Valószínűleg soha életemben nem felejtem el azt az írást, amelyet egy honfitárs kollégám jegyzett a 2014-es labdarúgó-világbajnokság idején. A hozzám hasonlóan kiküldött tudósító egyszer csak azt jelentette Brazíliából, hogy nem csodálkozik, amiért a házigazdák válogatottja szenved, hiszen a vendéglátó országban még egyetlen gyereket sem látott futballozni, a braziloknak a labdarúgás iránti olthatatlan szenvedélye nem más, mint internacionális kitaláció, orbitális humbug. Hegyi Iván, Sport 2015 évkönyvben megjelent írása következik...
Azt persze nem tudom, a felfedezés nagymestere merre járt a negyeddöntők napjaiban, ám ha Rio de Janeiróban volt, megzavarhatta a feltehetően egyedül benne kialakult képet a metropolisz július negyedikei látványa. Azon a napon délután Rióban rendezték a német–francia találkozót és este Fortalezában a brazil–kolumbiai mérkőzést. Jöttem haza – értsd: a szállodába – a Maracana stadionból, s amikor fellépcsőztem a metróállomásról, azt hittem, kijárási tilalmat rendeltek el, mert egyetlen embert sem láttam az utcán. Abban a városban, amelyben kétszer négy (öt, hat) sávon végeláthatatlan sorokban haladnak az autók a nap szinte minden szakában, „a brazil” meccs előtt egy órával nyoma sem volt kocsinak, a hatalmas település teljességgel kiürült.
A magukat cariocáknak nevező helyiek túlnyomó többsége természetesen nem hagyta el Riót. A hétmilliós lakosság egy része a Copacabanára ment, hogy a nagy kivetítők egyikén nézze a meccset több százezres társaságban, a meghatározó rész pedig otthon ült a televízió előtt. Ennyire nem érdekelte Brazíliát a futball... (Arról már nem is szólva, hogy a kolumbiai Zuniga merénylete nyomán súlyosnak tetsző gerincsérülést szenvedő Neymar állapotával utóbb napi huszonnégy órában foglalkoztak a különböző tévétársaságok.)
Mindezt azért említem, mert ha valaki eleve irtózik Brazíliától, az nem szereti meg akkor sem, ha a szemébe szökik a 2016-ban a nyári olimpiának otthont adó Rio de Janeiro páratlan panorámája. Az abszurd tévedésbe torkolló ellenszenv amúgy tipikusan magyar természetű. Abból fakad, hogy a brazilok az előző fél évszázadban uralták a futballt, sőt akkor is őket imádták, ha nem nyertek, mivel briliáns technikájuk egyenesen megbabonázta a világot. Németországban, a 2006-os vb napjaiban nagyjából minden harmadik ablakban brazil zászlót is láttam a német lobogó mellett, egy angol–brazilon pedig úgy mutatták be az egy perccel a hazai együttes után (!) a pályára szólított brazil válogatottat a londoni Wembleyben: „Hölgyeim és uraim, a világ legjobb csapata.” Ezt a kivételes népszerűséget egyeseknek roppant nehéz megemészteni egy olyan országban, amely valaha brazil szinten állt a labdarúgásban, majd hosszú évtizedekig kizárólag kudarcban volt része a legnagyobb társadalmi hatású (több mint) sportágban. Ezért a bosszú a példa nélküli irománnyal...
Bennem viszont nincs indulat a brazilokkal szemben, éppen ellenkezőleg: a földkerekség döntő hányadával együtt magam is rajongója voltam a szédítő szambafutballnak és annak felkent képviselőinek Pelétől Zicóig, Jairzinhótól Roberto Carlosig, Rivellinótól a fenomén Ronaldóig. (Itt akár könyvnyi felsorolás is következhetne.) Sőt magától értetődőnek tartom, hogy valamennyi számottevő összeállításban az 1970-ben világbajnok brazil válogatottat teszik az örök lista első helyére, mert magam ugyan brazilverő extraklasszisokon, Albert Flóriánon, Bene Ferencen, Farkas Jánoson nőttem fel, sőt együtt sóhajtoztam honfitársaimmal 1971 nyarán, hogy Felix kapus, a mezőny legjobbja milyen ragyogó napot fogott ki, s e miatt értünk el „csak” 0-0-t a Maracanában, mégis az, amit a hetvenes vb-n Clodoaldótól és társaitól láttam, életre szóló élmény volt.
