Keresés eredménye - Csollány Szilveszter

Csollány Szilveszter olimpiai bajnok tornász.  Az  akaratos kisfiú nagyon hosszú, göröngyös pályafutás után vívta ki magának a gyűrűkirály trónját. Gyôrben, Röck Samu, a kiváló nevelô edzô indította el pályafutását. Húsz évesen a Lausanne-i Európa-bajnokságon aratta elsô sikerét, kedvenc szerén harmadik lett. Az olimpiákon Barcelonában adta le névjegyét, szerény hatodik helyezéssel. Majd a szakvezetôkkel folytatott vitái után kizárták a válogatottból. Amerikai lakos lett. Elôbb St. Louisban, majd Sacramentóban fiatalokat oktatott és közben hihetetlen akaraterôvel, lényegében egyedül készült. Atlantában már megváltozott, fegyelmezett emberként meglepô teljesítményt nyújtott. De az olasz Cecchit nem tudta legyôzni. Sydneyben azután vitathatatlanul a legjobb volt. Szenzációs gyürü gyakorlatát még a pontozók is kénytelenek voltak reálisan értékelni. Megnyerte az olimpiai bajnokságot. Több, mint egy évtizedet töltött az élvonalban. A Sydneyben kiérdemelt elsôség mellett még az 1998-as szentpétervári Eb-n és a 2002-es debreceni vb-n szólították a dobogó legmagasabb fokára. További hét ezüst- és három bronzérme, amelyeket hivatalos világversenyeken szerzett, minden dícsérô szónál többet mond akaraterejérôl. Sydney után érthetôen pihenôt engedélyezett magának. Ha a csapat az anaheimi vb-n nem bukik el, talán folytatja, ám az olimpiai részvétel reményét elvesztve a visszavonulás mellett döntött. A népszerű Szilas vállalkozóként még keresi helyét az életben. A Magyar Olimpiai Bizottság támogatásával, sajnos, sikertelenül pályázott Athénben a NOB sportolói bizottságának tagságára. A közelmultban a TV 2 „Sztárok a jégen” cimű műsorában tűnt fel, meglepő sikerrel.

Az aranyérem története

Molnár Zoltán írása

2000. Csollány Szilveszter gyűrű

 Ma is úgy gondolom, hogy a sors kegyeltjének tekinthetem magam, amiért a csodálatos, sydneyi „aranyolimpián” személyesen is jelen lehettem, s azt igazán nem panaszként mondom, hogy a nyolc bajnoki cím megszerzése közül csak kettőnek voltam szemtanúja.

A kettő közül az egyik élmény Csollány Szilveszterhez kötődik. A sydneyi győzelem óta mindenki által már csak Szilasnak becézett fantasztikus tornásszal kapcsolatban örök életre szóló, kitörölhetetlen emlékeket őrzök.

Minden a versenyt megelőző nap kezdődött. 2000. szeptember 23-án este, vacsora után bandukoltam vissza a magyar csapatirodába, amikor is elhaladtam az előtt a sarokház előtt, amelynek teraszán Csollány Szilveszter akkor éppen egymagában üldögélt. Úgy gondoltam, valamiféle beszélgetést kell kezdeményeznem, mégiscsak 24 óra múlva olimpiai döntőben lép fel a mi Szilasunk.

Kötelességemnek éreztem, mint az olimpiai csapat vezetője, hogy itt, az utolsó órákban, valamilyen módon oldjam azt az iszonyatos feszültséget, ami a kiválóan sikerült selejtező után láthatóan meg is jelent Szilas arcán.

Valamit mondanom kellett ennek a szimpatikus fiatalembernek, de kísérletem szánalmas kudarcba fulladt. Beszélgetést kezdeményeztem, valami olyat akartam mondani, amit egy versenyző elvár egy főnöktől, így aztán üres közhelyekkel próbálkoztam, meglehetősen zavarban voltam, hiszen magam is éreztem, ott, akkor Szilasnak hiába mondtam olyanokat, hogy nem kell izgulnia, miközben mindketten tudtuk hogy hetek, hónapok óta már mást sem tesz, mint hogy gondolatban újra és újra végrehajtja a döntőbeli gyakorlatát. Azt is tudtuk, másnap nem egészen másfél perc alatt eldől, hogy van-e igazság, egy élet munkája vajon milyen díjazásban, elismerésben részesül.  

Feltehetően egyre zavartabb ember benyomását kelthettem. Szilas végül is megszánt, félbeszakította dadogásomat és megnyugtatott, hogy nála minden a legnagyobb rendben. „Tudom hogy mindenki tőlem várja az aranyat, viszont nálam jobban azt senki sem akarja. Nyerek – mondta határozottan – csak a hátralévő idő telik nehezen…” 

Én, akkor, ott úgy éreztem, hogy Szilasnál magabiztosabb, céltudatosabb sportemberrel még nem találkoztam. Arcára volt írva, hogy komolyan gondolja mindazt, amit mondott, és én gondolkodás nélkül hittem neki. Már biztos voltam abban, hogy ez az érett, 30 éves fiatalember másnap olimpiai bajnok lesz.

