Keresés eredménye - Juhász Katalin (Juhász-Nagy Etelka)

1964

Faragó Judit írása

1964. Női tőr csapat

Mit tudok, tudhatok egy olyan olimpiai aranyérem hátteréről, amely 1964. október 17-én született, vagyis akkor, amikor éppen új közösségem, az óvoda légkörét próbáltam megszokni? Ki gondolta volna néhány évtizede, amikor tiszteletteljes áhítattal szurkoltam messziről (azaz a tévé képernyője előtt), a mieinknek az olimpiák alatt, illetve olvasgattam a régebbi játékok történetét, hogy egy napon kollégaként, személyes ismerősként köszönthetem az egykoron bálványként tisztelt bajnokokat?

Ezeket a kérdéseket tettem fel önmagamnak, miután az a felkérés ért, hogy emlékezzek meg a női tőrcsapat tokiói olimpiai győzelméről. Rögtön éreztem, ez a téma igazán az „enyém”, lévén, hogy a MOB Nők a Sportban Bizottságának vezetőjeként szoros szálak fűznek az aranycsapat több tagjához is: Rejtő Ildikó éppen az elmúlt hónapokban lett tag az új összetételű bizottságban, míg Sákovicsné Dömölky Lídiának a bizottság tavaly adományozta a Nők Sportjáért Életműdíjat. Nincs hálásabb dolog, mint öt tőrkirálynővel elbeszélgetni, sikerüket „újraélni” akkor, amikor minden fórumon azt hangoztatom és bizonygatom - remélem, nem hiába -, hogy sportolónőink kulcsszerepet játszanak a magyar sportmozgalom sikereiben, így megérdemlik, hogy a közvélemény nagyobb figyelmet fordítson rájuk, ránk.

Adva volt tehát minden idők első, Ázsiában rendezett olimpiája Tokióban, ahol sokan tátott szájjal bámulták a japánok technikai fejlettségét, a szervezők bizonyítási vágy hajtotta lelkesedését és figyelmességét minden idők talán utolsó, igazán „amatőr” légkörű játékain (idézet Dömölky Lídiától). A magyar küldöttség kiválóan szerepelt, különösen a vívók remekeltek, ám a tíz aranyéremből mindössze kettőt szereztek hölgyek, mindkettőt a női tőrözők, egyéniben és csapatban. Rejtő Ildikó hármas holtverseny után diadalmaskodott, majd a csapat, a római olimpia nagy csalódásként, szinte szégyenként megélt ezüstérme után (minősítés Juhász Katalintól), az ellen a Szovjetunió felett győzedelmeskedett drámaian szoros csatában, amellyel évek óta vívta rendszeresen a szerencsére nem „vérre menő”, de politikai, sportszakmai és lélektani szempontból egyaránt hatalmas presztízscsatáit. A női tőrcsapat-versenyek 1960-as premierjét követően csak Tokióban született magyar aranyérem ebben a számban, és sajna, a mai utódoknak – legalábbis egyelőre – esélyük sincs az ismétlésre, miután a női tőrcsapat lekerült az olimpiai műsorról.

A Waseda sportcsarnokban igazi dráma zajlott a magyar-szovjet döntőben, ahol egyik csapat sem tudott elhúzni a másiktól. A négyfős, körmérkőzéses küzdelemben egészen 5:5-ig mindig a mieinknél volt a minimális előny, de a szovjetek – elsősorban a veretlen Gorohova révén – mindig egyenlítettek, sőt, 6:5-re, majd 7:6-ra vezettek. Ez az állás kulcsfontosságúnak bizonyult, mert a rosszabb találatarány miatt a mieink pontosan tudták: mindhárom hátralévő asszót meg kell nyerni a győzelemhez, a döntetlen nem elég. A végsőkig kiélezett csatában előbb minden idők legeredményesebb magyar vívónője (2 arany, 3 ezüst, 2 bronz öt olimpián), az egyéni után a csapatban is tudása legjavát nyújtó, 26 évesen pályafutása csúcsára érő Rejtő Ildikó hozta csörtéjét 4:2-re, majd a rangidős Juhász Katalin nyerte meg a fináléban harmadik érkőzését, 4:3-ra. Így Sisovára és Dömölky Lídiára maradt a döntés, de hogy a dráma még tovább fokozódjon, szép lassan ők is eljutottak a 3:3-as állásig, azaz egyetlen találaton múlott minden. A sporttörténelmi, soha nem felejthető, érvényes találatot a „férjem egyben a szövetségi kapitány” dupla felelősségét is a hátán cipelő magyar vívónő vitte be. Az ezt követő felszabadult örömben, mérhetetlen boldogságban hármójukkal Ágoston Judit és Marosi Paula osztozott. Előbbinek Tokió volt az egyetlen olimpiája, igaz, ott minden mérkőzésen vívott, sőt, a döntőben nagyon kellett az a győzelme, amit 3:3-nál aratott Sisova felett. Mint mondta, lélektanilag neki elsősorban az okozott gondot, hogy túltegye magát a családi csalódáson, hogy férje, dr. Mendelényi Tamás végül nem versenyzett, csak tartalék szerepre kárhoztatott Japánban. S persze, egyenértékű csapattag volt Marosi Paula, aki a fináléban a tartalékok hálátlan szerepében, a pást szélén érzett tehetetlenségében és idegességében a döntő csörtét már nem bírta nézni. „A folyosóról hallgattam, hogy a pást melyik oldalán törnek ki tapsban és örömujjongásban a legutolsó találatot követően, innen tudtam meg, hogy miénk az aranyérem” – vallotta be utólag.

