Hogyan lehet egy többtízezer fős rendezvényen buborékrendszerben eljutni A-ból B-be? Mindezt a világ egyik legnagyobb metropoliszában, három héten keresztül. Elmesélem.
Ott, ahol több tucatnyi hivatalos helyszínre kell(het) eljutni, és van, hogy akár 150-150 kilométert szükséges leküzdeni oda-vissza fél nap alatt. Nem egy Verne-regény következik – maga a buborékba zárt valóság. Peking, téli olimpia – majd paralimpia (!)–, 2022.
A pandémia új kifejezést ültetett a köznyelvbe, közbeszédbe: buborékrendszer. Egy világviszonylatban is nehéz időszak – bízva: talán – lecsengésekor egy olimpián minden bizonnyal nem a cukiságfaktor tízes skáláján tizest érő, kádban ülő kisgyermek jut az eszünkbe, aki édesdeden a szappanos vizet igyekszik gömbbé formálni a levegőben. Sokkal inkább egy kellemetlen élethelyzet, a „negatív teszt után, csak itt és csakis így, netovább!” felkiáltásnak engedelmeskedve létezni egy szigorúan szabályozott zárt rendszerben.
Modern városrész az olimpia központi területe, kétszer 3-4 sávos sugárutakkal. A buborékban itt kizárólag járművön lehet közlekedni.
Gondoljuk végig, hogyan működhet ez egy világvárosban, ahol sportolók, edzők, orvosok, sportdiplomaták, újságírók – na és persze szervezők, önkéntesek, kisegítő személyzet a sofőrtől a szakácson, takarítón, biztonsági emberen át a szállodai recepciósig – sokasága igyekszik megélni a játékok minden pillanatát. Majd’ elfelejtettem: és az a rengeteg „Covid-munkás”, aki a tesztek, karanténok szabályozásáért, végrehajtásáért, kivitelezéséért felel.
Nézők csak igen korlátozott számban vehetnek részt a játékokon, ők is inkább delegációtagok, sportdiplomaták, vagy alapvetően hazai meghívottak; a külföldi szurkolók jelenléte kizárt.
A Madárfészek környezete hatalmas területen van lezárva, a kordonok mellett rendőrök vigyázzák. Itt volt a megnyitó, itt lesz a záróceremónia, a közelében van esténként az éremátadás.
Hogy érzékeltessem az olimpia népességének nagyságát, íme egy kis statisztika: 91 ország közel 2900 sportolója, források szerint mintegy 20 000 ezer önkéntes, hozzájuk még edzők, több mint 1000 fős egészségügyi személyzet a versenyhelyszíneken, és újságírók (csak a nyomtatott és online tollforgatók száma a tv-sek és fotósok nélkül 3000). Összességében több tízezer embert kell mozgatni, etetni, utaztatni, kiszolgálni, és legfőképpen versenyeztetni. Mind ehhez a versenyhelyszíneken és az olimpiai falukon túl szerződött szállodák, dedikált kórház, sajtóközpont(ok), a megnyitó-és záróünnepség helyszíne (Madárfészek), az éremátadó ünnepség helyszínei (Medál Pláza), edzéshelyszínek társulnak, és közben a Nemzetközi Olimpiai Bizottság Pekingben rendezte 139. kongresszusát is.
Ne feledjük, olyan eseményen vagyunk, ahol 15 sportág 109 versenyszámában avatnak bajnokot. A rövidpályás gyorskorcsolyázók valamennyi számának például egyetlen csarnok az otthona, de ha a sísportot vagy a snowboardot nézzük, „fél hegyeket” vesz igénybe az infrastruktúrájuk.
Ez a férfi jégkorongozók otthona. A helyszínek előtt taxik várják az utasokat.
