Boldog születésnapot ! dr. Bodnár András 70 éves

Ahogy édesapám azt mondta, ez már apostoli kor! Engem azonban nem foglalkoztatnak az éveim, nem áll szándékomban ezen a napon sem számvetést készíteni – mosolyogta el magát az ünnepelt.

- Dr. Bodnár András, 187 alkalommal szerepelt a magyar vízilabda válogatottban. Négy olimpián (1960, 1964, 1968, 1972) vett részt, ahonnan egy arany, egy ezüst és két bronzéremmel tért haza. Se szeri, se száma további sikereinek, hiszen világ és Európa bajnoki címmel is büszkélkedhet, az OSC aranycsapatának volt tagja, amellyel hétszer nyert magyar bajnoki aranyérmet, de kivette a részét klubja BEK és Szuper Kupa diadalaiból is. Vízilabdázni azonban szülővárosában, Egerben kezdett.

Egy vérbeli egri gyereknek meg kell(!) tanulnia úszni, különösen, ha az uszoda szomszédságában látta meg a napvilágot, mint én. János öcsémmel együtt, naphosszat a medence környékén lógtunk, ez volt a természetes.

- Úszóként kezdted, de mikor lett ebből póló?

Akkoriban az úszók és a vízilabdázók, – nem csak Egerben, máshol is – egy szakosztályt alkottak. Természetes volt, hogy mindkét sportág edzéseire jártunk és rendszeresen versenyeztünk, itt is, ott is. Felválva készültünk a bajnoki meccsekre és a versenyekre is. Az 1957-es ifjúsági úszó bajnokságon például rajtam kívül, egy másik egri pólós, Pócsik Dénes is remekül szerepelt, a későbbi Európa Bajnok úszó, Katona József pedig a vízilabdázók között is rendszeresen játszott. Sőt, én a római olimpiára, eredetileg a4x200 méteres gyorsváltó tagjaként készültem, amikor drága emlékű Lemhényi Dezső odajött hozzám: „Te Andris! Én számítanék rád Rómában, de csak akkor, ha teljes odaadással a vízilabda válogatottal készülsz.” Akkor döntöttem.

- Az évkönyvek tanúsága szerint azért, még szerepeltél úszóként is nemzetközi megmérettetéseken.

1961-ben a szófiai Universiadén bronzérmet nyertünk Bodnár András - Kádár György - Katona András - Kárpáti György összeállításban a 4x100 méteres gyorsváltóban, 1962-ben pedig a lipcsei EB-n, az előfutamból a döntőbe juttattuk a később ötödik helyen végzett 4x100-as stafétát.

- Kevesen mondhatják el magukról, hogy négy olimpián vettek részt.

És ha meggondoljuk, az utolsó pillanatig úgy volt, hogy 1976-ban én is utazom Montrealba… de csak arról beszéljünk, ahol ott lehettem. Róma! 18 évesen, ráadásul az örök városban, egy mással össze nem hasonlítható sporteseményen, maga volt a csoda! Aztán Tokió, ahol a dobogó legtetejére állhattam, mert az utolsó mérkőzésen legyőztük a szovjeteket. Arról az összecsapásról mindenkinek Dömötör Zoli aranyat érő gólja jut az eszébe, de nekem az is, hogy az utolsó percben, amikor az ellenfélnek még lett volna esélye egy találatra, ami a gólarányszámítás miatt a vesztünket okozhatta volna, szóval akkor egy előreváltással megszereztem a labdát! 1968-ban Mexikóban egy ostoba lebonyolítási rend szerint, egyetlen mérkőzés elvesztése miatt, csak a dobogó harmadik fokára állhattunk fel. A jugoszlávok egy vereséggel és egy döntetlennel aranyat, a szovjetek két zakóval ezüstöt nyertek…
1972. München. Akadtak rossz perceink ezért nyertünk „csak” ezüstérmet.

- Ha hosszú pályafutásodból, csak egyetlen mérkőzést emelhetnél ki melyik volna az?

Lehetetlenség! Legalább kettőről kell beszélnem. Az 1964- szovjetek elleni olimpiai meccsről, az 5-2-ről, valamint egy másik Magyarország – Szovjetunió összecsapásról, amelyet 1973-ban az első VB-n vívtunk és győzelmünkkel már eldőltek a nagy kérdések!

- Sok edzővel dolgoztál. Kik alakították leginkább a játékodat?

Nevelőedzőm akitől az indítást kaptam, Egerben Baranyai György volt. Ő adott olyan alapokat, hogy válogatott lehettem. Markovits Kálmán keze alatt fantasztikus volt dolgozni. És végül, de elsősorban – a csodálatos Butykó, azaz Lemhényi Dezső. Aki soha nem tudott olyat kérni tőlem, amit azonnal nem tettem volna meg – annyira szerettem.

- Sportpályafutásod befejezése után a sportvezetői életben is roppant aktív maradtál.

Büszke vagyok arra, hogy én voltam az önálló Magyar Vízilabda Szövetség első elnöke. Sikerült megszilárdítani a sportági szövetségek sorában a vízilabdasport helyét. A felnőtt válogatott akkortájt – 1989 – 1992 között - nem volt szerencsés, de akkor indult útjára az az ifjúsági válogatott, amelyből kinőtt a későbbi világverő nagycsapat. 1987-től pedig- mind a mai napig - tagja vagyok a LEN orvosi bizottságának.

- Mi az, amit megbántál sportpályafutásod alatt?

Semmit! Nagyon köszönöm az életnek, hogy a sport felé terelt, mert vízilabda tett olyanná, amilyen vagyok. Megtanultam küzdeni, hogy soha semmit nem szabad föladni. Ezeknek a tulajdonságoknak az életben mindig, mindenki hasznát veszi – fejezte be nyilatkozatát az ünnepelt, a hetven éves Dr. Bodnár András.

(Forrás: Török László, mvlsz.hu)