Ha valakinek, hát neki igazán kalandos, sikerekben és komoly megpróbáltatásokban gazdag élete volt. Az 1920-ban született sportembernek a legrosszabbkor jött a II. világháború, hiszen az evezés szempontjából a legjobb éveiből rabolt el a világégés. Az 1948-as, londoni olimpiára így is kijutott volna, de mivel a Vörös Meteorból a Ferencvárosba igazolt, ezért kiejtették az olimpiai küldöttségből.

Ő ezek után sem adta fel. 1952-ben úgy jutott ki Helsinkibe, hogy a nyolcas gerincét a meteorosok adták. Ő amolyan számkivetettként is képes volt kiharcolni, hogy az olimpián végül 6. helyen végzett magyar nyolcas vezérevezőse lehessen.

Sándor István mindmáig az egyetlen magyar evezős, aki úgy szerezte 18 magyar bajnoki címét, hogy az évek során valamennyi evezős hajóegységben legalább egyszer az első helyen végzett.

1969-ben Amerikába távozott. Először taxisofőrnek állt, majd Kanadába ment tovább, ahol 76 éves koráig kemény fizikai munkát kellett végeznie azért, hogy megkaphassa a minimális nyugdíjat.

Többszöri telefonbeszélgetéseink alkalmával ismételten elmondta, magas korát a már szintén „nyolcvanas” élettársának, Veronikának köszönheti. Még egy-két évvel ez előtt is gyakran „lemerészkedett” a lakásuk szuterénjában lévő konditerembe és ergométeren rendszerint evezgetett is.

Az utóbbi időben szívével is voltak problémák, operáción is átesett.

Színes, karakteres egyéniségének emlékét az evezős társadalom megőrzi. Temetése – kívánságára – a Farkasréti temetőben lesz.

(JochaPress/Jocha Károly)