A 65 éves Nagy László előbb volt olimpiai bajnok, mint fix tag az Újpesti Dózsában

A 65 éves Nagy László előbb volt olimpiai bajnok, mint fix tag az Újpesti Dózsában

2014. 10. 21.
Megosztás

Az újpestiek olimpiai bajnok labdarúgója, Nagy László azon kevesek közé tartozik, akinek mindenről megvan a maga véleménye, de ettől függetlenül alapvetően optimista alkat. Tud örülni annak, amit az élettől kapott, pedig egyáltalán nem mindig a napos oldalon járt.

Egyébként van is minek örülnie, hiszen meredeken felfelé ívelő pályát mondhat magáénak. Alighogy 19 évesen bemutatkozott az NB I-ben a ma 65 éves kiválóság, máris olimpiai bajnoknak mondhatta magát.

„Való igaz, van mire visszaemlékeznem, van minek utólag is örülnöm” - vont tömör mérleget élete eddig volt 65 esztendejéről az a labdarúgó, aki a mai élvonalbeli csapatoknál sokszorosan jobb Újpesti Dózsában 352 bajnoki találkozón szerepelhetett, miközben a válogatottban 25-ször kapott játéklehetőséget. „1968 áprilisában a villanyfényes avatón, a Vasas ellen játszottam először a felnőtt együttesben, ahol mindjárt góllal mutatkoztam be. Legfeljebb ha tíz meccsen szerepelhettem, s máris utazhattam Mexikóvárosba. Nem győzök eleget hálálkodni Baróti Lajos bácsinak, aki a következőket mondta: bekerültél az olimpiai keretbe, én pedig megadom neked a lehetőséget arra, hogy az Újpesti Dózsában bizonyítsál.”

- Ön pedig élt a lehetőséggel. Ebben a bizonyításban feltehetően része volt a korai kezdésnek és a több sportágban volt pallérozódásnak is.

„Fonyódon, a helyi Petőfi SC-ben kezdtem pályafutásomat. Hamarosan az ifiknél vették számításba, de mivel akkor éppen 13 év volt az alsó korhatár, ezért 'összehoztak' nekem egy 15 évről szólt tagságit. Mindenevő voltam, asztaliteniszben például megyei második lettem, de rendszeresen kézilabdáztam is az iskolai csapatban. Úgy érzem, akkoriban sokrétűbb sportolási és versenyzési lehetőségei voltak az általános iskolásoknak, mint manapság. 1964-ben kerültem Budapestre, a kollégiumban a tanév első felében nem engedélyezték az edzéseket. Ezért csak 1965 februárjában tehettem magamat próbára Újpesten. Leigazoltak, mehettem a fényképészhez és máris várt az ifi III. Hetekkel később pedig a II-ben, majd az I-ben is számításba vett Balogh II. Sándor edző. 1967-ben a felnőtt tartalékokhoz vezényeltek. Egy év múlva pedig már Mexikóvárosban találtam magamat.”

- Ahol mindenféle előjelű élmények érték.

„Nagyon sajnálom, hogy a megnyitó ünnepségről lemaradtunk, az edzőmérkőzéseinkről viszont szívesen lemondtam volna, mivel ezeket mindig déli 12 órakor kezdték. Magán az olimpiai tornán négy csoportmeccsből kétszer játszhattam, majd az elődöntőben és a döntőben mindkétszer pályára küldött az ugyancsak nagyra tartott és szeretett edzőm, Lakat Karcsi bácsi. A finisben előbb a japánokat vertük öt nullra, majd a záró találkozón a bolgárok ellen null egyről fordítottunk négy egyre. Bármily furcsa, de a focimeccseken kívül az olimpiából semmit sem láttunk. Szerencsére az akklimatizációs hetek során Karcsi bácsi legalább néhány kulturális programot megszervezett.”


- Mivel a Dózsában még nem volt fix helye, a „nagyválogatottban” csak a mexikóvárosi győzelmet követően két esztendővel mutatkozhatott be.

„Nálam a numero egyes edző Baróti Lajos bácsi volt, aki valóban hosszú távra építgette a magyar válogatottat, a pillanatnyi formával nem sokat törődött. Ő még akkor is beválogatott, ha előtte a tartalékban szerepeltem.”

- A címeres meztől 1980-ban, a spanyolok ellen búcsúzott...

„A Dózsában még három évig játszottam, majd a II. osztályú svájci Locarnóban fejeztem be. 1984-ben jöttem haza és azonnal edző lettem. Nagy örömömre a huszonéve méltatlanul mellőzött Göröcs János mellett lehettem pályaedző, majd a tartalékokat bízták rám ugyanott. Azután megjártam a szükséges állomásokat, mígnem 1996-ban megkaptam a pályám csúcsát jelentő vezetőedzői felkérést a Dózsa első csapatához. Az első évben korábban különösebb eredményeket nem mutatott játékosok alkották a csapat gerincét, akikkel végül befutottunk a második helyre. A következő szezonban azután minden a feje tetejére állt, végül szerződésbontásig fajultak a dolgok. Számos klubnál megfordultam, miközben szép lassan elment a kedvem az edzősködéstől. Bár 65 éves vagyok és húszévesnek érzem magamat, a kispadról végleg lemondtam. Mindig és mindenhol őszintén elmondtam a véleményemet az adott helyzetről és mindenütt volt valaki, akinek ez nem tetszett.”

- A mai magyar labdarúgásról mondana valamit?

„Harminc éve ugyanazt mondogatom: nálunk a tehetségek tehetségek maradnak. Más országokban viszont a tehetségekből labdarúgót nevelnek. Tehát valahol valamit nem jól csinálunk, de erre nem tudnak, vagy nem akarnak rájönni. A 18-20 éves játékosoknak ugyanis erre a korra már készeknek kellene lenniük.”

- És a válogatott pillanatnyi helyzetéhez mit szól?

„A románok ellen futottak, koncentráltabbak voltak a játékosok, mint máskor, a Feröer-szigetek ellen viszont sokkal gyengébben mentek a dolgok. Dárdai Pál színrelépése egyébként az MLSZ eddigi stratégiájának a megkontrázása is, hiszen licenc nélkül jött, viszont profi mentalitást hozott, ami nem feltétlenül papír kérdése.”

- Civilben hogy él az ünnepelt Nagy László?

„Van két fiam és öt fiúunokám, akik közül többen is sportolnak. Egyikük a 18 éves Adrián éppen a napokban nyert ifjúsági Európa Kupát taekwondóban...”

(Jocha Károly)