Amikor a legtöbben lélekben már a lövészárkokba készültek, két japán atléta, Sueo Oe és Shuehi Nishida Berlinben megmutatta, mik is az igazi emberi értékek.
A második világégés előestéjén, amikor a hitleri Németország levegőjében szinte már érezni lehetett a háborús készültség feszültségét és az emberéleteket szenvtelenül kioltó puskapor salétromos szagát, 1936-ban, Berlinben olimpiát rendeztek.
Bár sokakban ott rejtőzött a balsejtelem, a félelem attól, hogy a Harmadik Birodalom az olimpizmus eszméihez méltatlan játékokat rendez, a náci gépezet a béke látszatát keltő csúcseseményt hozott tető alá.
Ekkor rendezték meg először az azóta már hagyománnyá váló fáklyás váltófutást, de kedves gesztus volt a bajnokoknak ajándékozott tölgyfacsemete is. A létesítmények pedig... egy szó, mint száz, a németek kitettek magukért.
Éppen a Reichsportfelden, a játékokon kulcsszerepet játszó főstadionban láthatta a nagyérdemű az egyik legemlékezetesebb, de minden kétséget kizáróan legemberibb jelenetsort.
A mintegy 110 ezer néző befogadására alkalmas arénában tartották az atlétika versenyszámait, így a rúdugrás fináléjára is itt került sor, amelyet – a kor sportági erőviszonyait tekintve nem meglepő módon – amerikai-japán vetélkedés jellemzett. Az viszonylag gyorsan eldőlt, hogy a versenyt a 4,35 méteres ugrás után a homokba huppanó amerikai Earle Meadows nyeri, a további érmes helyezések sorsa azonban még a levegőben lógott.
A két japán versenyző, Sueo Oe és Shuhei Nishida mellett a győztes honfitársa, Bill Sefton viszont tovább nyűtte saját hikorifáját és küzdhetett a dicsőséget jelentő dobogóért. A japánok sikerrel vették a 4,25 méteres magasságot, míg amerikai vetélytársuk képtelen volt azt megugrani. Ami pedig ezután következett, arra nehéz szavakat találni.
Ahogy ilyenkor lenni szokott, az érmet az kapta volna meg, aki először teljesíti a következő magasságot. Csakhogy hiába győzködték őket, a két jó barát kötötte az ebet a karóhoz, Oe és Nishida nem volt hajlandó folytatni a viadalt, nem akartak részt venni egymással szemben a „szétugrásban”, ők osztozni akartak a helyezéseken.
Végül a szervezők a Japán Olimpiai Bizottság küldöttségét kérték meg, döntsék el, kié legyen az ezüst, kié a bronz. Hosszas tanakodás után végül Nishida nyakába akasztották az ezüstérmet, Oe pedig a pódium harmadik fokára állhatott fel. Sportszakmai szempontból a döntés érthető, hiszen Nishida teljesítette előbb a 4,25 méteres magasságot, de keringenek pletykák arról is, hogy az akkor 26 esztendős versenyző az idősebb jogán „érdemelte ki” a második helyet.
A történet azonban itt nem ért véget, ugyanis amint Oe és Nishida földet ért Japánban, egyből felkerestek egy ékszerészt, akivel előbb elmetszették érmeiket, majd egy felemás, az ezüst- és a bronzérem ötvözetéből álló keveréket kovácsoltattak maguknak.
Így született meg a „barátságérem”, vagyis az első – és talán azóta is utolsó – olimpiai „brezüst”.
(MOB-összeállítás; kép: MTI)