A recept nem új. Shakespeare is élt vele. Hamlettel megidéztette apja szellemét és így jött létre a párbeszéd az élő világ és a túlvilág között.

Színhely a Farkasréti temető. Leülök egy padra, ahonnan jól látom az ideiglenes kopjafát, alatta Imre haló poraival. Képzeletem képernyőjén minden lehetséges. Rekedtes hangját könnyű felidézni – itt szól a fülemben.

Gedővári Imre (ősei nevén: Gubovics) köztünk élt és része volt a mindennapjainknak, mégis alig tudtunk valamit világhírű kortársunkról. Gépészmérnöki és jogi diplomát szerzett. A paragrafusok erdejében lelt rá későbbi feleségére, a szintén jogász Katira, aki most gárdonyi házukban gyászolja túl korán elveszített férjét. Tizennégy éve laktak a Velencei-tó partján, egyesek szerint önkéntes száműzetésben. A kardforgatás művésze belefáradt a csatazajba. Három unokája jelentette neki a nyüzsgést, az életteli ünnepeket. A Velencei-tavat, de még a Balatont sem kedvelte. A lábát se lógatta bele. Neki a tenger volt A VÍZ. Otthonában halt meg, párharcukat a hasnyálmirigyrák nyerte. Ez volt az egyetlen végzetes veresége húszévnyi élsport után.

Vannak szavak, amelyek sajnos hamar kiürülnek, mert túl gyakran és indokolatlanul használjuk őket (sztár, celeb, zseni, fantasztikus, hihetetlen, történelmi, szuper stb.), holott néha a legegyszerűbb jelző többet érne, mert elmondaná a lényeget. Pompeiben láttam egy megejtő reklámtáblát: „Kenyeret Luciusnál végy, mert az jó”. Nincs túllihegve, cifrázva a mondandó. Ennek szellemében hadd fogalmazzak így: „Gedővári Imre jó vívó volt, és jó ember is”. Nemcsak eredményesen, látványosan, hanem intelligensen is vívott. Énekelt a kezében a kard. Élmény volt nézni, miként forgatja lényegében csak két ujjával – bal kezének hüvelyk- és mutatóujjával – azt a hideg fegyvert, amelyet mi a hegemónia jogán ősinek és magyarnak nevezünk.

A bajnok lányát, Dórit egy helyzet tisztázására kértem, amelynek csak apró részleteit ismerhettük.

– Édesapád 22 éven át az újpesti klubban vívott, aztán egyszer csak „dobbantott” és mint a Vasas vívója lett olimpiai bajnok. Kínos, nem?

– Egy kisstílű lakásügy volt a háttérben. Méltatlan volt a klubhoz, de Apuhoz is, aki futószalagon szállította az eredményeket. Bálványozott mesterével, Zarándi Csaba bácsival megbeszélték, hogy jobb elfogadni a pasarétiek ajánlatát és nyugodt hátországgal nekivágni az olimpiának. Nevekről, pénzről ne beszéljünk. Meg minek is?

Évtizedeken át voltam minden sikerének krónikása, amiket a nagyobb világversenyeken ért el, így „hivatalból” is közel kerültem hozzá. Meg valamelyest magánemberként is. Mások nagyon nehezen, vagy sehogy sem tudtak beljebb lépni a három lépés távolságon. Számomra könnyen megszerethető figura volt. Csendes, introvertált, fanyar humorú fiúnak ismertem, akit néha nagy érzelmi hullámzások tettek próbára és sodortak olykor a kétségbeesés partjára, de befelé élt és mélységes, „testreszabott hittel” önerőből mindig kievickélt a bajból. (Ez a „testreszabott hit” tőle származik és annyira tetszett, hogy első helyen jut eszembe, ha Gedőre gondolok.)

Halála előtt három hónappal beszéltünk utoljára. Tisztában volt a betegségével, az életesélyeivel. Sokat rontott az állapotán, hogy lelkiekben elhagyottnak érezte magát. Nem, nem a család meglévő szolidaritása, szeretete hiányzott neki, hanem a vívótársadalom. Már nem rejtette véka alá, hogy csalódott, sőt kiábrándult, mint nagyon sok idős ember Magyarországon, akiket méltatlanul állítanak félre, pedig rengeteg mondanivalójuk, bölcs és hasznos tanácsuk lenne még az őket követő generáció(k) számára.

Lelki szemem megjelenít egy fehér árnyékot. A vívók egyébként is arctalan árnyakként suhannak a pástokon… Megszólítom. Imre! A címeidet/eredményeidet nem sorolom, mert azok minden valamirevaló magyar sportannáleszben benne vannak. Inkább villantsunk föl egy-egy pillanatot, ami reményeim szerint árulkodik Rólad, és közelebb is hoz az olvasóhoz.