Az lesz Rio is annak, aki az olimpiára odalátogat. A város természeti adottságai lenyűgözők, s van egy tippem (bár nem kapok részesedést a szállodától): a Sorocaba úti Hotel Botafogo ablakából nap mint nap akárhányszor, sorállás nélkül megcsodálható a Krisztus szobor. Erre a látványra ébredni igazán nem utolsó... Ám a szálláshelyig el kell jutni, s hogy ne kezdődjék kellemetlenül a riói tartózkodás, javaslom, kizárólag a sárga taxit válasszák a Galeao nemzetközi repülőtéren, még akkor is, ha az utasszállításért sorba kell állni. A többi fuvaros ugyanis nem szégyell dupla vagy tripla díjat is elkérni az idegentől...
Rióban a turisták többsége a nevezetes tengerparti részeken, a Copacabanán vagy az Ipanemán lakna, de akkor sem jár rosszul, ha a Flamengo vagy a Botafogo negyedben száll meg. A futballcsapatukról híres kerületek néhány metrómegállónyira, hat-nyolc percnyire vannak a Copacabanától, amelyhez a Cardeal Arcoverde állomáson kell kiszállni. Ezen a vonalon az ellenkező irányban lehet eljutni a Maracana Stadionhoz, s azt még akkor is érdemes megtekinteni, ha nincs benne meccs és közönség. Arra viszont senki ne számítson, hogy a brazilok olyanok lesznek, mint amit a futballjuk közvetített dekádokon át. Az ottani emberek inkább tartózkodók, mint közvetlenek, és a kommunikációt nagyban megnehezíti, hogy kevesen beszélnek nyelvet a portugálon kívül. A kapcsolatteremtésben ne a karneválok légköréből induljunk ki, mert a mindennapokban korántsem az a hangulat a jellemző, függetlenül attól, hogy megjelenésükben a brazilok kétségkívül lazák. Mivel arrafelé még „télen” is jó idő van, a döntő többség pólóban és rövidnadrágban jár, de vigyázat: ha metróra szállunk, vigyünk magunkkal pulóvert, mert a kocsikat nagy nyomással hűtik. Augusztusban 25-30 Celsius fok lesz, és kiizzadva belépni a jóval hűvösebbre temperált szerelvénybe, az gyaníthatóan maga a megfázás...
Amúgy metró nélkül létezni sem lehet, akkorák a távolságok. Gyalog Rióban csak rövid sétákra vagy étkezni érdemes elindulni; a vendéglők ötven-száz méterenként követik egymást. Szinte mindegyikük kifogástalan, mert abban az irdatlan embertömegben kiváltképp nem mindegy, hogy nyer vagy veszít-e vendéget a tulajdonos. Az éttermek legtöbbje svédasztalos, széles kínálattal, amely más délben és más este, mivel késő délutántól általában módosítják – és egész nap folyamatosan frissítik – a választékot.
Ám ahhoz, hogy jóllakjon az ember, nem szükséges beülni, mert minden sarkon vannak utcai árusok, akiknél sokféle kelt tésztás (húsos, halas, sajtos) süteményt lehet kapni. Ezekből már kettőt is nehéz legyűrni, s nem azért, mert ehetetlenek – sőt rendszerint frissen, melegen adják mindegyiket –, hanem azért, mert annyira laktatók. Gyomorrontástól ezeken a helyeken sem kell tartani, a brazil vendéglátásban nem cél a kuncsaft átvágása. Közlekedni is nyugodtan lehet, a biztonság az életszínvonallal együtt javult, márpedig ma Brazília nem csupán a szegények hazája: noha a nagyobb hányad még mindig nélkülözni kénytelen, az emberek mind tekintélyesebb része él nyugat-európai nívón (és a 200 milliós országban a lakosság minden százaléka sokaságot jelent). Kihívóan pénzt lobogtatni persze nem érdemes, de a labdarúgó-világbajnokság idején egyetlen incidensnek sem voltam tanúja, s ebből arra következtetek: az olimpia alatt – az óriási nyüzsgés ellenére – ugyancsak megnyugtató lesz a biztonsági helyzet. A bédekkerek is azt állítják: „A külföldi turisták 99,5 százalékának semmi baja nem esik Rióban.”
Egyébként meg mi baja lehet az embernek nyolc-tíz ötkarikás aranyéremmel?
(Sport 2015/Hegyi Iván, fotó: Getty Images)