Köves Csaba 1966. október 27-én született Budapesten. Az UTE és a BSE sportolója. Legnagyobb eredményei közt a kardcsapattal ezüstérmes a barcelonai (Bujdosó Imre, Köves Csaba, Nébald György, Szabó Bence) és atlantai (Köves Csaba, Navarrete József, Szabó Bence) olimpián, Sydney-ben 5.; világbajnokságokon 2-2 arany-, ezüst- és bronzérmet szerzett csapatban, egyéniben pedig Európa-bajnoki második helyezett.

Az olimpiai bajnok Szabó Bence megrendülten emlékezett egykori csapattársára. „Nagyon hosszú volt a betegsége, sokat szenvedett. Több mint két éve küzdött a kórral, most is megmutatta, mekkora harcos. Csaba egy mindíg életvidám, humoros fickó volt, a társaság központja tudott lenni, mindenki szerette. Óriási egyéniség, egyben tehetséges vívó volt, igazi csapatember. Tudása, felkészültsége alapján ami eredményeket elért, azoknál is jobbakra lett volna jogosult. Alig egy hete beszéltem vele, de már nem igen fogadott látogatókat. Jó barátom volt, nagyon fáj az elvesztése.”

Köves Csabát a Magyar Olimpiai Bizottság saját halottjának tekinti. A MOB együttérzését fejezi ki a családnak és a vívók közösségének.

A Magyar Vívó Szövetség nekrológja, Szetey András tollából...

Köves Csaba nem tartozott a “meg nem értett zsenik” kategóriájába. Ő kétségkívül zseni volt. Meglehet, akik nem jártasak az akkori idők kardvívásában, azok ezt megkérdőjelezhetik. Elvégre a magyar vívás, különösen a kard, hál’istennek, bővelkedik a sztárokban. Csaba “csak” csapatban lett kétszeres olimpiai ezüstérmes és kétszeres világbajnok. Akik viszont ismerték azt a korszakot, és különösen azok, akik benne éltek, pontosan tudják, hogy egyáltalán nem túlzó a minősítés. A kilencvenes évek egyik legjobb kardozója hunyt el, nyert összetett Világkupát, 1989 és 2000 között kihagyhatatlan vezére volt a magyar csapatnak.

Nem mellesleg, egészen kivételes egyéniség volt. Őserő lakozott benne, ugyanakkor gyermekien jószívű volt. Mindig, minden poénban, viccben benne volt, pontosabban élen járt ezekben… Ezek többsége semmiképpen sem nekrológba való, a Csabával történő együttléttel a jókedv és a nevetés természetes velejáró volt. Egyetlen dologban nem ismert tréfát. A család, az szent volt a számára. Az édesapja, Köves Mihály volt a “Fater”. Mérhetetlen szeretettel volt iránta, mestereként viszont kellő szigorral bánt vele Misi bácsi. Vélhetően a géneket is tőle örökölte. Köves Mihály kardban, tőrben (Pusztai Ildikó) és párbajtőrben (Banczik Zoltán) is nevelt válogatottat. Tetézte a lehetetlent azzal, hogy mindezt vidéken, Szolnokon tette. A “családfő” mégis tán az édesanyja, Cinci néni volt, akinek pedánsságáról és főztjéről legendákat mesélt Csaba. Sajnos, csak mesélt, és nem adott belőle… Sosem volt irigy, de Cinci néni szendvicséből soha nem kínált meg senkit. Az az övé volt. Aztán a korosztályos válogatott féltestvér, Pás Attila, aki később, nyilván a család iránti tiszteletből, felvette a Köves vezetéknevet. Ettől kezdve nem hívhattuk a megszokott “Pásattinak”, mert Csaba a rá oly’ jellemző módon, összeráncolt homlokával azonnal javított: “Kövesatti”.

Persze, ez a szeretet és törődés fordítva is működött. Amikor a család azt érezte, hogy a Szolnokról 1985-ben Budapestre, az akkor legendás Újpesti Dózsába igazoló “gyerek” fejlődése nem töretlen, akkor bezárták a bezárhatatlannak gondolt szolnoki birtokot, és mindenki Budapestre költözött. Ez, ha jól emlékszem, 1988-ban, a szöuli olimpiát követően történt, ismét Miska bácsi lett Csaba edzője, a szakmai folytatást pedig lásd fentebb…

Kivételes vívópályafutása a sydney-i olimpiával ért véget, némileg méltatlan körülmények között. Az ezzel kapcsolatos tüske örökre benne maradt. A vívástól teljesen elfordult, gyakorlatilag azután nem tűnt fel a pástok környékén – többek unszolása ellenére sem. Ő már csak ilyen volt, ha valamit elhatározott, akkor abból nem engedett. A vívóbarátokkal azért tartotta a kapcsolatot, legalábbis betegségéig. Az alattomos kór egyik legdurvább változata támadta meg, és ekkor bontotta a vonalat – többé senkivel nem akart beszélni. Aztán, nagyjából két éve, jobban lett, és ismét felvette a telefont. Mi több, egyszer-egyszer eljött közénk, és pont ugyanúgy viselkedett, mint korábban. Mondjuk, sör helyett vörösbort ivott, amit korábban soha. “Azt mondta a doki, hogy igyak vörösbort, az erősíti a csontozatot. És én szeretném alaposan megerősíteni” – mesélte úgy, ahogy csak ő tudta mesélni a sztorikat.

Valamikor az év első hónapjaiban már nem jött. Egyszer még válaszolt a hívásomra, de azt mondta: “Megint rosszabbul lettem, ne keress, majd én jelentkezem.” Többet nem beszéltünk. Az utolsó, keserves hónapokban a társak közül csak korábbi párját, a válogatott tőröző, Lantos Gabit engedte a közelébe, aki a végső napokig mellette volt. No meg a családját. A korábbi csapattagok, barátok közül Szabó Bencével beszélt utoljára. Megígérte neki, hogy meggyógyul, és jövőre megyünk hozzá ultizni. Ebben az egy esetben nem tartotta be a szavát.

Hosszú barátságunk okán, e sorok végtelenül megrendült írójaként, azért valami vidámabbal zárnám – mégiscsak ez méltó Köves Csabához. Az 1995-ös hágai világbajnokság bronzmeccsén, a franciák ellen 36:40-nél kötött be Csaba az érmet eldöntő asszóra. A feszült pillanatban, mielőtt felvette a sisakját, a megint csak rá jellemző módon fanyarul kimosolygott, és így szólt világklasszis csapattársaihoz: “B…..tok meg, megint nekem kell megnyernem helyettetek a meccset, mi?”

Megnyerte, persze, hogy megnyerte. Csapatban, a vívásban, amit lehetett, mindent megnyert. Az utolsó meccsén nem volt esélye. Örökre hiányozni fog.