Essünk túl mindjárt az elején a korántsem szívderítő tényeken: a magyar vívók az idei Európa- és világbajnokságon összesen három érmet szereztek, szemben a tavalyi nyolccal. Nincs mit szépíteni azon, hogy az egy aranynál és a két bronznál mindenki – versenyző, edző, sportvezető, szurkoló – többre számított. A párbajtőröző Rédli András Eb-diadala és a kardozó Gémesi Csanád strasbourgi bronza kellemes meglepetés, miként az egyértelmű pozitívumok közé tartozik a Szilágyi Áron, Gémesi Csanád, Decsi Tamás, Szatmári András alkotta kardcsapat bravúros világbajnoki harmadik helye is Kazanyban. Ennél több kiemelkedő teljesítményről azonban nem lehet beszámolni, legalábbis a felnőtteket illetően nem, merthogy az utánpótlás korú vívók szereplése viszont minden idők legeredményesebbje volt.

A kardcsapat számára bronzot érő tus bevitele után, az önfeledt ünneplést szemlélve felvetődött bennem, tudatosult-e Szilágyi Áronban, hogy a sors – vagy nevezzük bárminek – igazságot szolgáltatott.

Lent és fent – a befejezés pszichológiája

Egy évvel korábban, a budapesti világbajnokságon a magyar csapat éremszerzési reményekkel kezdte versenyét, és egy darabig úgy tűnt, összejöhet a remélt siker a hazai közönség előtt. A franciák legyőzése után a románok ellen is jól állt a válogatott, legalábbis az után, hogy az utolsó asszóban – a balul sikerült megelőző csörtét feledtetve – az olimpiai bajnok magyar 39-40-ről fordított, majd 44-40-re elhúzott. Már csak egyetlen találat kellett ahhoz, hogy összejöjjön az elődöntő és vele karnyújtásnyira kerüljön a cél elérése, ehelyett nem várt fordulat következett: az egyébként végig jól vívó Szilágyi elbizonytalanodott, sorozatban öt tust kapott, s maradt a csalódás, hogy nem sikerült itthon, saját közönség előtt.

-------
Mennyit ér egy bronz?
Három selejtezős és három éles nap elteltével nyertek először érmet a magyarok. Az egyéni versenyeken három szakágban is reális esély mutatkozott dobogós helyezés kiharcolására, de miként ez férfi kardban, úgy női és férfi párbajtőrben sem jött össze. A küldöttség tagjai az elszalasztott lehetőségeket tudomásul vették, a „holnap talán majd sikerül” gondolat mentén léptek tovább, a várt eredmény azonban csak nem jött. Aztán a férfi kardcsapat – többek között az olaszok és az oroszok legyőzésével – megtette, amit megtehetett, s másnap mintha egyenesebb tartással jártak-keltek volna a magyarok.
-------

Szerencsére másképpen alakultak a dolgok Kazanyban, legalábbis a mi szempontunkból. A bronzmérkőzésen a magyaroknak a házigazdák csapatával kellett megmérkőzniük, amely egyértelmű esélyese volt a párharcnak, már csak azért is, mert pástra lépett benne az egyéniben győztes Nyikolaj Kovaljov, a bronzérmes Alekszej Jakimenko és az előző évi aranyérmes Venjamin Resetnyikov. A szoros küzdelemben eleinte a magyarok, később az oroszok vezettek, s az utolsó asszó 36-40-es állásnál kezdődött, de ekkor a tatárföldi világbajnokságon egyébként hullámzóan – vagy fogalmazzunk így: a korábbiakhoz képest kevésbé lehengerlően – vívó Szilágyi a lelátóról is jól érzékelhetően egyszerre nyugalmat sugárzott, határozott akciókkal egyenlített, majd 43-43 után két újabb találattal eldöntötte a mérkőzést.

Kívülről – de megkockáztatom, a páston is – nehéz megítélni, hogy valaki azért válik rendíthetetlenné, mert megérzi ellenfele elbizonytalanodását, vagy azért remeg meg a kéz, mert a szemben álló erőt és magabiztosságot áraszt. Orosz szempontból hasonló történt Kovaljovval, mint Szilágyival egy éve: szinte már megnyert párharcot veszített el saját szurkolói előtt úgy, hogy arra logikus magyarázatot nehezen találni. Szilágyi olimpiai bajnoki címe után friss vb-bronzérmesként vívott 2013-ban, Kovaljovnak pedig kazanyi egyéni győztesként bizonyult túlságosan nehéz feladatnak a kötelező megoldása. Áron bravúrja – és a másik három csapattag egész napos jó vívása – mindenesetre bronzot ért, melyről utóbb kiderült, már csak azért is nagyon értékes, mert az egyetlen magyar érem Kazanyban…

Pedig még a finoman szólva is mérsékelt eredményességűnek nevezhető egyéni versenyek után sem kellett volna, hogy csak ennyi jöjjön össze.

Egy sikersorozat megszakad

A kardozóké után ugyanis hátra volt még többek között a női és a férfi párbajtőrözők csapatküzdelme, s előbbiben az évközi világkupaversenyeken már születtek szép eredmények, utóbbiban pedig címvédőként indult a magyar csapat, amely a 2013-as évvel bezárólag sorozatban tíz világversenyen állhatott dobogóra.

