„Az asztalitenisz-közösségben számos nézetkülönbség, szakmai vita adódik, egyet kivéve: nem találkoztam még olyannal, aki távol-keleti játékos honosításával szeretett volna javítani a válogatott teljesítményén. Kétségtelen, az ázsiaiak a világ előtt járnak, a honosításuk sok európai ország eredményességén javított, de úgy látszik, mi a nehezebb utat járjuk, mert azt szeretnénk, ha valóban magyar játékosok kerülnének be Európa és a világ legjobbjai közé.”
Nátrán Roland, a Magyar Asztalitenisz-szövetség elnökének szavai ezek arra a felvetésre, hogy a sportágban meghatározó európai országok többségével szemben nálunk miért nincs honosított kínai játékos. Pedig milyen jól mutatna, mondjuk egy Li Nang Bernadett, vagy egy Kung Ling Barnabás a magyar válogatottban, már ha egyáltalán úgy gondolnák, arra a néhány évre, amíg nálunk játszanak, érdemes magyar keresztnevet választaniuk. Szűcs Miklós minderről a Sport 2015 évkönyvben írt...
De nem, a jelek szerint nem lesznek Li Nangok és Kung Lingek mifelénk. Mondjuk most már nem is lenne különösebb értelme, ugyanis a sportág nemzetközi vezérkara némi fáziskéséssel ugyan, de felébredt, s a most életben lévő szabályok már igencsak megnehezítik a honosítást. Huszonegy évesnél idősebbet már nem is lehet, de a 18-21 éveseknek is hét évet kell várniuk arra, hogy bemutatkozhassanak új hazájuk válogatottjában (az ennél fiatalabbaknál rövidebb a kivárási idő), ami nem kevés, nincs az a magára valamit is adó kínai, aki ilyen türelmes lenne csak azért, hogy valami számára kimondhatatlan nevű országnak nyerjen néhány meccset. Európának így nincs más dolga tehát, mint hátradőlni és kivárni, amíg a mostaniak nyugdíjba mennek, bár ha azt nézem, hogy a „luxemburgi” Ni Xialian még ötvenegy évesen is ott van a kontinens legjobbjai között, s a várakozási idő nem is lesz olyan rövid. Akárhogy is, előbb-utóbb vélhetően eltűnnek az európai palettáról, vagy legalábbis ilyen nagy számban semmiképpen sem lesznek jelen.
Az őszi jekatyerinburgi Európa-bajnokságon, írd és mondd, nagyjából minden tizedik induló ázsiai születésű volt, ami első látásra nem tűnik soknak, elvégre ott van velük szemben a nagy többséget jelentő kilencven százalék született európai, de ez így önmagában semmi több, mint játék a számokkal. Egyik középiskolai tanárom szokása volt, hogy amint bágyadni látta a társaságot – statisztikaórán ez bizony előfordult –, valami viccesnek szánt bölcsességgel próbálta felpörgetni az éppen kikapcsolni szándékozó agysejtjeinket, s az egyik ilyen alkalommal azt találta mondani: tantárgya címerét leginkább úgy lehetne megtervezni, hogy zöld mezőben statisztikus ül és hazudik. Hogy ez önmagában mennyire humoros, most hagyjuk, ám a lényeget kifejezi, elvégre a fentebb említett tíz kontra kilencven százalék összevetése számszaki szempontból helyes, még sincs értelme, mert az ázsiaiak szinte mindegyike kizárólag az első osztályban szereplő válogatottak valamelyikében játszott. A kínaiak számát ez esetben csak a saját közegükhöz érdemes arányítani, s így bizony már nem tíz százalékot kapunk, hanem több mint húszat.
Márpedig ez nagyon nem mindegy.
Szóval – mondhatjuk könnyen – nincs más dolgunk, csak kivárni, amíg kiöregednek és minden visszaáll a maga normális medrébe, csak hogy nem ilyen egyszerű a dolog: közben itt egy korosztály, amelytől Európa-bajnoki győzelmeket, érmeket, értékes helyezéseket vesznek a honosított ázsiaiak.
