Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy... Hagyd már, fater, szól rám a gyerek, aki – legalábbis ezt mondja nekem – unja már a „magyarfocis” sztorijaimat, az ilyenkor szokásos „...és amikor a Törő, a Jokka, az Ebi, a Nyíl, a Döme, a Lajos bá’” kezdetűeket, ugyanakkor ő az első, aki a magyar érdekeltségű Bajnokok Ligája-, Európa-liga-előelőelőselejtező vagy a válogatott meccsek napján mantrázva közli, majd rögvest utána megkérdi mindig ugyanazt: Este meccs! Na, mi lesz az eredmény? Ebből az szűrhető le, hogy igenis van még ifjonti szerelem a labdarúgásunk iránt, s talán nem is akkora hülyeség ez a „génjeinkben van a futballtudás és -imádat” kezdetű közhelymondat, mert a gyerek is csinált már mindent, ami a labdán túl van, azaz kajakozott, golfozott, testépített, aztán lám, lám, mégis itt, a „magyarfocinál” köt ki:

„Este meccs! Na, mi lesz az eredmény?” Mit tudom én, mondanám, mert azért mindig van bennem félsz, hogy lesz még lejjebb, a közelmúltbéli máltai, podgoricai égés is friss seb még a rajongói lelkeken, az ember pedig nehezen teszi túl magát a sokkon, amit minden egyes kudarc jelent, amikor a klubcsapataink és a válogatott küzdelme mélyebb, sötétebb, kilátástalanabb dimenzióba kerül. Oda, ahonnan a futballisták az aktuális meccsük előtt kellő önbizalommal már nem lefele nézhetnek, hanem roppant szerényen és vágyakozva felfelé – talán tetszenek érezni, hogy ilyen megközelítésből hol van most a helyünk a futballvilágban. És ezt bizony nehéz elfogadni. Nehéz, mert nemhogy nagyapáinknak, apáinknak, de még az erősen középkorú férfiaknak is vannak szép emlékei (ezt hurrogja le manapság sok-sok ezer srác, ha a nagyfaterja, faterja rákezd a Törőcsik András, Nyilasi Tibor, Baróti Lajos játékos-, illetve edzőkori magasztalására), sőt az ifikorból kilépők is elvannak még úgy, ahogy a királyozással, dárdaizással, illésezéssel – na, de a legifjabbak? Márpedig a példaképmítosznál nincs fontosabb, és akkor ezen a ponton máris átrántható a történetet a jelenbe, mert manapság azt látni, hogy – divatos szóval – a trollkodás viszi a pálmát, ma már nem nevetik, hanem egyenesen kiröhögik a focivalóságot, márpedig a kedves vicc és a maró gúny között a különbség ég és föld.

A rajongásfaktor (pardon, de ehelyütt nem arról a bizonyos X-ről lesz szó...) megléte a sportban, így az oly népszerűtlennek kikiáltott magyar futballban is elrugaszkodási alap lehet. Márpedig nálunk az embereknek lassacskán meg kellene bolondulniuk azért, hogy kijussanak egy-egy meccsre, hipp-hopp itt lesz ugyanis 2020, amikor is Budapesten négy Európa-bajnoki mérkőzést rendeznek: a sportágat az életképesség határára lendítő állami segítségnek és persze az MLSZ-lobbinak hála annyi pályázatírás, projekt- és makettkészítés után hat év múlva három Eb-csoportmeccsre és egy nyolcaddöntőre indulhat sarokletaposó tempóban a nép.

Ám a stadion előtti tülekedés reményében a szurkolóknak meg kellene tanulniuk újra szeretni a futballunkat (nem könnyű folyamat ez, figyelembe véve, hogy milyen csata megy az atomkori beléptetési rend miatt...), és ehhez a szeretethez már nem elég csak a jószándék, a pénz, hanem eredmény és produkció is kell. Azt ugyanis nehezen tudom elképzelni, hogy nálunk működne az amerikai minta, mint az 1994-es világbajnokságon, amelyen a hazafias húrokat pengető marketing bűvös hatására milliók váltak egycsapásra soccerrajongóvá, és hogy legyen kiért sikítozni, őrjöngeni. Az amcsik a semmiből teremtettek magunknak egy szakállas népmesei hőst Alexi Lalas személyében. Persze, lehet, a siker nálunk is a tökéletes menedzselésen múlik. Azonban azt is látni kell, hogy a magyar futballnak már régóta semmi és senki sem jó – és most csak néhány kiragadott példa, mert ez a papír is elfogy egyszer –: a Honvéddal bajnokságot nyerő Martti Kuusela csak egy finn síszakember volt; Lothar Matthäus az örökké röpködő, úton lévő bizniszmen; a holland Erwin Koeman egy kicsit halvérű, egy kicsit lustácska; Egervári Sándor túlságosan atyáskodó; Pintér Attila pedig túl smirglis... Egyszóval nálunk nincs olyan arc- és viselkedési szerkezet, ami (vagy aki) a majd’ harminc esztendeje uralkodó tespedtségből kilendítené a labdarúgásunkat.

