- Tavaly volt negyven éve, hogy elkezdett tornázni.

"Így van, még hétévesen. Győrben volt egy fantasztikus edző, aki járta az általános iskolákat, megnézte az elsős fiúkat. Aztán levelet kaptam tőle, melyben jelezte, hogy az egyik iskolában indulnak tornafoglalkozások, és sok szeretettel vár engem is. Vagy fél évvel később mentem csak le, de nem éreztem jól magam, mert a többiek már rég cigánykereket hánytak, nekem pedig persze még nem sikerült. El is ment a kedvem az egésztől, de aztán otthon széttoltuk a bútorokat és édesanyám megtanította nekem a cigánykereket. Emiatt maradtam, és kezdtem el tornázni."

A képen jobbról a második Borkai zsolt

- Akkoriban hogy alakult egy-egy edzésnap programja?

"Reggel fél 7-7-re jártunk suliba, rögtön edzéssel kezdtünk. Ugyanaz volt a trénerem és a testnevelőm, s úgy szervezte, hogy az első óránk testnevelés legyen, így rögtön tovább folytathattam a gyakorlást. Főleg a lólengést erőltettük már akkor is. Aztán jöttek a rendes órák, délután tanulószoba, majd 4-től 7-ig ismét edzés."

- Már az elején is a lólengést sulykolták? Hogyhogy?

"Egyszerű a magyarázat: mert arra volt lehetőség a tornateremben az óra alatt egy kis sarokban, nem zavartuk a többieket."

- A családi kasszát mennyire terhelte meg a torna?

" Minimális tagdíjat kellett csak fizetni, egyébként semmi anyagi terhük nem volt a szülőknek, mindent a szakosztály állt, beleértve a sportfelszereléseket és az utazásokat is. A külföldi utak egyébként nem voltak túl gyakoriak. Egy-egy szocialista országba mentünk el a válogatottal, emlékszem, egyszer jártunk az NDK tornászközpontjában is."

- Ami az anyagiakat illeti, manapság már más a helyzet.

"Változó. Természetesen az lenne az ideális, ha a szülőknek most sem jelentene nagy terhet, ha sportol a gyerekük. De sajnos sok szakosztályban magas a tandíj, hogy életben tudjanak maradni, és az utazásokba is be kell szállniuk a szülőknek. Ez alól azok a helyek kivételek, ahol vannak támogatók, szponzorok vagy önkormányzatok. Szomorú, de ez csak kevés műhelyről mondható el."

- És hajdan milyen szórakozási lehetőségekkel kellett megküzdeniük az edzőknek, hogy lecsábítsák önt a terembe?

"Semmilyennel. Már az én koromban is jártak diszkóba a többiek, de én annyira zárt közösségben éltem, hogy nem is láttam mást az iskolán és a tornatermen kívül. Igazából nem is lett volna másra időm. Mostanra viszont valóban kinyílt a világ, és sokan a könnyebbik utat választják a kemény edzések helyett."

- Milyen a szakemberek mai helyzete?

"Nagy a kontraszt. Sok helyen probléma, hogy az edző nem tud megélni abból, hogy csak ezt csinálja. Így nem vállalhatja fel, hogy éjjel-nappal a tornának szentelje az életét, lemondva például a családdal együtt töltött hétvégékről is. Régen sokkal inkább jellemezte a fanatizmus a trénereket, mára inkább megélhetési szakma lett. Természetesen vannak jó szakembereink most is, ez világosan látszik, de nem kapják meg a megfelelő hátteret a munkához."

- Mindezeket összevetve úgy tűnik, négy évtizeddel ezelőtt könnyebb volt a tornászcsemete élete, mint manapság.

"Véleményem szerint igen, mert akkoriban a sporton kívül tényleg nem gondoltunk másra, ez volt az egyetlen kiugrási lehetőségünk. Most viszont rengeteg lehetőség kínálkozik mindenki számára, nehezebb csak egyetlen dologra koncentrálni."

- Mégis mit mondana annak a kissrácnak, akinek az a nagy terve, hogy Magyar Zoltán, Borkai Zsolt és Berki Krisztián után, hozzájuk hasonlóan szintén lólengésben szeretne olimpiai aranyérmet nyerni?

"Először is ajánlanék neki egy helyet, ahol egyáltalán tud tornázni. Győrben például most is van egy remek szakosztály, fiatal, nagyon tehetséges szakemberekkel. Ezen kívül azt tanácsolnám neki, hogy tartson ki minden körülmények között. Ez viszont édeskevés, ha az edző nem tud megfelelő kontaktust kialakítani vele. Ahhoz pedig, hogy ott tartsa, meg kell vele szerettetni a sportágat. Ez a legfontosabb, mert egyébként az első, nehezebb időszak után faképnél hagyja az egészet."

(Forrás: Utánpótlás.hu/ Nagy-Pál Tamás )