Az első sorok ne tévesszenek meg senkit annak ellenére, hogy az Aranycsapat másik nagy egyéniségét, Buzánszky Jenőt említik. Grosics Gyula 2014-es halála alkalmából írt, Sport 2014-ben megjelent méltatást, Szögre akasztott kapusreverenda címmel olvashatják.

Volt egyszer egy…

Amikor 2015. január 11-én a földkerekség mondhatni valamennyi hírügynöksége világgá repítette a hírt, miszerint meghalt egy volt magyar futballista, a tragikus esemény közzétételével akarva-akaratlanul, egyszer és mindenkorra bezárták egy olyan képzeletbeli futballöltöző ajtaját is, amelyre tizenegynéhány zseni okán az ARANYCSAPAT feliratú táblát szögezte az ajtóra a láthatatlan, ismeretlen és természetesen képzeletbeli szertáros keze.

Azon a bizonyos január 11-én távozott közülünk Buzánszky Jenő, a valaha volt minimum második legjobb nemzeti tizenegyünk utolsó tagja (azért írom, hogy második, mert az 1938-ban szintén világbajnoki döntőt játszó válogatottunkról bűnös módon hajlamosan vagyunk elfeledkezni), és elhunytával nemcsak a magyar, de a világ labdarúgásának is egy olyan unikális brigádja lett a múlté, amelyet ismertek, szerettek, és megsüvegeltek a világ legkisebb falujában is.

Kötve hiszem, hogy aki a sportévkönyvek a lapjait forgatja, és netán eljut eddig az írásig is, annak részleteznem kellene, hogy a köztudatba Aranycsapatként bevonult együttes milyen eredményeket ért el, hiszen ezt az 1952-ben (az autentikusnak számító futballtörténészek ettől a dátumtól számítják az Aranycsapat létét és regnálásának kezdetét) Helsinkiben olimpiai aranyérmet nyert csapatot, egészen az 1956-os széthullásáig, olyan elképesztő mennyiségű irodalmi háttéranyag és mindenekelőtt a dédnagypapáktól eredeztethető és a futballal mostanság ismerkedő dédunokákig tartó családi legendaözön veszi körül, amellyel talán még a két világháború vagy az 1956-os forradalom sem veheti fel a versenyt.

A csapat összeállítását (természetesen a tartalékokkal) és legjelentősebb eredményeit nálunk mindenki fejből fújja, arról a bizonyos helsinki olimpián történtekről, a római stadionavatóról, az angolok 6:3-as, majd 7:1-es legyőzéséről, az 1954-es svájci világbajnokságon bemutatott diadalmas meneteléséről, majd a máig a magyar emberek számára megemészthetetlen döntőben elszenvedett vereségről a futball szerelmesei a legapróbb részleteket is tudják.

A közhiedelemmel ellentétben az Aranycsapat nem hagyott titkokat maga után.

(Legfeljebb ellenőrizhetetlen, általában rosszindulatú pletykákat…)

Minden feltételezés, összeesküvés-elmélet, szurkolói tudálékoskodás és okoskodás (az egyik ilyen borzasztó agyszüleményt azért ideírom: a mai napig vannak, akik eskü alatt vallják, miszerint Puskásék az akkoriban legjobb márkájú autókért cserébe eladták(!!!) a vb-döntőt a nyugatnémeteknek, aminek olvastán a futballöltözőben akár életében csak egyszer járt ember azonnal a falhoz vágja a könyvet vagy az újságot, amelyben ez áll, hiszen pontosan tudja: egy vb-döntőt nemhogy 1954-ben, de még manapság, egy sokkal züllöttebb, sokkal mocskosabb, sokkal korruptabb, sokkal erkölcstelenebb világban sem lehet sem eladni, sem megvenni, mert egy világbajnoki címnek nincs ára…) kisiklik részint a szív parancsa, részint a logika okán.

Már csak azért, mert mindenki könnyen elképzelheti, milyen életet éltek volna a vb-győztes magyar válogatott tagjai a berni aranyérem átvételét követően egészen a halálukig, amikor „csak” ezüstérmesként is minimum mint félistenekről beszélnek róluk mindmáig az emberek.

Persze, a „senki sem lehet próféta a saját hazájában” mondás rájuk nézve is érvényes, a magyar Aranycsapat megítélése a világ minden pontján makulátlan és csillagos ötös, de nálunk ez sajnos nem teljesen így van, igaz, nem is lennénk magyarok, ha még legcsillogóbb nemzeti büszkeségeink nimbuszába is ne lennénk képesek belerondítani.

Sajátságos módon az Aranycsapat töretlen és karcolatlan nimbusza itthon évtizedeken át élt, lebontottunk és szétromboltunk már szinte mindent, amit lehetett, de az Aranycsapat mindenek felettisége soha ki nem deríthető (csak gyanítható…) okokból karcolatlan maradt.