Ez a széria azonban most nem folytatódott: az Eb-n elért hetedik után nyolcadik hely jutott a magyaroknak. Vagyis kiderült, hogy a júniusi eredmény nem kisiklás volt, ebben az évben egyszerűen nem került olyan formába a teljes csapat, amely a kiélezett csaták sikeres megvívásához szükséges. A hullámzó produkcióra részben magyarázatul szolgál, hogy a válogatott két alapembere messze nem volt százszázalékos állapotban, vállsérülés miatt Boczkó Gábor fél évig nem edzhetett úgy, ahogy szokott, Imre Géza pedig a budapesti világbajnokság után hosszabb pihenőt kért, és csak idény közben csatlakozott a csapathoz. Márpedig a víváshoz, azon belül is a párbajtőrözők csapatversenyéhez mindennek egyben kell lennie ahhoz, hogy az eredményes szereplés reményében lehessen pástra lépni. A magyar férfi párbajtőrözők az elmúlt években éppen azzal tudtak tartósan a közvetlen élmezőnyben maradni, hogy a megbeszélteket maximálisan betartották, a feszült pillanatokban többnyire az ellenfeleknél összeszedettebbnek bizonyultak, az így kiharcolt előnyöket pedig taktikusan megőrizték. Az idén viszont – így a világbajnokságon is – gyakran nem jöttek a megszokott tusok, többször nem sikerült hozni az előre kalkulált asszókat, az előnyökből hátrányok lettek, a visszakapaszkodás pedig már nem a taktikáról szól. Az meg, hogy egy elvesztett negyeddöntő után a sikerekhez szokott csapat nem tud a tőle megszokott lelkesedéssel, koncentrációval pástra lépni, valahol természetes. Az Eb után elhangzott megállapítás, miszerint tíz világverseny után kódolva volt, hogy egyszer nem sikerül, elfogadhatónak tűnik, még azzal a kiegészítéssel is, hogy az egyszer lehet kétszer is, vagyis jelentheti ezt az évet egészében. Kérdés: merre visz tovább az út…

És merre Szász Emeséé?

Oktatófilm szomorú befejezéssel

Csak ámult-bámult az ember Emese kazanyi vívását látva. A magyar párbajtőröző egy darabig „oktatófilmet vetített”, a legváltozatosabb akciókkal bizonytalanította el vagy kergette őrületbe ellenfeleit. Bemutatott parádriposztot, flesstámadást, cseltámadást, tempószúrást, combszúrást, lábfejszúrást, vagyis szinte mindent. Mozdulatait még a laikus szem is jól követhette, a vívópartnerek mégsem tudtak vele mit kezdeni. Egyértelműnek tetszett, hogy a mezőny legjobb, de mindenesetre legsokoldalúbb vívója a világranglistán éllovas magyar, aki az előző évihez hasonló produkcióval örvendeztette meg az érte szorítókat. A párhuzam azonban, sajnos, a verseny egészére igaz volt, vagyis miként egy éve, úgy ezúttal sem sikerült feltenni az i-re a pontot. Budapesten az elődöntőben, Kazanyban az elődöntőért vívott asszóban roppant meg kissé a magabiztossága. Tavaly az észt Julija Beljajevától, idén a német Britta Heidemanntól kapott ki egy tussal olyan asszóban, melyben továbbra is ő látszott jobbnak, s gyakorlatilag már össze is hozta magának a győzelmet. A vége azonban valahogy – ki tudja, hogy – megint nem sikerült, így a korábbi eredményei mellett az aznapi vívása alapján is joggal reméltnél hamarabb ért számára véget a verseny, amiért leginkább ő lehetett – és volt is, érthetően – csalódott. Mindez persze nem jelenti, nem jelentheti azt, hogy az igazán nagy siker ne jöhetne össze, vb-ezüstje, valamint két vb-bronza mellé az aranyat ne gyűjthetné be, esetleg ne vigasztalódhatna egy riói diadallal...

S ha már az olimpiánál kötöttünk ki, talán nem haszontalan bő másfél évvel a rajt előtt egy rövid helyzetértékelés: az elmúlt évek alapján a férfi párbajtőrözők, a bennük rejlő lehetőségekből kiindulva pedig a női párbajtőrözők és kardozók szereplése tartogathat csapatszinten szép eredményt. Egyéniben továbbra is Szilágyi és Szász tartozik a favoritok közé – mit sem változtat ezen a tény, hogy Kazanyban egyformán ötödikek lettek –, de, jelenleg legalábbis így látszik, férfi párbajtőrben, valamint férfi és női kardban, esetleg női párbajtőrben más is képbe kerülhet. Ehhez persze előbb kvótákat kellene szerezni, hogy Rióban többen képviselhessék a piros-fehér-zöld színeket a londoni négynél.

-------
Mestermunka
Időben legtöbbet a felkészülés során foglalkoznak vívóikkal a mesterek, feladatuk legnehezebb részét azonban a versenyek napján kell elvégezniük. A mozdulatok és az akciók begyakorlása után a páston a vívó magára marad, az edző tanáccsal segítheti tanítványát, melyet az vagy megfogad, vagy nem. Ha jönnek a tusok, nincs gond, de ha nem megy a vívás, nagyon nehéz helyes irányt mutatni. S az igazi próbatétel még ekkor is hátra van: korai kiesés után úgy kell lezárni a napot – elvonulással vagy okos intelmekkel –, hogy ne keletkezzenek mély sebek, maradjon esély a folytatásra. Mert jönnek még versenyek, s vívónak, edzőnek közös érdeke, hogy megmaradjon a bizalom. A megőrzés leghatékonyabb módja persze a várakozásnak megfelelő, vagy még inkább az azt felülmúló szereplés. Amiből viszont Kazanyban, sajnos, kevés volt.


(Szerző: Gyuricza Róbert; fotó: Reuters, Szalmás Péter)


A Sport 2014 a Líra könyvesboltjaiban kapható 7940 forintért.