Amerre a labda gurul - Buzánszky Jenőre emlékezünk

Buzánszky Jenő: Egyetlen vidéki voltam az Aranycsapatban

2016. 03. 29.
Megosztás

Akinek vannak személyes élményei az egykori Aranycsapatról, az gazdag embernek vallhatja magát. Közelükbe kerülni, hát még beszélgetni is velük - ezek valóban felejthetetlen emlékek. E sorok írója az ötvenes évek világverő magyar labdarúgó válogatottjának felét személyesen is ismerhette, Buzánszky Jenővel pedig számos alkalommal interjút is készíthetett. Többször is élvezhettem vendégszeretetét a magyar válogatott 1950-től 1956-ig biztos pontjának számító jobbhátvéd dorogi házában is. Szerencsémre még halála előtt néhány hónappal is hosszabban beszélgethettem vele a dorogi sportkör száz éves jubileuma alkalmából. Ezekből a találkozásokból készült ez az összeállítás. Új sorozatunkkal a Nemzet Sportolóit mutatjuk be.

- Egyedi, valóban ritka karriert futottam be - emlékezett Buzánszky Jenő. - Én ugyanis abszolút kivételt jelentettem a válogatottban: vidéken kezdtem, vidéki klubokban szerepeltem, s ott is fejeztem be pályafutásomat. Vasutas családban születtem Újdombóváron. Mivel a vasutasok állami alkalmazottként elég jól kerestek, édesanyámnak nem kellett dolgoznia, s arra is futotta, hogy korán, 22 évesen elvesztett öcsémmel együtt mindkettőnket iskoláztassanak. Így kerültem én az elemit követően a Királyi Katolikus Esterházy Miklós nádor Főgimnáziumba, ahol le is érettségiztem. A labdarúgással persze már jóval korábban kapcsolatba kerültem. Előbb a rongylabdát kergettük, majd a teniszpályákról kirepült labdákból csentünk el egyet-egyet saját használatra. Tizenhat évesen tagja voltam a leventék megyei bajnokságán győztes csapatunknak, amelyben 72 gólt sikerült szereznem.”

Nem is csoda, hogy felfigyeltek rá az NB II-ben szerepelt Pécsi VSK illetékesei.

„Érettségi után a vasúti tiszti tanfolyamra szerettem volna menni Pécsre, de elsőre nem vettek fel. Végül csak összejöttek a dolgok, miután a PVSK ragaszkodott az átigazolásomhoz. Ott sem maradtam sokáig, ugyanis 1947 februárjában már az akkor élvonalbeli Dorog labdarúgója lettem. A tavaszi szezon mérkőzésein csatárként jutottam lehetőséghez és tíz gólig jutottam. Azon a nyáron házasodtam meg és először csak egy szobát kaptunk. 1948-ban a svábok sajnálatos kitelepítéseit követően egy sor, megüresedett házat is felajánlottak nekünk, de ezeket elvi okokból nem fogadtam el. Így azután végül egy szoba-konyhás lakáshoz jutottunk – egyáltalán nem voltunk elkényeztetve. Dorogon egyébként tizenhárom évig kergethettem a labdát, miközben 274 élvonalbeli meccsen szerepelhettem. Sokak meglepetésére ebből a kis vidéki klubból kerültem be a legjobbak közé, a válogatottba.”

Ennek a kiválasztódásnak külön története van.

„1949-ben a Goldberger ellen játszottunk, s mint megtudtam, ott volt egy honvédségi alkalmazott - mai szóval talán játékos-megfigyelőnek mondanám -, akit miattam küldtek oda. Rövidesen bevonultattak, de a 34 hónapos szolgálat idején sem kellett a Honvédba átigazolnom. Miután már felfigyeltek rám, 1950-ben egy szakszervezeti válogatott tagjaként én is elutazhattam Albániába. Ezt követően hívott be a szűkebb keretbe Sebes Guszti bácsi.”

A bulgáriai bemutatkozás pedig jól sikerült a legjobbak között.

„A válogatottbeli fellépésre az első lehetőséget 1950. november 12-én, Bulgáriában kaptam. Visszafelé Sebes Gusztáv behívott a hálófülkéjébe. Közölte, hogy nagyon elégedett a játékommal, s ha jól viselkedek (nem követek el politikai baklövést) és továbbra is jól játszom, akkor minden így maradhat, s kijuthatok az 1952-es, helsinki olimpiára is. Fogadalmamat megtartva, mindent el is követtem a cél érdekében, így el is utazhattam a finn fővárosba. Máig is büszke vagyok rá, hogy egyetlen vidéki labdarúgóként részt vehettem a helsinki ötkarikás játékokon.”

Ahol a magyar labdarúgó válogatott a világ érdeklődésének középpontjába került.

