájcot, Spanyolországot emelném ki. Barcelona, Madrid, Salamanca, Luzern, Zürich és még sorolhatnám ezen országok kisebb és nagyobb városait.

Mit adott neked a sport?

Az életem volt a sport eddig is. A munkalehetőséget, bizonyos értelemben a szórakozást, a megélhetést, az ismertséget, magyar sikereket, nagy versenyeket adta.
Közvetítettem Michael Phelps. Usain Bolt, Alekszandr Karelin, Lasse Virén, Valerij Borzov, valamint David Rigert győzelmét. Négy labdarúgó világbajnokságon, négy világbajnoki döntőt, olasz, argentin, brazil, francia és német sztárokat láthattam közelről.

Több alkalommal hallhattad a magyar himnuszt, láthattad nemzeti zászlónkat felkúszni az árbóc legmagasabb fokára, ezek láttán, hallatán mi minden játszódik le benned?

A siker részesének érzem magam, mintha egy kicsit én is ott lettem volna a páston, rúgtam volna a labdát, dobtam volna a gólt. Az játszódik le bennem, mennyire a szívünkhöz nőtt nemzeti himnuszunk, és hogy nekünk mennyire sokatmondó ez a dallam. Másrészről ez a kicsi, és sokszor nem túl szerencsés, vagy támogatott ország meg tudja mutatni, hogy mégis csak tud eredményeket elérni. Liszt Ferenctől Rubik Ernőig bármely kiválóságunkra gondolhatok, ez a lélekszámban kicsiny nemzet, kimagasló eredményeket tud felmutatni művészetben, tudományban, sportban. Tehát büszkeség és megelégedettség tölt el.

Mit üzennél a Magyarock olvasóinak, miért a sportot válasszák az élet más területei helyett?

Egyfelől, mert játék, legalábbis játéknak fogjuk fel, és játszani mindig jó. Másfelől erősíti, ellenállóvá teszi a szervezetet, ha módjával űzzük, akkor egészséges. Harmadrészt, rendszerességre, alázatra, az ellenfelem tiszteletére nevel, akaraterőt növel. Olyan tulajdonságokkal lát el, amelyek által többek leszünk. A vetélkedés, a virtus mindig fontos, az embert mindig előre viszi. Ha ezt valaki sportszerűen teszi, a szabályokat betartva, akkor sokkal inkább emberré lesz.

(Nyitókép: MTI/Kovács Tamás)