Jónyer István 1950. augusztus 4-én született Miskolcon. Sportolói karrierje a labdarúgás és a kosárlabda mentén izmosodott, míg 13 éves korában egy átpingpongozott nyári szünet meg nem változtatta az életét. Kiderült, hogy különös érzéke van a játékhoz, ezért gyerekként az iskola mellett éveken át minden nap Miskolcról felvonatozott Budapestre, hogy edzésekre járhasson. Bár későn kezdte a sportágat, de villámgyorsan fejlődött – írja köszöntőjében honlapján a Magyar Asztalitenisz Szövetség.

Gyermekkorában az iskolai szünetekben kedvelte meg a sportágat, egyre többször lett a forgók győztese. Sportolói karrierje először a labdarúgás és a kosárlabda mentén izmosodott, mígnem egyszer megsérült egy kosármeccsen, s édesanyja kérlelésére ekkor döntött végleg a veszélymentesebb asztalitenisz mellett. Mivel pénzzel nem voltak túlságosan eleresztve, csak egy Hungarocelles ütőre futotta, ezzel nyerte első versenyét.

13 éves korában egy átpingpongozott nyári szünet teljesen megváltoztatta az életét… Kiderült, hogy különös érzéke van a játékhoz, ezért gyerekként az iskola mellett éveken át minden nap Miskolcról felvonatozott Budapestre, hogy edzésekre járhasson. Bár későn kezdte a sportágat, de villámgyorsan fejlődött.

15 éves korában egy borsodi tehetségkutatón Sidó Ferenc kilencszeres világbajnok figyelt fel rá és meghívta a tatai edzőtáborba. „Volna-e kedved?” felkiáltással. Hogy ne lett volna? A kérdés csak az lehetett, hogy a tudásvágy vagy a kíváncsiság-e az erősebb az fiatal fiúban?

1971. április 6. – emlékezetes nap a számára, hiszen ekkor lett aranyérmes Jónyer István és Klampár Tibor a férfipáros mezőnyben a nagojai asztalitenisz-világbajnokságon, mely siker nem csak az asztaliteniszé, de az egész magyar sporttörténelem legendás alakjává tette!

Jónyer versenyzőként az a típus volt, akit soha semmi nem gátolt meg az előrehaladásban. Még az sem, hogy védőként kezdett játszani, amit megpróbált támadóként a saját előnyére fordítani.

Szokatlan játékstílusával könnyen megzavarta ellenfeleit. A védő stílusra jellemzően hátulról játszott, az ütőt kicsit lejjebb fogta a nyelénél, s így született meg a világhíres jónyerkifli, azaz az oldalfalsos pörgetés. Emellett, mint egy „fafaragó”, minden versenyen saját ütőt készített magának a szálláson, őrületbe kergetve Klampárékat. Éjszakákon át reszelte és ragasztotta a fákat, mire megtalálta a számára legoptimálisabb fogást. Sokszor alvás nélkül állt asztalhoz, de ha az első két napon túl jutott, már nem tudott hibázni.

Küzdőszelleme legendássá vált, soha nem lehetett ellene biztosra menni. Erről a német Peter Stellwag tudna mesélni, aki egy szett 20:5-re vezetett ellene, ám Jónyer mégis képes volt megfordítani a mérkőzést, amit felterjesztettek Guinness-rekordra. De talán ennél is híresebb volt a szorgalmáról. Mielőtt 1975-ben megnyerte volna az egyéni világbajnokságot, annyit edzett, mint az egész mezőny együttvéve. Volt olyan, hogy reggeltől estig csak edzett, még akár december 24-én, karácsonykor is, majd jó néhány óra pingpongozás után még órákon át futott egyedül a hóban. Meg is lett az eredménye: világbajnok lett egyéniben és párosban is!

A legtöbben pedig az utolsó magyar világbajnok csapatra emlékeznek, a Jónyer, Klampár, Gergely trióra, amit akár egy varázsigét, úgy ismételgeti mindmáig e a három nevet a sportkedvelő közönség. E csapat tagja volt még Kreisz Tibor és Takács János is. 1979-ben az észak-koreai Phenjanban 22 000 ellendrukker előtt legyőzték a selejtezőben 5:2-re, majd a döntőben 5:1-re a legyőzhetetlennek hitt kínaiakat. A mai napig beszélnek világszerte erről a győzelemről.

Isten éltesse Jónyer Istvánt!

(asztaliteniszezz.hu)