Úgy esett, hogy házigazdáink gondoltak egyet, és lehetővé tették két egymást követő nap az első 40 regisztráló médiásnak, hogy egy szervezett kirándulás keretében meglátogathassák — jobban mondva megmásszák — a híres kínai nagy falat. Úgy látszik, Usain Bolt nem futotta úgy a százat, ahogy mi a jelentkezési lapot elküldtük, ugyanis két kollégámmal együtt bekerültünk a szerencsés kiválasztottak közé, így az olimpia utolsó előtti napján szépen Juyongguan felé vettük az irányt a fal ottani, látogatható részéhez. Szerencsére az idő is kedvezett, így volt némi napsütésünk.

Kellemes 50 perces buszozás után érkeztünk meg a helyszínre, és még el se hagytuk az „alaptábort”, már leesett az állunk. Visszaadni is nehéz azt a látványt: állsz a völgyben, egy tó partján, és mintha Mátraházáról akarnék a Kékesre felsétálni, de vagy kétszer, körben hegyek, rajtuk pedig a FAL. Már az első lépésnél sem hitegetettem magam azzal, hogy ez könnyű kis túra lesz, mivel az első „pihenőig” lévő cirka 100 méter olyan meredek lépcsősor volt felfelé, hogy majdnem megkérdeztem, hol vannak a serpák és vár-e oxigénpalack a végén? Én általában kettesével szedem a lépcsőfokokat, de itt voltak majd méter magasak is. Ezek után jót mosolyogtam a „No climbing” felszólításon, mikor konkrétan négykézláb másztunk fel a végén. Ennél már csak lefelé volt meredekebb, ahol már minden imát elmormoltam magamban, hogy csak meg ne csússzak, mert ha ezen elkezdek leszánkózni, kiskanállal szedegetik össze a porcikáimat.

Nem untatnék senkit, hogy méterenként elmesélem a falat, mert beszéljenek helyettem majd a képek. Így inkább magáról az érzésről írnék. Mióta itt vagyunk, majd egy hónapja egy zárt rendszerben élünk, ha csak egy picit is közelebb mész a rendezők által meghúzott határokhoz, már kedvesen figyelmeztetnek, hogy eddig és nem tovább. Ugyanazok az útvonalak, buszok és épületek, én pedig nem nagyon szeretem a kötöttségeket. Jobban mondva van egy limit, amit elviselek, utána fulladozom. Hogy ez a buborék mennyire nyomasztott lelkileg, akkor jöttem rá, mikor a fal tetején álltam és egy fotó erejéig levettem a maszkom — össz-vissz mi negyvenen és a pár fős kíséretünk volt velünk, így a fényképeknél nem szóltak ránk —, és megcsapott a hideg, tiszta és friss levegő. Iszonyatosan elcsépelt, hogy a „szabadság illata”, de ott abban a percben, állva ezen a több ezeréves űrből is látható — igen, tudom, hogy városi legenda, de jól hangzik és kell a költői túlzás is — ember alkotta védvonalon éreztem a leginkább jól magam. Tévedés ne essék, hiszen hihetetlen kalandokban volt eddig is részem itt kint, maradandó pillanatokkal, de ott és akkor picit enyém volt a világ, és elfelejtettem a korlátokat.

Aztán mondjuk majdnem leborultam a lépcsőn, és az vissza is rántott rögtön a valóságba. A túra végén filmbe illő volt a kihalt fogadóteret látni. Üres kávézó és szuvenír shop, tisztára, mint egy westernben. El is határoztam, hogy még egyszer ebben az életben lehetőségem adódik rá, akkor vissza kell ide jönni úgy is, hogy emberek is vannak, nem pedig egy szellemváros fogad. Viszont így már elmondhatom, hogy a világ híres falaiból már kettőt kipipáltam, korábban a Siratófalat, most meg ugye a legnagyobbat, már csak a berlini egy tégláját kéne valahol megsimogatnom...

Sorozatunk korábbi részeit itt olvashatjátok.