Pedig az előző napokban inkább a kételyekről szólt a zuhanyhíradó… „Második lesz” – mondták többen is. Volt is ennek a feltételezésnek valami alapja, valljuk meg. Sokat, talán túlontúl is sokat volt már Csollány Szilveszter második. Vébén például ötször, és ne feledjük, volt már az atlantai olimpiáról egy ezüstje. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy keveseknek sikerült ezüst után nyerni… Bár a birkózó Polyáknak harmadik nekifutásra sikerült, de az örök másodikokra is van sajnos példa, gondoljunk csak az egyébként a vívósport nagyjai közt emlegetett dr. Kamuti Jenőre, vagy a gerelyhajító Kulcsár Gergelyre. Szóval, ezen a szinten bármi megtörténhet.

A turáni átokról már ne is beszéljünk, tudják: „nekünk semmi sem sikerül”. Na és ott volt még a sokak által aranyesélyes tartott Tambakosz, a görög.

Visszatérve Szilasra, róla igencsak ellentmondásos hírek érkeztek az olimpiát megelőző években. Nehezen kezelhető, önfejű embernek tartották, olyannak, aki nem hallgat senkire, nem fogad el senkitől tanácsot, mindig a maga útját járja. Ahogy az már lenni szokott, próbálták betörni, beállítani a tornasorba. 1993-ban el is tiltották és fegyelmi büntetés miatt nem engedték indulni Birminghamben, a világbajnokságon. Nem sokra mentek ezzel a büntetéssel, arra viszont talán jó volt ez az ügy, hogy felgyorsította az eseményeket. Szilas döntött, valószínűleg makacssága, csökönyössége vitte rá, hogy szedje a sátorfáját, itt hagyja az országot, és munkát vállaljon az USA-ban. Később az a hír járta, hogy már nem foglalkozik komolyan a sporttal, és sokan ezért le is mondtak róla.

A meglehetősen ritkán készült interjúk leginkább arról szóltak, milyen nehéz körülmények között dolgozik, kevés ideje jut a saját felkészülésére. Mégis ez az időszak döntő hatással lehetett Szilas későbbi pályafutására – megkeményedett, az egyedüllét, a megváltozott környezet más emberré tette. Tudatosult benne, hogy elsősorban csakis magára számíthat. A sikerről, az olimpiai aranyról nem mondott le egy pillanatra sem, keményen dolgozott, talán dacból is. 1996-tól kezdve már mindig dobogón volt, bár a legfelső fokot rendre mások bérelték ki. Időközben Szilas egyre érettebb versenyző lett és egyre céltudatosabb. Új gyakorlata nem csak erősségben – 10 pontról indult – hanem esztétikai kivitelezésben is mély nyomot hagyott mind a nézőkben, mind a szakemberekben. A selejtezőbeli produkciója után a szlovének edzője egyenesen az nyilatkozta: ha nem Csollány nyer a döntőben, nincs is Isten.

Mesélik hogy az utolsó napokban Szilas egy edzésen, állítólag Supola Zoli tanácsára, egy kis bemutatót tartott a versenyprogramjából. A bemutató nem titkoltan az edzésre érkező és az aranyra leginkább pályázó Tambakosznak szólt. A görög egy darabig figyelte Szilast, majd holtsápadtan rohant ki a teremből. Szóval a mi fiunk 30 évesen, egy jó barát támogatásával, a lélektani hadviselés terén is érett produkcióra volt képes. De az is tudomásunkra jutott, hogy ez idő tájt az ellenfél sem pihent a babérjain.  Az a hír járta a magyar csapat háza táján, hogy a görögök már jó előre bebiztosították a győzelmet, legalábbis néhány pontozóbírót már sikerrel meggyőztek.

Nos, ilyen előzmények után került sor a zsúfolásig megtelt Super Dome csarnokban a döntőre, ahol is Szilas utolsóként lépett a pódiumra. Vereckei István kapitány szerint a mezőny legerősebb gyakorlata volt a tanítványáé, és hogy a kivitelezésre milyen színvonalon kerül majd sor, arról később Csollány Szilveszter úgy nyilatkozott: „Meg akartam győzni a pontozókat, azt akartam, lássák: lelke is van a gyakorlatomnak.”

