A háború kitörésekor bezártak az iskolák, bezártak a tornatermek – a gyerekek az óvóhelyen mentették az életüket, kisebb gondjuk is nagyobb volt a sportnál. Még csak tizenévesek – sőt, vannak köztük fiatalabbak –, de már ismerik a háború borzalmát.

Hazavágynak a szüleikhez, a barátaikhoz, de tudják, most jobb itt. És sajnos vannak közöttük olyanok is, akik biztosan nem térhetnek haza, mert porig rombolták az otthonukat, a városukat.

A sport figyelemelterelésnek is tökéletes.

Edzésre mennek, készülnek, mintha ez normál edzőtábor volna, nem pedig kényszerű menekülés. Az utóbbi hónapokban, vagyis az orosz–ukrán háború kitörése óta több tucat utánpótláskorú sportoló érkezett hazánkba (s maradt rövidebb-hosszabb ideig), hogy nyugodt, profi, és ami ennél is fontosabb, békés körülmények között készülhessenek.

A Magyar Olimpiai Bizottság sajtócsapata a teljesség igénye nélkül készített egy videós körképet az itt edzőtáborozó sportolókról, amely szívmelengető és szívszorító egyaránt.



A kajak-kenusok előbb Budapesten készültek, majd megfordultak Szolnokon, Orfűn és megint Budapesten – kiemelték a meleg és kedves fogadtatást, és persze a nyugalmat, a békét.

„Amikor elkezdődött a háború, az összes iskola bezárt, nem volt lehetőség az edzésre, a gyerekek az óvóhelyen mentették az életüket – mondta Nataliia Zhyliaieva, az ukrán kajak-kenusok edzője. – Amikor felhívtak, hogy van egy ilyen lehetőség, hogy Magyarországon készüljünk, három nap alatt összepakoltunk, és elindultunk. Itt mindenki nagyon kedvesen fogadott, és folytathattuk az edzéseket…”

Az úszók Debrecenben, illetve Kaposváron készülnek, a Magyar Úszószövetség biztosítja számukra a szárazföldi és a vízi edzés, valamint a versenyzés lehetőségét is.

„Nagyon tetszik Magyarország, de nem maradhatunk itt örökké, hálásak vagyunk az országnak, a városoknak – mondta Halina Yemelianenko, az ukrán úszók edzője – Tartjuk a kapcsolatot az otthoniakkal, és a gyerekeknek fontos, hogy készülhetnek, de nyilván a békére vágyunk, arra, hogy vége legyen a háborúnak.”



A versenyzők dicsérték a várost, annak tisztaságát, csendességét, ugyanakkor látszott rajtuk: hazavágynak. Egyikük szomorúan megjegyezte: ha vége is lesz a háborúnak, ő biztos nem tud szülővárosába visszatérni, mert abból semmi sem maradt, porig rombolták…

A cselgáncsozók többek között Debrecenben készülnek: hat és 17 év közöttiek, de az edzőnő kisfia például hároméves. Sokukat a szüleik azonnal elküldtek otthonról, amint kitört a háború, vannak, akik sokat sírnak, szerencsére nincs gond a kapcsolattartással, és az edzőik is próbálják megtalálni mindenki lelkéhez az utat, még akkor is, ha sok a gyerek és kevés a pedagógus.

„Nem tudjuk, mikor térhetünk haza, nem tudjuk, mi lesz holnap, de a gyerekeket semmiképpen sem vihetem haza, mert nem működnek az óvodák és iskolák, nincs lehetőség edzeni – mondta Antonia Khurlenko, ukrán judo-edző. – Amikor kitört a háború, a barátainkhoz mentünk Olaszországba, de amikor megtudtuk, hogy a szövetség tervezi a gyerekek ideküldését, azonnal jelentkeztem, hogy hazamegyek és elhozom őket. Én így tudok segíteni, így harcolok, mert a gyerekek itt biztonságban vannak, van mit enniük és nyugodtan alhatnak. Közben pedig bízunk benne, hogy minél hamarabb véget ér a háború, és békében élhetünk. Tarts ki, Ukrajna!”

„Jól érzem magam, mintha otthon lennénk, sőt, sok olyasmi is van itt, ami otthon nincs – dicsért Maksim Semenov. – Még csak tizennégy vagyok, de már tudom, milyen borzalmas a háború, s milyen távol lenni a szüleinktől.”

A gyorskorcsolyázók családja is megmozdult, amikor kitört a háború, az FTC gyorskorcsolya szakosztálya egy családnak segít, amelynek két gyermeke – egy tíz- és egy tizenöt éves fiú – korizik.

„Vonattal jöttek, két nagyon alázatos kisfiúval és a nagypapával, és minimális felszereléssel – mondta Csizmadia Ildikó, az FTC korcsolya szakosztály utánpótlás-vezetője – Késő éjszaka érkeztek, kimentünk eléjük a vonatállomásra, és az egyik fiú ült be mellém a kocsiba – a szívszorító volt, ahogy szorongatta az ölében a korcsolyáját. Befogadta őket a csapat, ruházatban, élelemben segítettünk, a szövetség segítségével pedig lakást is kaptak. Az édesanya munkát keres, az édesapa pedig otthon van, Ukrajnában, mert nem tudott eljönni.”

A sportlövőktől a felnőtt válogatott érkezett meg hazánkba, a Fehér úti lőtérre – a hazai szövetség meghívására. Az ukrán lőterek nagy része megsemmisült, így a csapat nálunk készült fel a nemzetközi versenyekre.

„A válogatottból sajnos két ember életét vesztette, és vannak, akik azért nincsenek itt, mert harcolnak a fronton – nyilatkozta a szövetségi kapitány, Aleksandr Kamensky. – Peking ezüstérmese, Jury Sukhorukov is szolgálatot teljesít, többen önkénteskednek, a csapatorvosunk pedig nyilván ápolja a sebesülteket.”

„A legszörnyűbbek az első napok voltak, a bombázások hangja félelmetes volt – mondta Oleh Omelchuk sportlövő. – Nagy tragédia ez az országunknak, és ha eljön az idő, nyilván harcolni fogunk, még akkor is, ha a sport és a háború teljesen más. Most azért vagyunk itt, hogy megvédjük a sport becsületét.”

„Két barátunkat veszítettük el, és nyilván féltjük a családunkat, a barátainkat. Ukrajna ezt a harcot nem csak az országért vívja, hanem az egész civilizált világért, a demokráciáért…”

(MOB)