Na és akkor a közlekedés. Az utcán nem szabad sétálni, nézelődve „bóklászni”, de még a fotósoknak városképeket készíteni sem (mert nincs rá lehetőségük), pontosabban vannak maximum néhány száz méteres szakaszok, amik kordonozás mellett rendőri felügyelet alatt állnak. Itt lehet elhagyni az épületet, majd a legrövidebb úton eljutni és felszállni a dedikált közlekedési eszközre, a shuttle-buszra, esetleg a „games official taxi”-ba. Közben önkéntesek irányítanak, segítenek, integetnek; sokan vannak, egységesen öltöznek, és nagyon kedvesek. A buszok csak a hivatalos helyszíneknél, szállodáknál állhatnak meg, akárhol leszállni arról nem lehet. Összesen 80 járat közül lehet választani a célállomásnak megfelelően – összehasonlításul gondoljunk a hazai közösségi közlekedésre – a pekingi zóna 45 járatot számlál, a hegyi központok a többit. És ehhez jönnek a sportolókat, edzőket szállító karavánok. Óriási szervezés és logisztika. A feliratok, tájékoztató plakátok kétnyelvűek: angolul és kínaiul is olvashatók. A jelentősebb kereszteződésekben rendőrautó áll, a sarkokon rendőr(ök). Ha „benézzük” a járatot, akkor potyaútnak nézünk elébe, hiszen elvisz a nem tervezett helyszínre, majd onnan vissza is kell jönnünk, tehát jelentős időt vesztünk vele.
A kép jól érzékelteti, hogy a buszoknak milyen szűkös helyen kell felvenniük az utasokat, majd megfordulniuk, kitolatniuk. A kerítés mellett rendőrautó, a kapu két oldalán biztonsági emberek. A buborék elengedhetetlen része. A recepciónál átvilágítás, biztonsági személyzet. Elvileg lehetetlen másként kijutni.
Még a szállodába is úgy lehet bejutni, hogy nem az utcán, hanem a lezárt, bekamerázott, biztonságiakkal védett parkolón keresztül, néhány lépést követően. Bizony, van kihívás a sofőröknek egy-egy manőver alkalmával, amikor a zárt parkolóban y-fordulóval próbálkozik, vagy szűk mellékutcában kell tolatnia. A buszoknak szigorú menetrendje van, ami okostelefonon, alkalmazáson keresztül követhető. Ha egy akkreditált személy a leszállás után nem a szálloda bejáratához indul, esetleg a kerítéshez közelít, hogy fotózzon, azonnal rászólnak – kedvesen, de határozottan.
A vonat egy külön szám. Óriási pályaudvar, okostelefonon, az alkalmazáson keresztül előre kell jegyet váltani, majd a kapott QR-kóddal lehet érvényesíteni az utazást. Kényelmes, tiszta, és nagyon gyors. Helyenként kiírja a sebességet: 350 km/h (!). De ne higgyük, hogy ennyivel megúszunk egy szálloda-snowboardpálya kirándulást. Egy busz a központi buszpályaudvarként üzemelő sajtóközpontig, egy busz a vasútállomásig, majd vonat, onnan még két busz a hegyre, ha elcsípjük a csatlakozásokat, ez nagyjából háromórás út. A versenyek kora délelőtt elkezdődnek. Onnan vissza, majd rohanás mondjuk egy magyar szempontból fontos short trackre.
A vonatpályaudvar melletti hatalmas parkoló egyik részében a dedikált buszok közlekednek, a fennmaradó helyeken pedig a taxik várakoznak.
Egy átlagos újságíró – ha legalább annyira színes a csapata, mint a magyaroké –, könnyedén kiszámolható, a játékok egyetlen hetében képes akár 1000 kilométert utazni, részben busszal, részben vonattal, esetleg a játékok hivatalos személyautójával.
Az olimpiai helyszínek környezetében egyébként kiemelkedően jó az útminőség, az útburkolat, a felfestések és a járda is. Kiemelten igaz ez a 2008-ra épített Olimpiai Parkra, ami a játékok központjának tekinthető. Itt óriási terek, tavacska, parkok, monumentális építmények találhatók, a város központja pedig innen kilométerekkel odébb van. Itt említem meg: a levegő tiszta, az időjárás napsütéses, csapadékmentes február elején; a hőmérséklet napközben 0 fok felett van. A városban a Pekingre jellemző, sokszor kétszer három- (olykor négy-) sávos sugárutakon a közlekedést segítendő, egyes sávokat időszakosan „olimpiai sávként” korlátozzák az autósok számára, itt közlekednek a hivatalos olimpiai járművek. A kínai újév, a tigris éve most indult, ezért napokig a gyér forgalom volt a jellemző, dugót inkább egy-egy delegáció elvonulása váltott ki – a megnyitót például Putyin orosz elnök is a helyszínen tekintette meg.
