A rendkívül jó egészségnek örvendő Erzsike néni a kerek évfordulóhoz a mob.hu részéről duplán kijáró gratuláció fogadását követően nem sokat teketóriázott, hanem egy hosszú, és legalább annyira érdekes beszélgetéssel ajándékozott meg valamennyiünket.

„Bár én már Budapesten születtem, de édesapám Székelyudvarhelyen látta meg a napvilágot, én pedig rajta keresztül máig is kemény székelynek tartom magamat. Édesapám egyik kedvenc mondása pedig így hangzott: Amihez mi hozzáfogunk, azt nekünk, székelyeknek nagyon jól kell csinálnunk! Hát ehhez én a lehetőségeimen belül mind a mai napig igyekszem is magamat tartani.”

- Hosszú és változatos élete során bőven volt lehetősége erre...

„Már a tornával való kapcsolatom kezdete is rendkívül érdekes, egyedi módon indult. Mivel a dohánygyári munkás édesanyámnak nem volt hat fillérje villamosjegyre, meg Erzsike különben is jó kislány volt, ezért gyalog igyekeztem az iskolába. Elég volt egy figyelmetlenség, s elütött a villamos. Három hónap kórház után október közepén mehettem először iskolába. Tornatanárnőm, Herpichné (később Nagyné) Vali néni rákérdezésére elmondtam, hogy a kórházból jövök. „Jó fiú lehet, aki a villamos alatt mászkál” - jegyezte meg, ám az óra végén közölte, hogy „Köteles maradjon itt”. Ijedelmemet hamar eloszlatta, mert a hangja szörnyű volt, de a szíve arany! Ugráltatott vagy tíz percig, majd azzal váltunk el, hogy attól kezdve minden nagyszünetben, torna szerelésben kellett jelentkeznem nála. A négy polgári éve alatt - akkor még nem mehettem egyesületbe - mindent megtanultam tőle, amire később a tornában szükségem volt.”

- Tizennégy éves elmúlt, amikor Vali néni elvitte az NTE szakosztályába.

„Óriás élmény volt ez számomra, hiszen még az 1936-os olimpián szerepeltek közül is többen ott gyakoroltak. Közöttük volt az érettségi előtt álló Keleti Ágnes is, aki nekem akkor Ági néni volt és csókolommal köszöntem neki. Tanulékony voltam, gyorsan haladtam előre, így 1940-ben már a válogatottban is bemutatkozhattam.”


Köteles Erzsébet és Keleti Ágnes

- A II. világháború az Ön pályafutásából is éveket rabolt el.

„Amint lehetett újra elkezdtük, 1948-ra pedig már komoly csapatunk alakult ki. A sérülés miatt kimaradt Keleti Ágnes nélkül is megnyertük az összetett csapatversenyt, de a csehszlovákok óvását végül elfogadták, így lettünk másodikok. 1952-ben is egy banánhéjon csúsztunk el. Ott az előző napon felemáskorláton egyéniben győztes Korondi Margit elejtette a buzogányát, így arany helyett maradt az ezüstérem. Harmadik nekifutásra azután csak összejött a végső győzelem, bár azt is hihetetlen izgalmak előzték meg. Kitaláltuk ugyanis, hogy újítunk, ezért a zászlókat 20 centiméter széles szalagokra cseréltük. Tass Olgáét feltehetően valaki elcsente, így egy szivárványszínűvel helyettesítettük, amit nem volt könnyű elfogadtatni a zsűrivel. Ráadásul a 15 ezres csarnokban működő ventillátor alapvetően zavarta volna a szalagok röppályáját. Vali néni hatalmas futással felért a műszaki térbe, s mire kezdenünk kellett, a ventillátorok megálltak...”

- Az aranyérem értékét mindenképpen növeli, hogy Erzsike néni 1952 és 1956 között párhuzamosan több egyetemen is testnevelő tanárként dolgozott.

„Nem elég, hogy egyik helyről a másikra kellett futkosnom, de az még külön is bosszantott, hogy elvileg 16 órára köteleztek, a gyakorlatban viszont ez huszonkettőre emelkedett. Melbourne után viszont azt közölték velem, hogy a fizetésem meghagyása mellett lakóhelyemre, a XI. kerületbe helyeznek át, mert túl sokat hiányoztam. Mit mondjak, nem egy minőségi ugrás volt, még játszótéren is tartottam tornaórákat a Bikszádi út 63. alatti német tagozatos általános iskola tanulóinak.”

- Ahol számos, a sportban is kiemelkedően eredményes tanítványa is volt...

„Mindig szerettem a munkámat, ezért nem csak egyszerűen leadtam az órákat, hanem igyekeztem nevelni a rám bízottakat. Jó szemem volt ahhoz, hogy meglássam valakiben a tehetséget. A legjobb példa erre Hunyady Emese esete, aki előbb műkorcsolyázónak készült, ám én - látva a fizikai adottságait, a csontrendszerét - javasoltam az édesanyjának, hagyjanak fel ezzel, s inkább a gyorskorcsolyára állítsák át. Megfogadták tanácsomat és legnagyobb örömömre Emese évek múltán olimpiai bajnoki címet is szerzett. De említhetném Taróczy Balázst is, ahol szintén „részvényes” vagyok Balázska elindításában, vagy a még jelenleg is aktív jégkorongozó Ladányi testvéreket, hogy csak a legismertebbeket hozzam szóba.”

- Ön a XI. kerület díszpolgára és ez a kitüntetés egy alkalommal nagy segítségére volt.

„2006-ban, a Melbourne-i olimpia félévszázados jubileumára készültünk Ausztráliába, amikor második férjem úgy elesett a lakásban, hogy utazásról szó sem lehetett. A polgármester segítségét kértem, aki a Fraknó utcai létesítményükbe irányított, ahol szerencsémre a vezető, dr. Cseriné Demény Annamária is egykor tanítványom volt. Pillanatok alatt elhelyeztük a férjemet, így nyugodt szívvel repülhettem egykori sikereink helyszínére. Számos kanadai utazásom tapasztalataira alapozva Tass Olgával óránként tornásztunk a repülőn, s így könnyen teljesítettük a 20 órás utat.”

- Ma és az elkövetkező napokban számos körben ünneplik Önt. Mennyiben változtatja meg ez a rendkívüli időszak az életritmusát?

„Semennyire! A reggeli óráknak különös jelentőségük van. Miután testem és lelkem van, mindkettőt igyekszem karbantartani. A reggeli imám elmondását követően jön az „ágyikótorna”. Ebben olyan mozdulatokat végzek minden nap, amilyeneket napközben még véletlenül sem csinálok. Hetente két-három alkalommal el kell mennem egy jót úszni, amelyhez a februárban volt csípőműtétem okán vízben járásnak is kell csatlakoznia. Az úszásról jut eszembe, nagy örömömre szolgál, hogy a gyerekek kötelező oktatása egyre szebb eredményeket hoz. Megjegyzem, ahol ennyi víz van, mint Budapesten, szégyen is lenne, ha a gyerekek nem tanulnának meg úszni.

(Jocha Károly)