Rendben van ez?
„Sajnos éppen az én generációmnak kell ezzel megbirkóznia, hiszen előttem, a kilencvenes években még nem volt ilyen probléma, s a szabályok szigorodása miatt az utánam következőknek is egyszerűbb lesz a helyzetük. De nem tudok mit kezdeni vele, mert nem változtathatok rajta.”
Póta Georgina, napjaink első számú magyar asztaliteniszezője fogalmazott így, a megnyilatkozás dicséretes visszafogottságról tanúskodik, pláne annak fényében, hogy ő éppen az általa is említett generáció egyik legjobbja. Most Jekatyerinburgban például úgy lett a román Elizabeta Samarával Európa-bajnoki ezüstérmes női párosban, hogy már a döntőig vezető úton két és fél ázsiai származású egységbe botlott, a nyolcaddöntőben a francia, az elődöntőben a lengyel, holland kettős mindkét tagja honosított játékos volt, míg a negyeddöntős német ellenfélnél csak az egyikük, s persze a fináléban is két ázsiai állt az asztal túloldalán.
Egy „spanyol” és egy „török”…
Hogy őket mennyire ünnepelték fej felett tapsolva hazájukban?
Minimum kérdéses.
Shen Yanfei legalább az év bizonyos részét Spanyolországban tölti, Hu Melek viszont csak akkor tűnik fel Törökországban, ha nagyon muszáj.
Érdekes, hogy az európai szövetség éppen a kínai jelenség térnyerésének csúcspontján, a jekatyerinburgi Eb alatt jelentette be a Hall of Fame megalapítását, s a legendák közé kerülő első harminchat klasszis – köztük tizenegy magyar található – egyike sem született Európán kívül, és ez így is van jól. Szeretném hinni, hogy a kijelentés idővel, amikor Póta Georgina is közéjük kerül, még mindig igaz lesz, s legalább az Európai Hírességek Csarnoka megmarad Európának.
„Furcsa ez az egész helyzet. Mivel a szabályok lehetőséget adtak rá, igazából egy szót sem szólhatunk, viszont furcsa érzéseim lennének, ha a kispadon ülve a magyar válogatottban játszó kínai játékosnak kellene tanácsot adnom. Nem is tudom, hogyan kezelném azt a helyzetet.”
Téglás Péter, a női együttes szövetségi kapitányának véleménye ráerősít az elnök azon kijelentésére, miszerint legalább ezen a téren nagy az egyetértés a sportágon belül, arról nem is szólva, hogy hozzá kevésbé közismert információk is eljutnak a témában. Hallani például, hogy a német női válogatottban gyakorlatilag a kínai lett a hivatalos nyelv, tekintve, hogy a szakmai stáb és a játékosok is így értik meg jobban egymást, leszámítva egyetlen asztaliteniszezőt, aki viszont született németként kívülállónak érzi magát a csapatban.
Persze így is lehet, az érmekre sehol nem írják rá, hogy Made in China…
S ha már érmek, Póta Georgina a kontinensbajnokságokon eddig tizenegyet nyert, a két arany, négy ezüst és öt bronz egy csodálatos pályafutás útjelzői, de vajon hol tartana most, harmincévesen, karrierje csúcsán, ha nem jönnének szembe időről időre a spanyol, török, német, francia, holland és ki tudja még milyen nemzetbéli kínaiak.
„Valószínűleg több aranyam, több érmem lenne, de minek idegesítsem magam olyanon, ami tőlem független, ez csak mérgezi az embert. Ha ezzel foglalkozom, még nem lesz jobb nekem, ezért inkább nem is rágódom rajta.”
Profi sportoló.
Profi hozzáállás.
Profi szemlélet.
De azért engedtessék meg, hogy mi, szurkolók legalább egy kicsit bosszankodhassunk ezen az egészen.
(Sport2015/Szűcs Miklós, fotó: MTI)