Ekkora lett az interneten hangadóvá és véleményformálóvá egy olyan fiatal generáció, amelynek tagjai úgy érezték: eljött az ideje a bálványdöntésnek, és a maguk kisstílű forradalmának időpontjául a világszerte még ma is az iskolákban az írással és az olvasással egyszerre tanított 6:3 hatvanéves évfordulóját, 2013. november 25-ét választották, amikor az 1993 óta „A magyar labdarúgás napjának” hívott megemlékezések okán kartácstüzet zúdítottak azokra, akik voltak olyan „gazok” és négy teljes esztendőn át végigverték a világot (itt szólna közbe az „ellentábor: „de egyszer kikaptak!”, ami igaz, ám jelentősége körülbelül annyi, mint annak, hogy a háromszoros olimpiai bajnok Papp László és kikapott egyszer egy Pietrykowski nevű lengyeltől, ám kötve hiszem, hogy káprázatos pályafutását ez a padlófogása jellemezte volna) és olyan ismertté tették Magyarországot, amely talán csak a Rubik-kockának sikerült.

Az igazi, a vitathatatlan, a vérbeli, a hamisítatlan értékeken azonban nem fog az irigység és a rosszindulat golyózápora, a T-napon (A Támadás Napja), amikor az egyik internetes portál nagy felháborodást kiváltó, 6:3-ról szóló írásához a szerzőkkel hozzávetőlegesen egyidős generáció további tagjai a „mi még ennél is tudunk durvábbak és alpáribbak lenni” stílusban csatlakozott, a nimbuszdöntő offenzíva már aznap estére olyan látványos vereséget szenvedett, mint Napóleon Waterloo-nál.

Soha nem felejtem el azt a napot, mert miközben az interneten a 6:3-at, Puskásék generációját, az Aranycsapat egészét (talán még a gyúrót is), az egykori hősöket és bálványokat szedték éppen apró kis cafatokra, a televízióban éppen az Évszázad mérkőzésének nevezett londoni 6:3 felvétele futott.

És aki nézte, az valami olyan fenomenális, olyan fergeteges, olyan utánozhatatlan futballcsodát látott, amely még 2013-ban is a hitelesség, az érvényesség, a virtuozitás erejével hatott.

Puskásék a futball szimfóniáját komponálták a Wembley gyepére a képernyőn, és ahogy sorra rugdosták a szebbnél szebb gólokat, ahogy az ember szájtátva bámulta Bozsik 17 méterről, a jobbösszekötő helyéről az angol kapu jobb felső sarkába zúdított bombáját (és most tudatosan nem a rongyosra tárgyalt Puskás-féle visszahúzós gólt említem, amelynek szegény Billy Wright volt a szenvedő hőse) percről percre úgy csendesedett az internet vihara, úgy szelídültek az addig vérben tocsogó kommentek, úgy szégyellte el magát egy kicsit mindenki (merem remélni), aki azt a napját az Aranycsapat hírnevének lerombolásának szentelte.

Fantasztikus volt átélni és tapasztalni, hogy ezek a zseniális fickók filmfelvételről, holtukban (hiszen 2013. november 25-én már csak Grosics Gyula és Buzánszky Jenő volt közöttünk) hogyan gyűrik és győzik le az irigységet, a kisstílűséget, a gonoszságot, vagy ami még ennél is szomorúbb: a teljes tudatlanságot.

A képernyőről ránk zúduló futballcsodával ugyanis egyszerűen nem lehetett mit kezdeni.

Annak láttán csak egyet tehetett még a leggyalázkodóbb kommentjét is éppen azokban a percekben a gépébe pötyögő, természetesen névtelenségbe burkolózó „szakember hadsereg”, hogy felállt, kiment a konyhába, a frizsiderből kivett egy üveg sört és azt kortyolgatván szájtátva bámulni kezdte, amit az Aranycsapat a Wembleyben művel.

Ez a hatvan évvel a valós történés után a magyar népre zúduló futballhimnusz másfél óra alatt kioltott minden lángot, amely délután még hamuvá akarta égetni az Aranycsapat emlékét, és ez a győzelem a maga nemében értékesebb volt még talán az igazi 6:3-nál is.

Azóta kétszer is elértünk az adott esztendő novemberének 25. napjáig, de attól az ominózus estétől kezdve visszaállt a világ rendje és még a legmegátalkodottabbak is elhallgattak.

Egy-egy kivétel, persze, mindig akad, Buzánszky Jenő halálhírének megjelenése napján a saját szememmel olvastam egy olyan internetes bejegyzést, amely így szólt: „Hála istennek! Legalább soha többé nem kell hallanom a 6:3-ról…”, no, de ezt tudjuk be annak, hogy még a Nobel-díjasok között is vannak háborodott elméjűek.

Tökéletesen jellemző a hangulatváltozásra, hogy az idézett és minősíthetetlen tartalmú bejegyzéshez (az internetes kommentvilág szokásaival szöges ellentétben) nem csatlakozott csaholó seregként több száz eszmetárs, sőt, amit az illető a fejére kapott, azt csak a virtuális világban lehetett élve elviselni.