Ugyanakkor a nagy szakemberkeresés közepette az igazán fontos kérdés hosszú évek óta a képünkbe üvölt: mi a helyzet a futballtudással? Hááát... Semmi. A felbukkanó tehetségeket engedelmükkel most nem számolnám össze, azért sem, mert nálunk még az ígéretek kategóriába sorolják a huszonegy esztendős fiatalurakat is, miközben a norvégoknál 2014. október 13-án bizonyos Martin Ödegaard tizenöt évesen és háromszáz naposan Bulgária ellen már a második válogatottságát ünnepelhette. Talán ezért is van az, hogy az agyonféltett magyar futballista akkor lesz igazán jó játékos, amikor már az öregfiúk-bajnokságban rúgja a labdát (az alsó korhatár a totyogósnak is becézett küzdelmekben harmincnégy év, azaz a mieink a huszonegy esztendős „jaj, de tehetséges ez a gyerek!”-státuszukat tekintve valóban a legjobb korban öregszenek ki a profizmusból), mintha akkorra ülepedne le a hazai ászokban minden megszerzett tudás, arról nem is beszélve, hogy a tempó itt fekszik igazán a hosszú évek cicázásai „felépített”, a sokpasszos játékra kidolgozott izmoknak... Ilyen hendikeppel pedig mi a túró kényszerítené rá a sportágat arra, hogy bízzon a tizenéves ifjaiban? Az pedig ezredszerre leírva is igaz, hogy a középszerűnél gyengébb légiósokkal – akikkel a menedzserek elárasztották az NB-s mezőnyt – a magyar futball nem tud előrébb lépni. Ennek egyik bizonyítéka, hogy az élvonal szintjén az agyonkényeztetett, s gyakorta túlfizetett külföldi játékosok nem képesek olyan teljesítményre, hogy a velük megerősített (...) klubjuk kiejtse – mondjuk – a montenegrói bajnokság reprezentánsát, illetve a legjobb csapataink manapság már erősen izzadtságszagú továbbjutásra képesek a máltai, fehérorosz, északír csapatok ellen (s ha valaki tudja a választ, mondja már meg: vajon mi süllyedtünk le, vagy a nem is olyan régen még kicsinek tartott riválisok jöttek fel?)

S ha már az az északírek! Velük kapcsolatosan nemcsak földrajzilag evezhetünk át egy, a magyar labdarúgás számára oly leküzdhetetlen távolságban lévő csatornán túlra, hanem (elnézést a képzavarért) érzelmileg is megmártózhatunk a kellemetlen emlékeink tengerében, hiszen még friss emlék a válogatott 2014-es, szeptemberi lebőgése. Vannak, akik az amszterdami 8–1-es gyalázatnál is mélyebb és fojtogatóbb kudarcként élték meg az Észak-Írország ellen hazai pályán elszenvedett 2–1-es vereséget, ám időközben kiderült, hogy mégis van valami különleges rendszer Michael O’Neill taktikájában, mert a derék, mackós legények csak elkalapálták Feröert és Görögországot is, és úgy fordultak neki a novemberi meccsüknek, hogy vezették az Eb-selejtezők F-csoportját. S miközben nálunk az arcpirítónak mondott 1–2 után a sokadik futballreformot követelve döngették az emberek az asztalt, eszembe jutott az a régi mese, hogy hol volt, hol nem volt, volt egyszer 1979-ben a Népstadionban egy Magyarország–Egyesült Államok mérkőzés, amelyen az amerikaiak – akikről amúgy akkoriban is azt gondoltuk, hogy csak tojás alakú labdát rúgtak, vagy inkább csak fogdostak – 2–0-ra győztek. Akkor (is) azt hittük, annál a „kettőnullánál” nem lehet arcpirítóbb vereség. Lett. Mexikóban, 1986-ban, a szovjetek lódítottak minket lejtőre, hogy aztán jöjjön a szakadékugrási kísérletek során Izland, Liechtenstein, Hollandia, Málta, Észak-Írország – nagy pofára esés lett mindből. S bár ilyenkor ripityára tört a futballunk minden csontja, valahogy mégis összeforrt. Felejteni ugyanis jól tudunk, ráadásul ősi nemzet a miénk, a diszkrét vajákolás pedig ideig-óráig mindig begyógytíja a sebeket, egy kis kence ide, egy kis ráolvasás oda, és újra várhatjuk a futballcsodát. Ebben profik vagyunk...