A Vizes Kockában rendezik a curling-versenyeket. Látszik a beléptetőrendszer. Már eddig sem egyszerű eljutni. Buborék a buborékban.
A buborékos közlekedés arra is kiterjed, hogy az olimpiai faluban lakó sportoló, vagy csapatvezető nem utazhat együtt például egy hivatalos szállodában lakó újságíróval, más külsős, akkreditált személlyel. Ez érvényes a buszok mellett a nemzeti csapatok által használható személyautókra is. A buszokon egyébként minden második székre elvileg nem lenne szabad ülni – ezt matrica jelzi –, a sportcsarnokokban hasonló a helyzet, ott letakarják a székeket.
A vasútállomáson hivatalos személyekkel, önkéntesekkel biztosított kordonfolyosón kell megközelíteni a kijelölt vonatokat, csakúgy, mint a repülőtéren, ahol megérkezéskor azonnal tesztelnek, majd a szállást a negatív teszt kihirdetéséig nem szabad elhagyni. Ha a teszt negatív: kezdődhet az élet a buborékban.
Nagyon szigorú a beléptetés, a táskákon túl a személyeket is átvilágítják, motoznak is. A személyzet a legszigorúbb védőöltözetben. Pedig elvileg itt már a rendszeren belül vagyunk. Meg lehet szokni. Pályaudvar a hegyen.
A buborékrendszerbe szigorú ellenőrzések után lehet csak belépni. A repülőtéren 5-6 próbát kell kiállni – köztük PCR-teszt az orrból, csomagátvilágítás, itt véglegesítik a vízumként is szolgáló akkreditációs kártyát –, ezek jól szervezetten, flottul mennek; további átvilágításra pedig a szálloda elhagyásakor, és a vasútról való leszállást követően kerül sor. Gyorsak, határozottak, udvariasak.
Teszt a garatból - általában óvatosak. 5-6 órán belül van eredmény. Akkor jó, ha nem csöng a telefon...
Még egy fontos. A buborékrendszer egyik alapfeltétele a napi tesztelés. Ezúttal torokból, garatból, majd néhány óra után megszületik az eredmény. Aki pozitív, értesítést kap, azonnal bezárják a szobájába (értsd szó szerint!), majd egy megerősítő teszt után, ha ismét pozitív, elkülönítik egy „karaténszállóba”, esélyt sem adva arra, hogy étkezés, közlekedés, vagy bármely sportesemény alkalmával átadja a vírust bárkinek is. Ha negatív: mehet, ahova szeretne – buborékon belül. A maszkviselés kötelező - abból is az FFP -, az éttermekben plexifallal veszik körbe az asztalhoz ülőket.
A buborékból nem mehetünk el a sarki éjjel-nappaliba, egy tradicionális étterembe, nem nézhetünk körül a piacon, a helyi plázában, na és nem láthatjuk a legendás Kínai Nagy Falat sem. Az olimpiai falukban, a médiaközpontokban - a kisbolttól a gyorséttermen át a postáig - minden szükséges infrastruktúrát kiépítettek, a mindennapokhoz ez elég.
Ezek a hivatalos shuttle-buszok, a logisztikát, a menetrendet egy közepes város is megirigyelné. Az aszfalt a környéken nagyon jó minőségű. A kép azt is illusztrálja, milyen széles utakat építettek ebben a zónában.
Így élünk hát a buborékban, ki néhány napig, ki 3-4 hétig is. Elvégre olimpián vagyunk, alkalmazkodva egy nehéz időszakhoz. Minden elismerés a kínai házigazdáknak, a szervezőknek, hogy mindezt lehetővé tették.…
(Fotó: Magyarock)