Mitől volt jobb ez a csapat a többinél? – tettem fel valamennyiüknek a közhelyszerű kérdést, amelyre az igazi választ azzal adták meg, hogy egybehangzóan vélekedtek.

„A csapatszellemünk kiváló volt, és ugyan egyénileg teljesen más stílusúak voltunk, de éppen ez jelentette az erőnket.” (Sákovicsné Dömölky Lídia)

„Nagyon együtt voltunk, remekül kiegészítettük egymást, nem volt hangadó, vagy irányító a csapaton belül. Egyéniben riválisok, csapatban azonban igazi társak voltunk.” (Juhász Katalin)

„A vívás fanatikus szeretete emelt minket a többiek fölé, nekünk nem kellett pszichológus. Az is önbizalmat adott, hogy egyénileg a világ három legjobbja nálunk vívott.” (Ágoston Judit)

„Mindenkinél jobban tudtunk vívni egymásért” (Marosi Paula)

„Nagyon akartunk, mindannyian teljes lélekkel küzdöttünk. A maiakban ezt hiányolom, valahogy könnyebben feladják, ha baj van…” (Rejtő Ildikó véleménye az idei zalaegerszegi vívó EB megtekintése után.)

Az olimpiai sikert az teszi egyedivé, hogy csak négyévente adódik alkalom rá. Hiába erősebb a világbajnokság mezőnye, az olimpia minden sportoló életében különleges. A hölgyek abban is egyetértenek, hogy az olimpiai bajnoki cím a győzelem utáni években elsősorban tartást, önbizalmat adott és erkölcsi elismerést jelentett. Az utóbbi években viszont az olimpiai életjáradéknak köszönhetően az anyagi megbecsülés sem marad el, és nem is titkolják, hogy ez a hozzájárulás mekkora segítséget jelent nyugdíjas éveikre.

Ami a pályafutás utáni „civil” életet illeti, néhányan megmaradtak a sport területén, néhányan nem, viszont az utóbbi években már kevesebbet számítanak rájuk, ritkábban kerülnek reflektorfénybe. Manapság majdnem mindannyian az unokákkal, családdal való törődésben találják a legnagyobb örömöt. Volt, aki – mint Dömölky Lídia – edzőként, újságíróként, majd a MOB Női Bizottságának alapító tagjaként maradt a sport közegében; volt, aki – mint Rejtő Ildikó – néhány éve még a veterán vívó VB-n gyarapította aranyérmei számát; volt, aki – mint Ágoston Judit – gyógytornászként, edzőként kapott elismerést, tiszteletet a fiataloktól, a tanítványoktól. De volt, aki – mint Juhász Katalin – mindig is szakmájában, vegyészmérnökként dolgozott.

Bármennyire is külön utakon haladt életpályájuk Tokió után, a közös sikerélmény, az együttes öröm mindmáig összehozza őket, a mai napig rendszeresen találkoznak, ahogyan ők mondják: „sütünk, főzünk, nosztalgiázunk, mindig másnak az otthonában jövünk össze, mert nyilvános helyről biztosan kinéznének minket, annyira felszabadultan viselkedünk”. A kapcsolatot még szorosabbá teszi az állandó Rejtő-Marosi-Ágoston kártyaparti, valamint Sákovicsék kölcsönös keresztanyaság-vállalása Juhász Katiékkal. Ágoston Judit Gödre költözését ugyan nehezményezték a társak, de ez sem jelenti akadályát a találkozásoknak. A baráti társaság néha bővül, mint például egy későbbi sikerkorszak bajnokával, Bóbis Ildikóval, máskor szomorú gyásszal veszik tudomásul, hogy egy-egy idősebb társ többé nem lehet velük, mint legutóbb Nyári Magda elvesztésekor.   

A tőrkirálynők azonban összetartanak. Ha valami, hát számomra ez az olimpiai visszatekintés legmeghatóbb tanulsága és a győzelem legmaradandóbb értéke.