Zádor Ervin élete igazi legenda. Másodosztályú klubokban kezdett, a GD Hajógyár, majd a Vasas Hajógyár csapatait erősítette, ’55-ben válogatott lett. Nem a pólózni szeretett volna eredetileg, ígéretes úszótehetség volt, de egy baleset miatt váltania kellett, így tért át vízilabdára.

1956-ban úgy utazott ki a melbourne-i olimpiára, hogy tudta: soha nem tér haza. December 5-én elődöntőt játszott a Szovjetunió válogatottja ellen. A mérkőzés hevében, egy szovjet játékos, Prokopov úgy arcon ütötte Zádort, hogy vére szó szerint vörösre festette az uszoda vizét. Fotója bejárta a világsajtót, amely – az ötvenhatos forradalom leverése után egy hónappal – különösen érzékeny volt a szovjet-magyar kapcsolatok alakulására.

Zádor Ervin nem tért haza, néhány kitérő után Kaliforniában telepedett le, néhány évet pólózott még, majd úszóedzőként ért el komoly sikereket. Lindenben telepedett le, nyugdíjas éveiben halálig gyermekeket oktatott úszásra Ripon gimnáziumában.

Lapunk munkatársa, még a Vasárnapi Blikk újságírójaként az utolsó interjúk egyikét készítette Zárdor Ervinnel, egy úszóedzés közben. Az ominózus esetről a pólólegenda így emlékezett:

- Soha nem találkoztam Prokopovval... Megbocsátottam a pofont. Mi nem utáltuk őt és a csapatát. Amit a szovjetek tettek az országgal, nem ők tették. Ami pedig a medencében történt, bárhol megeshetett volna, nem lett volna szenzáció. Attól lett az, hogy pont az olimpián történt, egy hónappal a forradalom után.

Zádor Ervin szegény gyerekként nőtt fel. - Hatéves lehettem, amikor a margitszigeti uszoda előterében megláttam a magyar bajnokok márványba vésett neveit. Elhatároztam, hogy felkerülök erre a falra. Tudtam, hogy az az egyetlen lehetőség, hogy világot lássak, ha sportoló leszek! Három éve, amikor otthon voltam, akkor láttam először a saját nevem azon a falon – nyilatkozta 2007-ben.

(Forrás: nol.hu)