Gyurta Dániel: Bárcsak ne kellett volna…

– Könnyekig meghatotta az egész országot, ugye tudja?
– De nem ezért csináltam… – válaszolta alig hallhatóan Gyurta Dániel. – Boldog vagyok, hogy végre be tudtam tudtam tartani az olimpiai győzelmem után tett ígéretemet, és átadhattam az érmet Alexander családjának. Sajnálom, hogy az aranyérmem másolatát nem ajándékozhattam a szülőknek és Robinnak, a testvérnek, de a Nemzetközi Olimpiai Bizottság a pontos másolatra nem adott engedélyt, és ezt én elfogadtam. Ennek ellenére úgy gondolom, így is szép emlékérmet adhattam oda a családnak. Bízom benne, hogy ott, fent Alexandernek is tetszik.

– Az érmet nem láthattuk, hiszen azt szerette volna, hogy azt először az elhunyt norvég fiú családja lássa. Elmeséli, mi volt a medálián?
– Az egyik oldalán a Tower, a másikon Alexander portréja. Miután kiderült, hogy az aranyérmem másolatát nem készíttethetem el, mindenképp szerettem volna, ha a medália utal Londonra, és visszaidézi Alexandert is – mert megnyerte volna az olimpián a száz méteres mellúszást… Ezt a norvégiai gálán is elmondtam.

– Ahol norvégul szólalt fel…
– Egy másik nemzetet úgy tisztelhetek meg, ha a saját nyelvén szólalok meg. Elég későn jött a gondolat, hogy így tegyek, de utána többen a segítségemre siettek, s végül sikerült norvégul elmondanom, amit szerettem volna.

– Pontosan mit is?
– Köszöntöttem mindenkit, majd elmondtam, hogy szeretném betartani az olimpia után tett ígéretemet. Meg azt is, hogy Alexanderrel jó barátságban voltunk…

– Még mindig nehezen formálja a szavakat, ott, Norvégiában ez még nehezebb lehetett. Hogyan birkózott meg a helyzettel?
– A legnehezebb az volt, hogy Alexander szülei a mellettem lévő asztalnál ültek… Azért nem mellettem, mert nem vállalták, hogy őket mutassa a kamera, amíg a fiukra emlékezünk, ezért is ült velem Alexander testvére, Robin. Szóval… Az volt a nehéz, hogy ott voltak körülöttem, és a barátomról kellett beszélnem. A fiúról, a testvérről – még sohasem voltam ilyen helyzetben... Láttam, hogy sírnak... Én próbáltam a beszédemre koncentrálni, de nem volt könnyű.

– Azért beszélgetett a szülőkkel is?
– A gála után a szállodában volt egy fogadás, ahol ott voltak a végtelenül szomorú szülők és Robin is. De erről a magánbeszélgetésről semmit sem szeretnék mondani.

– Tudja, hogy fair play díjra terjesztette fel a Nemzetközi Fair Play Bizottság?
– Igen, tudom, de még egyszer mondom, nem ezért ajánlottam fel az érmet. Bárcsak ne kellett volna ezt megtennem, bárcsak ne lenne ott a kalapban a nevem. Mert ez azt jelentené, hogy Alexander él…

(Nemzeti Sport/Kovács Erika, Fotó: NS-archív)