N. Horváth Erzsébet írása

1952. Csermák József kalapácsvetés

A finnek sportszeretete még a Kalevala világába nyúlik vissza. Így nem csoda, hogy hatalmas érdeklődéssel kísérték a hazájukban, 1952-ben megrendezett XV. Nyári Olimpiai Játékok eseményeit is.

Július 24-én, az olimpia hatodik napján olyan kivételes pillanatoknak lehetett tanúja a  stadion hetvenezres közönsége, amelyek csak ritkán adatnak meg.

A lelátókon ülők és a rádiók közvetítéseit hallgatók különös figyelmet szenteltek a férfierőt, az ügyességet látványosan bemutató, reneszánszát élő kalapácsvetésnek. A csoda a 956-os számú mezben versenyző Csermák József nevéhez fűződött. Az a 20 éves magyar atléta, aki három évvel azelőtt még a kalapácsvetést sem ismerte, a játékok hatodik napján háromszor javított olimpiai csúcsot, és a 60,34 méteres dobásával a dobogó legfelső fokára állhatott.

Már a délelőtti selejtezőn megjegyezték honfitársunk nevét. A fiatalember Hein 1936-ban felállított, 56,49 méteres olimpiai csúcsát már akkor megdöntötte 57,20 méteres dobásával. A délutáni sorozat előtt Puskás Öcsi próbálta nyugtatni a most már olimpiai csúcstartó fiút: "Mit majrézol, Jóska? Fogod, eldobod 60 méterre, aztán felülsz a dobogó tetejére, hogy el ne lopják!". De ő sem gondolta, hogy az általa nyugtatóként javasolt recept első utasítása majdnem szó szerint megvalósul a verseny végére.
A második sorozatban Csermák József önmagát múlta felül 1,25 méterrel, majd a harmadikban, az utolsóban, 34 centiméterrel dobta túl azt a 60 méteres bűvös határt, amelyet előtte még soha senki nem tudott.

A dobás utáni pillanatban zúgni kezdett a hetvenezres helsinki olimpiai stadion. - Rá, rá, hajrá! - vegyült el a tömeg rivalgásában az "Erős Jóskának" szurkoló, lelkes magyarok kiáltása. Felvillant az érvényességet jelző fehér zászló, rohantak a térmérők, hogy hitelesítsék a pontos távot. Majd a hosszúnak tűnő másodpercek után az eredményjelzőre is felkerült az addig ott még soha nem látott 6-os szám, és mellé a 0, a 3-as és a 4-es. Ujjongva ünnepelt a közönség.

Este 6 órakor volt a kalapácsvetés eredményhirdetése. A verseny nagyszerű pillanataiért hálás nézősereg óriási tapsviharban tört ki, amikor a villanyújságon megjelent Csermák neve és az álomhatárt átlépő eredménye. A dobogóra két magyar atléta - Csermák József és Németh Imre -, illetve egy német versenyző állt, hogy átvegyék az őket megillető érmeket. Storch az 58,84 méteres dobásával a második helyen, Németh Imre az 57,74 méteres eredményével a harmadik helyen végzett. Miközben a középső árbocon a piros-fehér-zöld zászló kúszott a magasba, felcsendült a magyar Himnusz.

- Nem igaz, hogy ott fenn, az emelvényen semmi nem jut az ember eszébe a boldogságon kívül - nyilatkozta az ünneplést szerény mosollyal fogadó, meghatott olimpiai bajnok. - Én az otthoniakra, a tapolcaiakra is gondoltam akkor. Arra, hogy mit gondolnak, örülnek-e az eredményemnek?

- Ki ez a sportoló? Honnan jött? Mi a titka? - kérdezték a világraszóló eredmény után millióan. Bizonyára több ezerre volt tehető azoknak a száma is, akik lázas igyekezettel keresték a térképen annak a magyarországi kistelepülésnek a nevét, ahonnan a bajnok elindult. És miközben Csermák József és Tapolca nevét tanulta a világ, egy olyan sportkarrier hétköznapjaiba is bepillanthatott, amely máig szinte példa nélküli a magyar atlétika történetében.

A Tapolcától néhány kilométerre lévő nemesgulácsi kőfejtőben már tizenöt évesen csillésként dolgozott a családfenntartó szerepét felvállalni kényszerülő, félárva kamasz. "Sportiskolája" az élet diktálta színtér, a bánya volt, ahol azon versenyzett társaival, hogy melyikőjük tudja legmesszebbre ellökni a kővel megrakott csillét. Akaratereje és a hétről-hétre javuló eredménye a felnőttek figyelmét is felkeltette. 1948 őszén a bánya benevezte az MHK-ba, és az a fiú, aki addig még az atlétika szót sem hallotta, 1949 tavaszán Tapolcára indult versenyezni.

