Pézsa Tibor 1935. november 15-én látta meg a napvilágot Esztergomban. Középiskolás éveit a Szent Benedek-rendi katolikus Szent István Gimnáziumban töltötte, ahol a kosárlabdapályákon kamatoztatta magasságát és hosszú karjait. A matúra előtt alig másfél évvel Bajka Balázs vitte le a vívóterembe, ahol nevelőedzője Boromissza Gyula, a bencés gimnázium testnevelője lett. 1953-tól az Esztergomi Vasas, majd 1957-től egészen 1973-ig a Honvéd versenyzője, ahol olyan kiváló mester kezei alatt pallérozódhatott, mint Szűts János, aki Borsody tanítványként egykori mestere szellemiségét adta tovább Pézsa Tibornak, aki szintén ezt az iskolát viszi tovább mind a mai napig.

Másodéves főiskolásként részt vehetett az alapozó felkészülésen a melbourne-i olimpiára hangoló válogatott mellett, ahol akkoriban olyan legendák forgatták a kardot, mint Gerevich Aladár, Kárpáti Rudolf, vagy Kovács Pál. Az akkori szövetségi kapitány Jekelfalussy-Piller György személyében pedig szintén egy Borsody-tanítványt lehetett tisztelni. Ám ennek ellenére viszonylag későn, 1961-ben került be a felnőtt válogatottba, ahol 1972-ig összesen 124 alkalommal lépett nemzeti színekben a pástra. A megelőző évek universiade-sikerei után, 1962-ben a Buneos Aires-i vb-n második lett csapatban, egyéniben negyedik. A tokiói olimpiára 28 évesen utazott, az volt élete első ötkarikás eseménye. A csapatban sem ő számított az első számú esélyesnek, és ha Meszéna Miklóst fegyelmezetlenség miatt a honi szakvezetés nem tiltja el az egyéni versenyektől, Pézsa Tibor nem is indult volna az egyéni küzdelmekben. A döcögősen kezdődő versenyen az egyenes kieséses szakaszban talált magára, majd a négyes döntő körküzdelmei után holtverseny alakult ki közte és a francia Claude Arabo között, így újra meg kellett vívniuk egymással, ahol Pézsa esélyt sem adott ellenfelének, és így egy nem akármilyen sorozatra tette fel a pontot. Ugyanis 1908 és 1964 között — azokat az olimpiákat nem számítva, ahol nem lehettünk ott — a férfi kardvívás egyéni küzdelmeiben mindig magyar vívó nyakába akasztották az aranyérmet.

Tokió után, mondhatni beindult a szekér, az 1966-os a moszkvai világbajnokságon egyéniben ezüst-, csapatban pedig aranyérmet szerzett, egy évvel később Montreálban egyéniben bronzérmes, csapatban ezüstöt szerez, a ’68-as mexikóvárosi olimpiáról pedig két harmadik hellyel tért haza. Ankrában 1970-ben a világbajnokságon is sikerült elhódítania egyéniben az aranyérmet, a csapattal ekkor egy ezüstérmet gyűjtött be. Egy évvel később a bécsi vb-n második, a müncheni olimpián pedig harmadik lett a csapattal. A versenysporttól 1973-ban vonult vissza.

A Testnevelési Főiskolán 1960-ban szerzett szakedzői diplomát, 1964-ben pedig mesteredzői minősítést. Klubjánál, a Honvédnál 1962-től sportinstruktor, vívóedző, módszertani alosztályvezető, később testnevelőtiszt, 1972-től pedig szakosztályvezető. Hivatásos katonatiszt. 1978 és 1982 között a magyar kardvívó-válogatott szakági vezetője. Tanítványa volt a hétszeres világbajnok, valamint a szöuli olimpián csapatban aranyérmes dr. Nébald György. Edzősködött Németországban és segítette a Szaúd-Arábia válogatottját is. 1995-től nyugállományú ezredes, jelenleg az MTK szakosztályelnöke, vívóiskolát vezet. Nyolcvanöt évesen is fáradhatatlan, hiszen az MTK-ban olyan sportolók felkészülését segíti, mint Márton Anna, vagy a világbajnok Szatmári András. Ha pedig ideje engedi a MOB eseményein is tiszteletét szokta tenni.

Egy anekdota vele kapcsolatban, hogy miután győztesen tért haza Tokióból, az első edzésen azzal fogadta mestere, Szűts János, hogy „Semmi baj nincs Tibor, most már, hogy olimpiai bajnok lettél, ráérsz megtanulni vívni.” Nos eredményei igazolják, hogy nemcsak megtanult, de meg is tudja tanítani, hogyan kell vívni, és mi kívánjuk neki, hogy még sokáig vigyázza szigorú tekintettével és fanyar humorával a magyar pástok kardvívóit!

(MOB-összeállítás; képek: MOB, MTI)