Kiszámíthatatlan kupakalandok

Meghökkentő a magyar klubfutball hullámvasutazása az európai kupákban: ugyebár a Bajnokok Ligája főtábláján szerepelt már a Ferencváros (1995) és a Debrecen (2009), szintúgy a Fradi volt már UEFA-kupa-csoportkörös (2004), míg a kisebbik kupában, az Európa-ligában a Loki (2010) és a Videoton (2012) is ott volt a legjobb harminckét együttes között. Ugyanakkor a csapataink képesek arra is – lásd a 2013-as drámaian gyenge kupaszezon –, hogy már az elő-előselejtezőben elvérezzenek, mégpedig nemzetközi összehasonlításban harmatgyenge ellenfelekkel szemben. A kiszámíthatatlan kupakalandok rejtélyét sokan próbálták már megfejteni, és talán az a vélekedés jár a legközelebb az igazsághoz, hogy ezen a szinten a pénz határoz meg mindent. Fityingekből gazdálkodva csak a szerencse segíthet, míg – ha a ciprusi, ukrán, svájci példát nézzük – a komoly gazdasági befektetés, a minőségi játékosok szerződtetése éveken át stabil kupaszereplővé, és a jó BL-, El-szereplés révén jövedelmező vállalkozássá tehet egy-egy klubot. A nemzetközi szinthez viszonyítva kevés pénzből gazdálkodó magyar egyesületek gyaníthatóan ezentúl is megizzadnak majd a máltai, északír ellenfelekkel szemben, míg a fehérorosz, horvát, norvég, svéd csapatok ellen reális esélyük aligha lehet, legfeljebb Fortuna segít a rá jellemző kiszámíthatatlansággal egyik-másik évben. A mostani, 2014-15-ös szezonban a BL-ben a Debrecen kínkeservesen jutott tovább az északír Cliftonville ellen (0–0, 2–0), majd – a legendásan szomorú és dühítő Selim Bouadla-kiállítás miatt – kiesett a fehérorosz BATE Boriszov ellen (1–0, 1–3). Az Európa-ligában szereplő csapatok közül a Ferencváros a máltai Sliema Wanderers ellen szenvedett (1–1, 2–1), hogy aztán a horvát Rijeka kiejtse (0–1, 1–2). A DVTK a máltai Birkirkara ellen némi ijedtség után továbbjutott (2–1, 4–1), a bolgár Liteksz Lovecset is kiejtette (2–0, 1–2), de az orosz Krasznodar már megmutatta, ki az úr a kupában (1–5, 0–3). A Győr El-szereplése rövidke volt, a svéd Göteborg könnyedén elintézte az ETO-t (0–3, 0–1). Amúgy a BL-ben a BATE, míg az Európa-ligában a Krasznodar bejutott a csoportkörbe, a Göteborg viszont elbúcsúzott a kupaporondtól – de ez vigasztal bennünket?

A magyar kispad ingatag

Amilyen megtisztelő, olyan bizonytalan kimenetelű hivatás a magyar labdarúgó-válogatott szövetségi kapitányának lenni. Az első Gillemot Ferenc volt, ő 1902-től 1904-ig vezette a nemzeti csapatot, de csupán öt mérkőzésen. Azóta – ahogy mondani szokás – sok víz lefolyt a Dunán, és a legendás mestert 2014 novemberéig még ötven szakvezető követte, mígnem legutóbb a négy mérkőzés erejéig szóló megbizatásának köszönhetően a nagyobb edzői tapasztalattal nem rendelkező, ellenben a németországi pályafutása miatt profi értékrenddel bíró Dárdai Pál irányíthatta a válogatottat. Száztizenkét esztendő leforgása alatt ötvenegy szakvezető próbált meg nálunk csodát tenni, sokuknak sikerült, hiszen legendás mesterei is voltak a futballunknak. A sok váltás azonban azt is jelenti, hogy egy-egy kapitányra átlagosan 2,2 évnyi regnálás jutott, és ez mutatja azt is, hogy – a nyolcvanas években beinduló leváltáscunami után – mennyire lehet hosszú távú koncepcióban gondolkodni a magyar élfutball kapcsán. Ezzel az adattal szembeállítva a világbajnoki címet védő Németországot (korábban NSZK-t), azt láthatjuk, hogy 1928-tól – amikor is először irányított egyszemélyben kapitányként Otto Nerz – összesen tíz szakvezető dolgozott, ami azt jelenti, hogy a német mestereknek átlagban kicsivel több mint nyolc és félévnyi munka jutott.


(Szerző: Vincze András; fotó: MTI, Reuters, Szalmás Péter)


A Sport 2014 a Líra könyvesboltjaiban kapható 7940 forintért.