A valaha volt egyik legnagyobb magyar futballválogatott százezerszer megírt és csonttá csupaszított sablontörténeteinek megismétlése helyett a magam részéről azért választottam az Aranycsapat-jelenségnek egy teljesen más oldalról történő megközelítését, mert úgy éreztem: ennek a verhetetlen brigádnak a tudásáról és zsenialitásáról 2013 novembere legalább annyit (ha nem többet) mond el, mintha újra felidézzük a gólokat, a nejlon-harisnya és golyóstoll csempészéseket, Puskás sérülését az NSZK-elleni első meccsen a svájci vb-n, vagy ha ikszedszer kitárgyaljuk, hogy Sebes Gusztáv a döntőn miért játszatta az echte balszélső Czibort a támadósor jobb oldalán.

Számomra, aki csak filmfelvételről láthattam (igaz, azt vagy ezerszer) a londoni 6:3-at, az 1954-es vb-meccseket és a további sok-sok futballcsodát, a 2013-as halotti üzenet az igazi Wembley-meccs egyenjogúságával ért fel, és egyértelmű jelzést adott arra: Michelangelo Dávid szobrán oktondiság szépséghibát keresni…

Ha valaki mégis megteszi, nevetség tárgyává zülleszti saját magát, nemhogy a győzelemre, de egy „becsületgólra” sincs esélye az emberek döntő többségének tudatában 15:0-ra vezető Aranycsapattal szemben…

A 24 karátos brigád tagjai amúgy a józanészre támaszkodva magyarázhatatlan sorrendben hagytak itt bennünket.

Ha halálozási dátumok sorrendjében a futballnyelv szöveténél maradva egy kezdőcsapatot állítok össze belőlük, akkor 1-től 11-ig haladva a Zakariás – Bozsik, Kocsis, Lóránt – Budai, Lantos – Czibor, Hidegkuti, Puskás, Grosics, Buzánszky sorrend jön ki.

A legfiatalabb eltávozó a halálakor 47 éves Zakariás József volt. Az öltözőajtót örökre bezáró Buzánszky Jenő 89 évet élt közöttünk.

Örökségük, amit ránk hagytak, több mint hungarikum, életünk, mindennapjaink szerves része, és igaz, hogy ma már az égi csehókban isszák a maguk sörét vagy kisfröccsét, mégis szinte halljuk, ahogy akár a 6:3-ről, akár a berni döntő harmadik német góljáról, akár a pályafutásuk befejezését követő megpróbáltatásaikról, majd az azt követő jószerivel szentté avatásukról beszélgetnek.

Ők 11-en, az a bizonyos Aranycsapat!

Minden joguk megvan rá, dacára annak, hogy a mindenki által fejből felmondott összeállításban (grosicsbuzányszkylórántlantosbozsikzakariásbudaikocsishidegkutipuskásczibor) az aranybetűkkel írt futballtörténelmük négy éve során, írd és mondd, ötször játszott ez a kezdőcsapat…

Vagy talán éppen azért, hiszen ha tizenegy zseninek négy meccs elég ahhoz, hogy örökre tematizálni tudja a földkerekség futballtörténelmét, akkor a szinte nevetségesen alacsony összmérkőzésszám sokkal inkább a kivételes zsenialitás, mint a vakvéletlen ékes bizonyítéka.

Az élet, persze, durván igazságtalan, no, de miért éppen a futballban lenne kegyes?

Nálunk valahogy úgy alakult, hogy aki a Wembleyben lejátszott mérkőzésen a pályán volt, az számít az Aranycsapat kikezdhetetlen tagjának, az azon a meccsen való részvételt még egy vb-döntős kezdőcsapattagság sem tudja felülírni.

Pedig a gigantikus 11 mögött olyan futballistáink voltak, mint Gellér, Henni, Rudas, Dalnoki, Kispéter, Várhidi, Kotász, Kovács Imre, Szojka, Lakat, Sándor, Tóth Mihály, Szusza, Szilágyi, Palotás, Tóth József, Csordás (és itt a sornak még csak a legelején tartok), akik valamennyien elmondhatják magukról, hogy milyen apró, néha teljesen prózai nüansz választotta el őket attól, hogy az Aranycsapat tagjai legyenek, és ma őket emlegessék a klasszikusok, a halhatatlanok között.

A történelmet azonban nem lehet és nem is szabad átírni.

Az Aranycsapatnak számító tizenegy futballista nevét gyémántokból kirakott betűkkel írták fel az égre, és azt elhomályosítani innen a földről még azoknak is képtelenség, akik ezt szívük szerint megtennék.

Amikor mégis megpróbálják, ugyanúgy 6:3-ra kapnak ki, mint az angolok…

(Sport 2015/Lakat T. Károly, fotó: MTI/Petrovics László)

A Sport 2015 a Líra könyvesboltjaiban kapható 7940 forintért.