„Bár már 1950 óta nem szenvedtünk vereséget, de ez a sorozat még nem volt elég ahhoz, hogy igazán felfigyeljenek ránk. Akkoriban sokkal lassabban mentek a hírek, így különösen Nyugaton vajmi keveset tudtak rólunk. A komoly fordulat 1952 májusában jött el, amikor Sebes Guszti bácsi nagy változtatásokra határozta el magát. Addig a rendkívül technikás Börzsey János volt a középhátvéd, de helyére egy kemény embert akart beépíteni a kapitány. Olyasvalakit, aki rendet tud vágni a kapu előterében, ha kell. A kiválasztott játékos Lóránt Gyula volt. Egy másik döntést is kiérlelt akkorra: rájött ugyanis, hogy a két, hasonló stílusban játszó kiválóság, Bozsik József és Kovács Imre együtt nem férnek be a tizenegybe. Maradt Bozsik, mellé pedig Zakariás Józsefet hozta, aki sokkal inkább értett a védekezéshez, mint Kovács Imre. Úgy gondolom, ezt a komoly tisztáldozatot mindenképpen meg kellett lépnie. Ebben az időszakban került fókuszba Hidegkuti Nándi szerepeltetése is, mégpedig a korábbiakban a válogatottban biztos csapattagnak számító Palotás Péter helyén.”

Ezek voltak azok az átalakítások, amelyeket követően elkezdődött Helsinkiben a csapat diadalmenete.

„A nyitómeccsünkön Románia ellen sérülés miatt nem játszhattam, a helyemen Dalnoki Jenő léphetett pályára. Alighanem ez volt a legnehezebb meccsünk (2-1), amelyen az a szovjet Latisev fújta a sípot, aki 1962-ben, a chilei vb-n a csehszlovákok ellen elvette Tichy Lajosnak a gólvonalon túlra jutott lövését. Régi, nagy riválisunk, Olaszország ellen könnyen győztünk (3-0), pedig előzőleg 26 éven át nem sikerült nyernünk ellenük. A törökökkel szembeni 90 perc könnyed átmozgatást jelentett (7-1). Ezután az 1948-as, londoni olimpia bajnoka, Svédország is jókora leckét kapott (6-0). Az olaszok kapitánya, Vittorio Pozzo a lefújás után azt mondta, ezt a meccset élete végéig szívesen nézte volna.”

A másik elődöntőben a jugoszlávok 3-1-re verték az NSZK-t...

„Bizony a jugoszlávoknak is akkor volt a legjobb a csapatuk. Ráadásul két, különböző politikai nézeteket képviselő ország játékosai csaptak össze a döntőben, ahol csak a sportbeli tudás számított. A nagyon nagy csata során Puskás először hibázott tizenegyest, méghozzá 0-0-nál. Egészen pontosan Beara kivédte a lövést. Más kérdés, hogy a második félidőben rúgott egy olyan gólt, amelyet ma is oktatni lehetne. Ellenfelünk is többször egyenlíthetett volna, de végül Czibor Zolinak a 88. percben sikerült bebiztosítania a győzelmünket (2-0). Ma is állítom, az olimpián felállni a dobogó tetejére, ez minden sportember legnagyobb vágya, egyben legnagyobb ünnepe is.”

A válogatottban 49 szereplést számoló Buzánszky Jenő nevetve mesélte, hogy ők még extra ajándékban is részesültek.

„Az olimpia előtt Amerikában megrendezett világszépe versenyen ugyanis egy finn lány lett az első. Hazaérkezése után felajánlották neki, hogy egy olimpiai győztesnek ő adhatja át az aranyérmet. A hölgy a labdarúgást választotta, így a magyarok mindannyian kaptak egy-egy puszit is a világszépétől az aranyérmek mellé. Általánosságban is elmondhatom, hogy Helsinkiben rendkívül barátságos volt az alaphangulat. Otaniemiben, az olimpiai faluban még az edzéseken is bíztattuk egymást. A csehszlovák „lokomotívot”, Emil Zatopeket éppen úgy, mint másokat. Arra is volt példa, hogy a szovjet diszkoszvetőnőnek, Nyina Dumbadzének az egyik edzésén én dobáltam vissza a diszkoszait. Amikor pedig megnyertük Magyarországnak a sorrendben tizennegyedik aranyérmet, egy emberként rohantunk drukkolni Papp Lacinak. hogy neki is sikerüljön nyernie. Onnan pedig meg sem álltunk a pólósokig... Állítom, az olimpiát jellemző hangulat semmihez nem volt hasonlítható.”

Helsinkiben vetődött fel először az a gondolat, hogy a torna győztese, Magyarország mérkőzzön meg a 90 éve veretlen Anglia legjobbjaival.

