Miért kezdtél el önkénteskedni?

Kézilabdáztam nagyon sokáig, csak tönkrement a térdem, így abba kellett hagynom. Először furcsa volt a sok szabadidő, hogy nem kell hétvégente meccsekre járnom, nem is tudtam hirtelen mit kezdeni magammal. Így valami olyan elfoglaltság után néztem, ami leköti a fölösleges időmet, és a sporthoz is köze van.

Melyik volt az első sportesemény, amelyen már önkéntesként vettél részt?

Az első igazából a 2017-es vizes-vb volt, de akkor még csak a nyitó- és záróünnepségre mehettem, mert nem múltam el 16 éves. Az, amelyen már rendesen is részt vehettem, a Komjádiban, 2018 decemberében megrendezett vízilabda Magyar, illetve Szuperkupa volt, ezt követte 2019 nyarán – szintén vízipólóban – a női világliga-döntő, azóta pedig teljesen beszippantott ez a közeg.

Milyen területeken dolgoztál önkéntesként?

Legtöbbször a verseny szervezésével kapcsolatos területeken működtem közre, általában „kulcsos lányként”, az öltözőkhöz beosztva, vagy a doppingvizsgálatra kísértem a versenyzőket – a medencetérben először idén dolgoztam a Hajósban. Sokszor bevetettek már „Jolly Jokerként”, a 2020-as vízilabda Eb-n például a szurkolói területre és a VIP-be is beosztottak. Eddig talán csak a csapatkísérői pozíciót nem próbáltam ki, de az annyira nem is vonz.

Említetted a versenyrendezési területet – mit szeretsz benne a legjobban?

Azt, hogy ott tényleg mindenbe beleláthatok, mindenkivel találkozhatok, sok embert ismerhetek meg, legyen önkéntes, sportoló, edző vagy szervező. Ezen belül is legjobban a „doppingos” feladatkört szeretem, mert itt kötetlenül lehet beszélgetni a sportolókkal, néha órákon keresztül, amíg arra várunk, hogy „megjöjjön az ihlet”. Sok érdekes dolgot tudhatok meg ilyenkor, és az sem utolsó szempont, hogy az angolt is gyakorolhatom. Úgy érzem ez az én világom.

Miért döntöttél úgy, hogy emelve a tétet, a besztercebányai EYOF-ra is jelentkezel önkéntesként?

Szerettem volna magam külföldön is kipróbálni önkéntesként, amire először az életkorom, az elmúlt két évben pedig a pandémia miatt nem volt lehetőségem. Először a pekingi téli olimpiát néztem ki magamnak, írtam is Tor Tamásnak (a MOB nemzetközi munkatársa, illetve a Sport-Önként nagykövete), hogy segítsen, adjon valami tippet. Ő mondta, hogy 19 évesen nem biztos, hogy a téli játékok lenne a legmegfelelőbb sportesemény elsőre, és ajánlotta a besztercebányai EYOF-ot. Anno, amikor Győrben rendezték, még nem tudtam jelentkezni rá az életkorom miatt, most pedig itt van közel hozzánk, de mégis külföldön, ráadásul ez egy nagyon jó esemény és sok a fiatal – nem csak a versenyzők között.

Hogy tetszett, milyen volt ez az egy hét?

Az eleje kicsit nehézkesen indult, mert a mi csoportunkban nagyon sok volt a szlovák, akik nem könnyen vették rá magukat arra, hogy angolul beszéljenek. Később kiderült, azért, mert féltek, hogy rosszul fogalmaznak, nem jó nyelvtannal stb., de mondtam nekik, ne aggódjanak, segítek és valahogy biztosan meg tudjuk majd érteni egymást. Attól kezdve minden kisimult. Itt is a „doppingos” csapatba kerültem, az utolsó napon pedig kézilabdára osztottak be, így végül oda is eljutottam, mert azért mégiscsak az a szerelem-sportág számomra.

Melyik volt a legemlékezetesebb pillanatod Besztercebányán?

Az első magyar érmet, ugye, Elekes Tamara szerezte úszásban. Sokan jöttünk doppingoltatni, köztük is sok szlovákkal. Mondtam nekik, hogy drukkoljanak ők is Tamarának, megtanítottam nekik magyarul, hogy „Hajrá Tamara!” – így együtt szurkoltunk. Amikor pedig megnyerte a versenyt, a többiek is legalább annyira örültek a sikerének, mint én.

Összeségében mi a legfontosabb számodra az önkénteskedésben?

Talán az, hogy nem számít, ki hány éves, mit tanul, mit dolgozik és hány nyelven beszél, hiszen itt mindenki egyforma, mindenki önkéntes.

Mit üzennél annak, aki esetleg még csak kacérkodik az önkénteskedés gondolatával?

Mindenképpen azt, hogy próbálja ki! Ha fél egyedül, fél attól, hogy nem találná meg elsőre a közös hangot a többiekkel, akkor jöjjön a barátaival, de próbálja ki, mert önkénteskedni menő!