Horváth Zoltán olimpiai bajnok kardvivónak fényes jövőt jósoltak. Sokan a reményteljes, balkezes ifjúban  látták a visszavonulni készülô muskétások (Gerevich, Kárpáti, Kovács) utódát. Teljes joggal, hiszen  megfelelő adottságokkal, rendkívül finom technikával és fantasztikus tempóérzékkel rendelkezett. A Melbourne-i olimpia után került a csapatba. Elôbb Párizsban, majd Philadelphiában tagja volt a világbajnokságot nyert együttesnek. Az egyéni versenyben azonban nem kisérte igazi siker szereplését. A római olimpián ismét csillogott a magyar kard. A csapat sikere mellett az ifjú alig 23 éves Horváth Zoltán, Kárpáti Rudolf mögött második lett. Két év múlva Buenos Airesben egyéni világbajnokságot nyert, ám 1964 elején elszenvedett súlyos autóbalesete nyomán csaknem teljesen megszakadt pályafutása. Felgyógyulását követôen gyôzni akarása sem volt a régi. Eredménylistája - olimpián 1 – 1  arany és ezüst, világbajnokságon 4 arany, 2 ezüst, 3  bronz - mindenképpen csodálatos. Szókimondó, nehezen alkalmazkodó sportember volt. Így bizony az életben rögös utat járt be. Külföldi edzôi munkáját - Chilében, Olaszországban és Görögországban - balszerencsés körülmények akadályozták. .
Üzleti vállalkozásai sem voltak eredményesek. Visszavonultan él Szárligeten, az olimpiai bajnokok összejövetelein ritkán vesz részt.  
Feleségét 2009 elején vesztette el, ami érthető fájdalmat okozott számára  

Az aranyérem története

Dr Gyenesei István írása

1960 Kard csapat

„Aranyos emlékezés” szólt a felkérés. Kit válasszak? Hála a teremtőnek hosszú a lista. Nagy nevek. Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve, „visszaszaladtam” az első olyan olimpiához, amit már tudatosan szurkoltam végig, a rádió és az újságok híradásain keresztül.

Még csak tizenkét éves voltam, amikor a mieink Rómában 83 nemzet versengésében 153 ponttal az ötödik helyen végeztek. S bár előtte és utána is eredményesebb olimpiáink voltak, bennem mégis különös nyomot hagytak a római aranyak. Parti János, Németh Ferenc, az öttusa csapat, Török „Béka”, Kárpáti Rudolf és a kardcsapat. No, ez az! Az olimpia utolsó előtti napján született a 75. magyar olimpiai aranyérem, amivel a legendás kardcsapat örvendeztetett meg bennünket.

Igazi határkő. Nemcsak azért, mert egy kis jubileum, amit külön is megőriz az emlékezet, hanem azért is, mert 1928 óta, megszakítás nélkül a magyar kardválogatott védte az olimpiai bajnoki címet és a római volt sorrendben a hetedik. Most már tudjuk, egy megismételhetetlen sorozat utolsó állomása. Legközelebb 28 év múltán, Szöulban csillogott újra aranyosan a magyar csapat kardja.

1960. szeptember 10. szombat. Szinte egész nap ott ültem a rádió mellett. A magyar kardcsapat előző nap 9:3-ra verte a románokat Kárpáti és Horváth három-három, Delneky kettő és Gerevich egy győzelmével. Szombaton, ebédidőben zajlott a döntőnek is beillő elődöntő az olaszok ellen. A hazai pálya minden előnyét élvező azúriak nyerték az első két asszót, majd sikerült az egyenlítés, és nagy izgalmak közepette a 9:6-os győzelem, amiből Mendelényi négy, Kovács és Kárpáti kettő-kettő, Horváth pedig egy győzelemmel vette ki részét. Másfél óra pihenés után következett a döntő a lengyelek ellen, akik az előző évben, a vb fináléjában éppen Budapesten győzték le a magyarokat. Kezdetben úgy tűnt, most sem lesz másként. Pillanatok alatt elhúzott az ellenfél 3:0-ra. Azután a balkezes egyéni ezüstérmes, Horváth megszerezte első győzelmünket. S nem csak ezért volt a nap hőse, de azért is, mert a döntőben végül valamennyi asszóját megnyerte. Pedig néhány órával előtte, az olaszok ellen ő volt a csapat „gyenge” pontja. Kárpáti és Mendelényi kettő-kettő, valamint Kovács egy győzelmével, végül 9:7 a mi javunkra. Miénk az olimpiai arany, amelyet Dr. Mező Ferenc, a NOB akkori magyar tagja adott át.

A magyar sporttörténelem talán legkülönlegesebb pillanata volt ez az eredményhirdetés. Mondhatnánk azt is, hogy egy 32 évig tartó kegyelmi állapot csúcsát és egyben végét jelentette. Rómában hatan álltak a győzelmi dobogón. Hatan összesen huszonkétszeres olimpiai bajnokok. A három fiatal, Horváth, Mendelényi és Delneky ott állhatott minden idők három legeredményesebb magyar olimpikonja mellett. Az aktív szerepléstől búcsúzó három muskétás a hétszeres olimpiai bajnok, 50 éves Gerevich Aladár, aki hat olimpián vett részt, a hatszoros olimpiai bajnok, 48 éves Kovács Pál, aki öt olimpián indult, és a négy olimpián hatszoros bajnok, Kárpáti Rudolf. Ők azok, akik a csapataranyak mellett 1948-1960-ig az egyéni olimpiai bajnoki címeken is osztoztak.

Másnap aztán alig vártam, hogy a postás meghozza a Somogyi Néplapot, az egyetlen napilapot, amire előfizettünk. Kíváncsi voltam, mit írnak arról, amit a rádió közvetítésében végigizgultam. Mielőtt azonban belevethettem volna magam az olvasásba, szüleim, akikre egyáltalán nem volt jellemző a sport iránti érdeklődés, a lap hosszas tanulmányozásába kezdtek. Ezt látva kisfiús elégedettség vett erőt rajtam, és gondolatban csettintettem egyet. Ez az aranyérem, úgy látszik, őket sem hagyta hidegen. Ennyiben maradtam magammal. Most, hogy az emlékek felidézésére készültem, megnéztem a könyvtárban a Somogyi Néplapnak ezt a számát. 45 év után kisebb csalódást érezve, de megfejtettem a nagy titkot. Az újság ugyanis, közel egy teljes oldalt szentelt az I. Békekölcsön második félévi sorsolási eredményeinek. Hát ez volt, amit szüleim oly nagy érdeklődéssel böngésztek. No, mindegy. Mindenesetre nekem ennyi év után is jó volt visszaemlékeznem.