„Abban az időben tényleg minden kérdésről a legfelső politikai szinten döntöttek, és ez alól ez az ajánlat sem jelenthetett kivételt. A vezetők hosszan kivártak, majd csak akkor adták meg az engedélyt, miután 1953 nyarán, a római olimpiai stadion avatóján 3-0-ra sikerült győznünk a házigazda olaszok ellen. Ezután jött létre a megállapodás a november 25-i, a londoni Wembley-stadionba tervezett csúcstalálkozóról. Biztos vagyok benne, hogy az ott elért 6-3 révén nagyobb lett az ázsiónk, mintha megnyertük volna 1954-ben a világbajnokságot! Ez az eredmény, az otthon 90 éve veretlen angolok 6-3 arányú legyőzése repítette Magyarországot a labdarúgó világ legtetejére.”

Természetesen többször is beszélgettünk a balul sikerült, 1954-es, svájci vb eseménysorozatáról is.

„Nagyon fontos momentumnak tartom, hogy az első, 8-3-as magyar győzelmet hozott, németek elleni meccsen Liebrich mindent elkövetett azért, hogy Puskást „semlegesítse”. Ez csak harmadik nekifutásra sikerült neki; a „belépőt” követően pedig Öcsi két találkozón nem is léphetett pályára. Ráadásul ez két, rendkívül nehéz ütközet volt: előbb Brazília, majd Uruguay ellen sikerült ugyan 4-2-re végezni, ám utóbbi alkalommal csak 2x15 perces hosszabbítás árán. Márpedig sportágtörténeti tény, hogy az a csapat, amelynek előzőleg többet kellett a pályán töltenie a győzelemhez, az a fináléban rendre alulmaradt. Ezt a sort – sajnos – a magyarok is erősítették.”

Az elmaradt világbajnoki győzelem okozta gyászos hangulat Buzánszky Jenőt is elkísérte élete végéig. Jenő bátyánk ettől még nem zuhant magába. Egészen a 90. évében bekövetkezett halálát megelőző hónapokat leszámítva igen aktív életet élt. Rendkívül zsúfolt programot bonyolított le, szinte az év tizenkét hónapjában.

- Persze hogy érdekel a magyar foci sorsa is – váltott át magától az egyik „örökzöld” kérdésre. – Már 1964-ben felmerült, hogy javítani kell az utánpótlás-nevelés hatékonyságát, pedig akkor a felnőtteknél még volt foci. A döntő az, hogy ki oktatja a gyerekeknek a foci ábécéjét, a nyolc legfontosabb alapelemet. A mi időnkben a legjobb edzők mind korábbi, élvonalbeli játékosok voltak. Lakat Károly, Kalmár Jenő, Sós Károly, Kléber Gábor és a többiek szakmai kvalitásaihoz ma sem fér kétség. Beszélünk az utánpótlás-nevelés fontosságáról, ami tény. Az viszont nem igaz, hogy egy játékos 20-22 éves kora után már nem képes újat tanulni. Kellő akaraterővel és szorgalommal sok minden bepótolható, még felnőtt korban is. Nekem egyébként Puskás Öcsi jelenti a száz százalékot, s hiába szerepel esetleg a maiak közül bárki többször a válogatottban, mint a mi időnk legjobbjai, ez nem jelent semmit, ha az európai elittől tisztes távolságra vagyunk.

Buzánszky Jenő minden esetre abban az egészen más színvonalú magyar labdarúgásban 49 alkalommal húzhatta magára a címeres mezt. Vallja, sokat adott azért, hogy bekerülhessen a nemzeti együttesbe, és hat éven keresztül benne is tudjon maradni. Viszont még többet kapott, s a társadalmi elismertségen keresztül mind a mai napig kap is. Meggyőződéssel állítja, hogy akiket csak a pénz érdekel sportpályafutásuk során, azoknak sivár a későbbi életük. Bevallottan nagyon szép öregségében a sportélményeinek igen komoly része van.

„2012-ben öt napot kinn tölthettem Londonban, az olimpián, ami hatalmas élményt jelentett számomra. A felejthetetlen hangulatnál még fontosabbnak tartom, hogy milyen örömet okoztak ott, kinn is a magyarok a jó szereplésükkel. Ugyanezt tapasztaltam, amikor hazajöttem. Óriási szolgálatot tettek fiaink és lányaink ezzel a kiugróan jó szerepléssel az önbecsülésünknek és az ország általános hangulatának egyaránt… Remélem, ez a folyamat tovább tart a következő években is.”

Buzánszky Jenő oldala a Nemzet Sportolói közt a mob.hu-n ide kattintva található.

(Jocha Károly, fotó: MTI/Koszticsák Szilárd)