– Egyszerre voltam nagyon szomorú és boldog a londoni nyári játékok idején. Nyomasztott, hogy legsikeresebb olimpiai sportágunk, amely csak 1920-ban és ’84-ben nem lehetett ott a Legfőbb Viadalon, most nem tudott kijutni sem és csak egyéniben mutathattuk meg magunkat a világnak. A magyar kardhagyomány évtizedeken át töretlen volt. Aztán ujjongtam, persze csak magamban, amikor ez a Szilágyi gyerek egyéniben aranyat nyert, ernyőt tartva ezzel az egész magyar vívósport fölé. Azóta, remélem, újra sok gyerek jelentkezett a klubokban, hogy ők is szilágyiáronok akarnak lenni. Előtte ugyanis aggasztóan kongó vívótermekről hallottam. Úgy tudom, ma is hiányzik a legjobbak mögül az üldözőboly.

– Egy másik olimpia kapcsán is átéltél hasonlót…

– Nem mehettünk Los Angelesbe, pedig tuti nyerők lettünk volna. Toronymagasan miénk volt akkor a legjobb kardcsapat. Az egyéni világranglistát már régóta én vezettem. Csalódtam. Vissza akartam vonulni, de aztán dühömben meggondoltam magam és folytattam a kínlódást. Különösen az utazást utáltam. Elmondhatom, hogy „dafke” lettem olimpiai bajnok Szöulban.

– Dóra lányod mesélte, hogy magánemberként is nagyon tudatosan éltél. Ha belefogtál valamibe, abban sohasem takaréklángon égtél, akár iskolázásról, akár versenyről, vagy éppen egyérintőzésről volt szó. Amikor táncolni tanítottad Dórit, még diszkólámpát is vettél a tökéletes illúzió kedvéért. A „hivatalos” Gedővári szigorú volt és következetes. Öt évig az Újpest elnökeként, két évig a vívószövetség főtitkáraként nem ismertél pardont. Egy világbajnok-edző barátodat azért küldted el a klubtól, mert nem dolgozott tisztességgel, egy másik mesteredzőtől azonnal megváltál, amikor az súlyosan megpofozta egyik leány tanítványát. Apropó: barát, barátság…

– Sok emberrel barátságos, de nem baráti, inkább „haveri” viszonyban álltam, viszont sohasem bratyiztam. Egyetlen testilelki jó barátom volt, Csucsu, azaz Csuhai Miklós, akivel gyerekkorunk óta fűzött össze kölcsönös rokonszenv. Az olimpiai bajnok csapatból Csongrádi állt hozzám legközelebb. Szöul előtt megfogalmaztam a credómat: Nem kell nekünk szeretnünk egymást – mi nyerni megyünk.

1988. szeptember végén különös lapot írtatok ti öten nemcsak a magyar sport aranykönyvébe, hanem az egyetemes vívósport históriájába is. Szovjet (FÁK) – magyar kardcsapat döntő. Hajmeresztően alakult a párviadal eleje. (Akkor még 4-4 ember szerepelt egy együttesben.) 7:3-ra elléptek a ruszkik, majd 8:4 oda. Nem mondtam a mikrofonba, csak gondoltam: veszett fejsze nyele. Csongrádi becserélésével azonban elindultunk fölfelé a lejtőn. Bepisilős izgalmak közepette sikerült feljönni 8:7-re. (A rádió az 540 méteres középhullámon közvetítette a versenyt, az adás azonban az Alagútban nem volt fogható. Mi történt? Az autósok leálltak az Alagút két végén és percek alatt olyan káosz alakult ki Budapest közlekedésében, amit a rendőrök két óra alatt tudtak kibogozni.) Az utolsó, mindent eldöntő csörtére Gedővári és a szovjet befejező ember, Andrej Alsan állt föl. Mellettem a közvetítőállásban a szakkommentátor, Kárpáti Rudolf olimpiai bajnok lemondóan legyint, amikor Gedő 4:1-es vesztésre áll. És ugye 5-ig megy a meccs. Most aztán valóban „lenni vagy nem lenni”. Ha mégis sikerülne nyerni ezt az asszót, 8:8-nál jobb tusarányunkkal miénk az arany. Csak hát Alsan a szó szoros értelmében karnyújtásnyira van a végső sikertől. Imre három tust vág sorozatban és kiegyenlít! Hihetetlen! Acélból vannak az idegei. Aztán néhány érvénytelen együttes találat után mer kockáztatni a kedvezményezettséggel is előnyösebb helyzetben lévő orosz vitézzel szemben. Összevágnak. Mindketten találnak. Berthier, a francia zsűrielnök behunyja a szemét, videobíró még nem lévén, magában háromszor is lepergeti a történteket, majd nyolc másodperc után dönt: Gedővári találatát adja meg. Felrobban a csarnok. Csak dadogok élő adásban, elszorul a torkom, Kárpátinak adnám át a szót, de ő egy kézmozdulattal elhárítja. Sír a szikár katonatiszt. Képtelen megszólalni.

(Szerző: Radnóti László, fotó: MTI)

A Sport 2014 a Líra könyvesboltjaiban kapható 7940 forintért.