Az 1971. április 7-én Budapesten világra jött, Indián becenévvel illetett Horváth Csaba alig töltötte be tizedik életévét, amikor a Központi Sportiskolában először ragadott evezőlapátot, hogy nem sokkal később a Budapest Honvédhoz csatlakozzon. A világraszóló diadalokig azonban nem volt kikövezett útja. 1990-ben néhányan úgy látták, talán jobb lenne pontot tenni a nem éppen a kajakoslegendák daliás testfelépítését idéző, mindösszesen 171 cm-esre nyúlt Horváth ekkor szinte még el sem kezdődő, szerintük egyébként is kérészéletűnek ígérkező pályafutására, így eltanácsolták őt a Honvédtól.

Ő azonban nem adta fel és neki lett igaza. Párját ritkító akarata, óriási szíve és megsüvegelendő küzdeni tudása a Csepel SC csónakházában talált otthonra, ahol aztán egészen sportkarrierje végéig szelte a habokat. Horváth a Hollandi úton székelő együttesnél Ludasi Róbert edző kezei között végre megtalálta számításait és a hőn áhított sikerek sem várattak már sokat magukra. Ludasi ugyanis úgy látta jónak, hogy Horváthnak Kolonics Györggyel kellene egy hajóban eveznie.

És hogy a mesteredző jól döntött-e?

Válaszolják meg a kérdést az eredmények... Az első alkalommal 1992-ben egy kenuba térdelő páros elképesztő teljesítményt nyújtva a következő években kettesben és különböző összetételű négyesek tagjaként 13 világbajnoki címet – Duisburgban egy viadalon néhány napon belül ötöt – és 2 Európa-bajnoki elsőséget lapátolt össze, hogy a számolatlan országos versenyen szerzett aranyéremről már ne is beszéljünk. Ám a hab a tortán az 1996-os atlantai ötkarikás játékokon érkezett el.

Egy évvel jártunk a szenzációsan sikerült 1995-ös németországi világbajnokság után. A Horváth-Kolonics tandem toronymagas esélyesként utazott ki az Egyesült Államokba. A sportszerető hazai közvélemény egyöntetűen aranyérmet várt a párostól. Minden más csalódás lett volna. A duó vállára helyezedő nyomás az egek alját verdeste. Először a kenusok 1000 méteres döntőjére került sor, ahol Horváth és Kolonics a németek ugyancsak korszakalkotó Dittmer-Kirchbach párosa és a románok mögött harmadik helyen végzett. Bronzérem. Sokakkal madarat lehetett volna fogatni egy hasonló siker után, nem úgy a mieinkkel. Horváth Csaba és Kolonics György lógatták az orrukat, csak kényszeredett mosolyt tudtak magukra erőltetni, azt is csupán elvétve.

A történet azonban hála az égnek nem itt ért véget, hiszen hátra volt még a kenu kettesek 500 méteres döntője. Az atlantai olimpia zárónapján, augusztus 4-én rendezett fináléban félelmetes névsor gyűlt össze. A rajthoz evező párosok közül szinte mindenkinek volt már kiemelkedő sikere, a külső szemlélő úgy gondolhatta; itt bárki nyerhet. De nem aznap! A magyar duó bődületesen jól rajtolt és kőkeményen dolgozott, hogy elsőként szakíthassa át a képzeletbeli célszalagot. Ennek megfelelően féltávnál Horváth és Kolonics az élen hajózott. Az élet viszont tartogatott még egy fordulatot számunkra, hiszen a hajrá szédületesen szorosra sikeredett. Orrhosszal nyertek... de kik...?! Amikor Horváthék jobbra néztek, annyit láttak, hogy a hatos pályán célba érő moldávok pacsiznak, ünnepelnek. Hogy mit, azt azóta is jótékony homály fedi, hiszen fél perccel később végre valahára felkerült az eredményjelzőre a hivatalos végeredmény. A Horváth-Kolonics páros – 0,28 másodperccel, azaz mintegy 14 cm-rel megelőzve a moldáv Zsuravszkij, Renejszkij duót – olimpiai bajnok lett! De megérdelemték, hogy végre őszintén mosolyoghassanak, majd érzékenyülhessenek el a Himnusz taktusait hallgatva.

Horváth az ötkarikás diadal után még négy évig versenyzett, nem is akárhogyan, hiszen például az 1998-ban, Szegeden rendezett vb-n is nyert, hogy aztán a 2000-es, szintén szegedi világkupán még egyszer, utoljára vízre szálljon legendás versenytársával, az azóta az égi tavakon evező Kolonics Györggyel, hogy aztán szögre akassza a lapátot.

Az eredeti foglalkozását tekintve szakács Horváth Csaba később sportmenedzseri diplomát szerzett és egyike lett a Kolonics György Alapítvány életre hívóinak.

Jó egészséget kívánunk!

(MOB-összeállítás; Képek: MTI)