De mielőtt Szilasra került volna a sor, végig kellett izgulnunk a mezőny többi kiválósága által bemutatottakat. Nos, vessenek meg érte a bolgárok vagy a görögök, de utólag bevallom, amikor a bolgár Jovcsev és a görög Tambakosz tornázott, bizony kívántam, hogy legalább egy kicsit hibázzanak. Persze, ahogy az már lenni szokott, ők nem tették meg nekünk ezt a szívességet, az egyik 9,737, a másik 9,762 pontot kapott. Bár még nekem is feltűnt a görög fiú sápadt arca. Mi rajtunk, a szép számú magyar táboron, pedig egyre inkább eluralkodott az izgalom mellett a kétely is. Ilyen hangulatban már más hangsúlyt kapnak az olyan pletykák, melyek a pontozóbírókról szóltak, vagy arról, hogy milyen hátrányt jelent majd az, hogy sajnos emberemlékezet óta először történt meg velünk, hogy nem tudtunk csapatot sem férfi, sem női szakágban kijuttatni az olimpiára. Supola  nagyszerű szereplése jelentett valamiféle gyógyírt, az ötödik helyezettel azonos pontszámmal végzett, de szegény Nyeste Adrienn a szó szoros értelmében padlón végezte. Különös balszerencséjére leesett a felemáskorlátról és ezzel a női tornában elvesztettük esélyeinket.

Mire Szilast szólították, mi már romokban voltunk, volt köztünk olyan – magam is közéjük tartoztam –, akik nem is igen mertek a gyűrű irányába tekinteni, inkább csak a tízezres nézősereg szakértő morajlásából állapítottuk meg, hogy éppen hol is tart Szilas. A mi fiunk kifejezetten vagány módon kezdte gyakorlatát, a közönség pedig vette a lapot, vastaps kísérte a sorozatban bemutatott nehéz elemeket. Volt egy pillanat, amikor eldőlni látszott minden, a keresztfüggés bemutatása után a közönség dübörgő vastapsban tört ki. Szilas szinte szárnyalt a gyűrűn. Ekkor mindannyian tudtuk, éreztük, hogy már nem lehet elvenni az aranyat tőle.

Minden tökéletesre sikeredett, de hátra volt a pontozóbírók értékelése. Láttam, Szilas is, Pista bácsi is feszülten várták a táblát, amelyen a pontszámnak kellett megjelennie. Az a néhány másodperc óráknak tűnt mindannyiunk számára, mígnem megjelentek a számok, amelyek láttán az egész csarnok üdvrivalgásban tört ki. Mindannyian ünnepeltük a gyűrű új királyát, a tornasport egyik újabb fényes csillagát, az olimpiai bajnok Csollány Szilvesztert. Amitől tartottunk, nem következett be, a bírók is egyhangúlag a legmagasabb pontszámmal díjazták a produkciót, és ez által megjutalmazták azt az embert, aki 25 év kőkemény munkáját fektette be e siker elérésébe. Az előző olimpiai bajnok, az olasz Chechi, aki tudósítóként a helyszínen dolgozott, elsőként gratulált, kiemelte hogy mennyire csodálja Szilast, hogy volt akarata a sok szenvedés és áldozat ellenére a kitartásra.

Nekünk csak később jutott el a tudatunkig, hogy Szilas nem csak a legszebb gyakorlattal, hanem a legerősebbel kápráztatta el a közönséget, és mivel közel egy tizedponttal előzte meg vetélytársait, ezáltal a tornasportban szokatlanul fölényes győzelmet sikerült  aratnia.

Kirobbanó örömünnepet tartott a magyar szurkolótábor, én magam többek között az akkori sportminisztérium helyettes államtitkárának is gratuláltam, bár nem feledtem el – kissé talán illetlenül – megjegyezni: „Látod, ez is az a sportág, amelyet ti nem tartottatok kiemelt támogatásra méltónak.”

Emlékszik talán a kedves olvasó, hogy a sydneyi olimpiát megelőző támogatási rend csak négy-öt sportágat preferált, köztük olyat is, amely egyébként egyetlen, pontot érő helyezést sem ért el Sydneyben.

Visszatérve Szilasra, nem volt könnyű visszatérnie az olimpiai faluba, mert a sportcsarnok előtt szurkolók százai várták. Egy-két nappal később az olimpiai faluban, kis házi ünnepség keretében Schmitt Pál elnök úr és a magyar kormány jelen lévő miniszterelnöke, sportminisztere és természetesen az egész magyar csapat jókívánságokkal halmozta el, amit ő igencsak szerényen és visszafogottan viselt. Kijutott az elismerésből az azóta sajnos elhunyt Limperger Pista bácsinak, az edzőnek, és az ugyancsak szeretett, népszerű kapitánynak Vereckei Pistának, „Racskásnak” is.

Ott, akkor, az örömünnep közepette, az olimpia kilencedik napján, leginkább az foglalkoztatott bennünket, vajon részesülünk-e hasonló ünnepben Athénban? Látjuk e még Csollány Szilvesztert olimpián?

Nos, hogy mi lett, illetve mi nem lett, az már egy másik történet…