A Magyar Olimpiai Bizottság fotoriporterének a pekingi a 10. „felnőtt” olimpiája. Hogy mire a legbüszkébb, és mi volt az egyik legkellemetlenebb ötkarikás esete – az alábbi sorokból az is kiderül…

Az 52 esztendős Szalmás Péter a fotós szakmát 1990-ben kezdte. Hivatását még a digitális térhódítás előtt alapozta meg, a klasszikus filmes szakmán nevelkedett.

Pályafutása alatt dolgozott több nyomtatott sajtóorgánumnak, több mint két évtized köti a Magyar Kajak-Kenu Szövetséghez, öt esztendő a győri Audi ETO női kézilabdázóihoz. A Magyar Olimpiai Bizottságban 2014-ben állt szolgálatba, ahol az események megörökítése mellett egy akár 100 ezres darabszámot is meghaladó fotóarchívum kialakításán is dolgozik.

A számára rekordot jelentő pekingi téli olimpia rajtja előtt, annak helyszínén kérdeztem. A beszélgetésre – olimpiához stílusosan – a snowboardpályáról hazafelé, egy vasúti kocsiban került sor; járművünk – érdekességként – olykor a 350 kilométer per órás sebességet is elérte. Péter eddig is évtizedes, és igen változatos pályája közel sem hasonlít a vonat gyors tempójához, noha fotóriporterünk mindig, minden pillanatban ott van, ahol egy olimpián lennie kell.

„Fotóztam 10 olimpián, 5 paralimpián, 2 Európa Játékokon, 4 ifjúsági olimpián és több Európai Ifjúsági Olimpiai Fesztiválon. Atlantában voltam először, majd a sydney-i volt az első akkreditált olimpiám, amin részt vehettem, így jön ki a tíz. A legnagyobb élmények a 2008-as pekingi játékokhoz kötnek, kiváló volt a szervezés, érződött, hogy rengeteg ember segíti a lebonyolítást, sok a pénz, nincs lehetetlen, nincsenek határok, mindenre gondolnak. A legnehézkesebbnek a londonit, és a szigorú szabályozás miatt a tokióit mondanám. Még csak néhány napja vagyunk újra a kínai fővárosban, de már érzékelhető, hogy rengeteg a Covid miatt a korlátozás, mozgásunkban nagyon be vagyunk szűkülve, ez meghatározza egy fotós munkáját. A versenypillanatok mellett szívesen készítünk életképeket, városképeket, ezek most igen kis számban lehetségesek” – ismertette Szalmás Péter. Hozzátette: 1996 óta gyűjti az ötkarikás relikviákat, már-már tárlatot lehetne belőlük nyitni.

S mire a legbüszkébb? Mi az, ami számára az egyik legnagyobb nehézséget jelentette? „Amire a legbüszkébb vagyok: megörökíthettem három triplázást. Ott voltam a medence partján, amikor a férfi vízilabdázóink Sydney-ben, Athénban, majd Pekingben is győztek, fotóztam a női kajaknégyest, amikor megnyerte az olimpiát Londonban, Rióban és Tokióban, valamint a pást mellett voltam Szilágyi Áron mindhárom döntőjénél a három utolsó olimpián. Ez nem sokaknak adatik meg, mérhetetlen büszkeség tölt el, ha visszagondolok. Megörökíthettem az első téli aranyérmünk történetét is, és persze sorolhatnám az élményeket. Ami pedig a negatív impulzusokat jelenti: egy fotós bizony igencsak ki van téve az időjárás viszontagságainak. Emlékszem, amikor Phjongcshangban egyik este, már javában sötét volt, amikor felmentünk a síugrók edzésére, sosem felejtem azt a metsző hideget, amit akkor megéltem a sánc mellett. De volt ennél még emlékezetesebb hideg – úgy látszik ezeket viselem a legnehezebben –, a 2016-os lillehammeri téli ifjúsági olimpia megnyitóján három órán keresztül kellett egyhelyben állnom, este 11-kor gyújtották meg a lángot. Bevésődött a mínusz 23 fokos hideg. Olyan hideg volt, hogy – láttam – az eseményen jelen levő norvég király még egy plusz takarót is kapott az őt megillető lelátón, de dicséretére legyen mondva, állta a hideget, szinte szó szerint; ha ő, akkor persze én is” – emlékezett vissza a MOB fotósa. Megjegyezte, talán még ezt is übereli, amikor most a pekingi játékok snowboard-versenyén fotózott a mínusz 28 fokban, szélben.

Szalmás Péter szakmai elismerései közt MOB Nívódíjat, Eurosport- és Ezüstgerely-díjat is jegyez; a Magyar Sajtófotó-díjkiosztón, sportkategóriában több mint tízszer jutalmazták, többször megkapta a Magyar Sportújságírók Szövetségének az elismerését, legutóbb 2021-ben a Gyulai-díjat. Ez idáig két fotóalbumot jelentetett meg.

(Fotók: Szalmás Péter archívuma)