A helyi sportpályán figyelt fel rá az atléták edzője, dr. Papp Pál.
A hajdani gerelyhajító válogatott, fogorvos  és edző már az első dobások után meglátta benne az őstehetséget; és megérzett valamit a kőporos kezű kamasz karakteréből és küzdeni akarásából. Tanítani kezdte, de tudta, hogy a fiú 180 cm-es magassága és az alig 68 kg-os testsúlya messze elmarad azoktól a paraméterektől, amelyekkel a kalapácsvetés legjobbjai akkor rendelkeztek, így az a stílus, amellyel ők dobtak, nála nem válhatott be.

Aprólékos felfedező munkával, az anatómiai ismereteire is építve egy olyan dobótechnikát dolgozott ki Csermák József számára, amely aztán 1952-ben a világ tetejére juttatta a versenyzőt. A Csermák-stílus lényege az volt, hogy nagyon alacsonyan, szinte guggolva forgott a középmagas, széles vállú, hihetetlenül erős combokkal rendelkező ifjú, és csak a dobás pillanatában állt fel. Ezzel mintegy rugózva dobta ki magát, löketet adva annak a hét és fél kilós, acéldróton függő vasgolyónak is, amely a kidobás előtt 300 kilogrammos erővel húzta a karját.

A dobótechnika sikerét nemcsak a mester és a tanítvány harmonikus kapcsolata tette teljessé az évek során, de az eredményhez nagyban hozzájárult a sportoló személyisége is. A szerénység és a mosoly mögött egy ragyogóan felépített versenyzőalkat mutatta meg magát. Az általa tudatosan és fokozatosan megtervezett "fülembe öntött ólom"-stratégia segítségével a versenyek során olyan szinten tudta kizárni a külvilágot, hogy az energiái csak a dobásra koncentrálódtak. Úgy tudta kihozni magából a maximumot, hogy a rajtláza is az optimális keretek között maradt. Szeretett szerepelni. Nem csökkent a teljesítménye akkor sem, ha csak néhány százan ültek a lelátón, de nem riasztotta a sok ezres közönség sem. A kalapácsvető verseny hat kísérletből áll. Csermák József energiából és koncentrációból olyan ívvel építette fel ezek pályáját és töltötte ki a dobások közti időt, hogy nem pazarolta feleslegesen az erejét. Soha nem értékelte le ellenfeleit, és ha tehette, a nemes küzdelemre készülve, a dobótechnikájukkal is megismerkedett.

A Tapolcai Lokomotív versenyzője 1950 és 1952 között bejárta a világot. Eredményei, személyiségének kisugárzása egyre több fiatalt vonzott a hazai dobókörökbe is. A magyar kalapácsvetés fénykora így lett sportpályafutásának legszebb három éve is. A korabeli sajtó méltán volt büszke az eredményekre.

- A kalapácsvetés változatlanul férfi atlétikánk legerősebb száma, évről-évre újabb hatalmas fejlődést állapíthatunk meg - írta. - Németh Imre nem a legjobban sikerült idényében is 56,33 méteres átlagot ért el, és kétszer legyőzte Strandlit. Csermák fejlődése szinte példa nélkül áll atlétikánk történetében. Bonyhádi és Petike is világviszonylatban kiváló eredményt ért el. Az 1951. évi világranglistán három magyar szerepel az első tíz között. Hozzájuk hasonló a többiek fejlődése is. Az első harminc közül huszonhatan javították meg az 1950. évi legjobb eredményüket.

Csermák József sikere nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy Tapolcán is látványosan megnövekedett az atlétizáló fiatalok száma.

Hogy mi volt a titka ennek a csodálatos tapolcai eredménynek? Nem volt titok. Csak dr. Papp Pál, egy olyan sportszerető ember kellett hozzá, aki személyes példaadással, töretlen hittel és végtelen türelemmel irányította a magukat megmutatni és kipróbálni akaró fiatalok figyelmét az atlétika szépségeire, embert formáló erejére és nem utolsósorban megszerettette velük a célt adó sportot.

Csermák József 1952-es győzelme, a világcsúccsal elnyert olimpiai aranyérme dr. Papp Pál sportpedagógiájának a diadala is. Az elkövetkező években a 20 éves bajnok példája nyomán országszerte százak és ezrek lelték örömüket abban, hogy a sporton keresztül - mint ahogy ő is tette - önmagukkal ismerkedjenek.

Ma már nincs közöttünk sem a mester, sem a tanítvány. Emlékük előtt a Dr. Papp Pál és Csermák József Nemzetközi Atlétikai Emlékversennyel adózik a hálás utókor. A Tapolcán minden évben megrendezésre kerülő rangos esemény kezdetét a Panteon-falon lévő márványtáblájuk koszorúzása jelzi.

A XV. Nyári Olimpiai Játékok hatodik napja óta több mint 53 év telt el, de Csermák József helsinki aranyának fénye a mai napig nem kopott meg. Hirdeti, hogy annak a húsz éves magyar ifjúnak - aki elsőként dobta túl az emberi teljesítőképesség akkor végső határának hitt távolságot - a nevét egy sorban kell említeni azokéval, akik az ismeretlen utakon elsőként jártak.

Tapolca Régi

K2-1/2