Simkó Imre Békéscsabán született 1939. január 6-án. Kisgyermekként élte át az amerikaiak 1944-es bombatámadását, amely eltörölte a föld színéről a vasútállomás melletti épületet, amelynek pincéjébe menekültek. Az édesanyja ott lelte halálát közte és a húga között.

Talán ezért is volt olyan ellentmondásos személyiség: a békés külső egy hihetetlenül kemény belső akaratot fedett el.

Iskoláit Békéscsabán járta, érettségi bizonyítványát viszont már a budapesti II. Rákóczi Ferenc Katonai Középiskolában vette át. Folyamatosan sportolt. Csabán bunyózott, a fővárosban vívott és öttusázott. A középiskola után egy életre elkötelezte megát a (sport)lövészettel. Az 1959-es milánói ifjúsági Európa-bajnokságon berobbant az élvonalba: egyéni aranyérmét világcsúccsal nyerte. Győzött felnőtt Eb-n (kétszer), s világbajnoki 4. is volt. Aranyat nyert a Varsói Szerződés országainak hadseregbajnokságán. 33-szoros magyar bajnok, számtalan rekord birtokosa. Ott volt a római (1960) és a tokiói (1964) olimpián, amelyeken kis- és nagyöbű puskával 15., illetve 19. helyezést ért el.

Mesterlövész lett, majd pedig – különböző katonai beosztásokat követően – a BM Terrorelhárító Szervezetének lőkiképzője. Rendkívüli ember volt, hihetetlen humorérzékkel, rendkívüli szakmai felkészültséggel, hivatása iránti soha el nem múló rajongással. Tanítványai istenítették. 1989-ben alezredesként – a saját kérésére – nyugdíjazták. Új kalandokra vágyott, az Egyesült Államokba távozott. 1990-től élt Kaliforniában, ahol részt vállalt a rendőrség lövészkiképzésein.

Könyvet írt a szolgálatról, hitről, családról. Az életéről, ahogy ő látta „Egy élet a szálkeresztben" címmel.

Az utóbbi időben sokat betegeskedett, ezért majd’ 30 év után hazaköltözött Magyarországra.

Egyik levelében így írt barátjának: „Sok mindent mondhatnék el, amiért nem sikerült olimpiai bajnoknak lennem. Amelyek részben igazak lennének, de az alapvető, a döntő ok egészen máshol (sokkal mélyebben) keresendő, és ebben egyedül én követtem el súlyos hibát. Erről most (még) nem tudok és nem is szándékozom beszélni. Nagyon szerettem volna aranyérmes lenni, és erre Tokióban meglett volna a reális esélyem is, és akkor… Egyszer talán befejezem ezt a mondatot.”

A mondat végét már sohasem ismerjük meg. 82 évesen Budapesten hunyt el.

A Magyar Olimpiai Bizottság részvétét fejezi ki a családnak és a sportlövők közösségének.

(MOB/BEOL-Szigeti Csaba; fotó: MTI/Petrovits László)