Erőss Zsolt három éve szenvedett súlyos lavinabalesetet a Tátrában, de azóta már három expedíción is részt vett a Himalájában.

- Mit csinálsz, ha éppen nem expedíción vagy valahol a Himalájában?

"Sokat vagyok hegyekben hazai környezetben is, túrázom, vagy éppen túrát vezetek a Kárpátokban, az Alpokban, vagy akár a Kilimandzsáróra Afrikában. Ez nekem nem csak a mániám, hanem a baráti társaságom és a megélhetésem is. Mivel egy-egy expedíció alatt hónapokig vagyok távol, igyekszem összehangolni a családdal is. Egyébként pedig előadásokat tartok országszerte, és a határon túl. Most építkezem is, ezért úgy fogalmaznék, hogy egyelőre csak nosztalgiázom a szabadidőről."

- És műsort is vezetsz a televízióban.

"Nem harcolok a szereplésért, de megkerestek egy természetvédelmi csatornától, és a téma amúgy is közel áll hozzám. Havi egy fix műsorom van, meg mindennapos rövid megjelenések. Örülök, hogy ezzel is lehetőségem van a médiában korszerű értékrendet népszerűsíteni."

- Mit gondolsz, meddig lehet hegyet mászni? Hol a fizikai és korbeli határ?

"A szép mászóéletre olyan jó példák vannak előttem, mint például Walter Bonatti, Riccardo Cassin, Heinrich Harrer, Kurt Diemberger vagy Reinhold Messner. Ők idősen is aktívak, vagy aktívak voltak még a magashegyekben is. Az ember érzi, hogy a fizikai aktivitása meddig tart ki, és nem a rekordok hajszolása a lényeg fiatalon sem. És később, idős korban is lehet az interneten pörögni, írásokat, képeket, kiadványokat és filmeket készíteni. Ezek is szép feladatok."

- Akár könyvírásra is rászánnád magad?

"Talán igen, de ennek még nincs itt az ideje. Majd más időszakomban. A puszta tények helyett szívesebben írnék érzésekről és gondolatokról, főleg mert úgy látom, a világban komoly értékrend-problémák vannak. Ezt a médiában érzem nagyon, főleg a hegymászással szemben. Minket mindig arról kérdeznek, hogy mi hajt, meg miért megyünk nagy hegyekre, de azt a 22 embert a focipályán sosem kérdezik meg arról, hogy miért kergetik a labdát."

- Nős vagy, és már két gyermeked van, Gerda és Csoma. A család mennyire befolyásol, vagy fog vissza?

"Alapvetően nem befolyásolnak. Azt azért ne feledjük, hogy az ember nem a veszélyek miatt megy a hegyekbe, senki sem keresi a bajt. Az ilyen szituációkba az ember csak belesodródik. De ha másképp kérded: ma is vállalnám a régi, veszélyesebb mászásaimat. A család persze nagyon-nagyon fontos, de itthon kell eldőlnie annak, mit vállalok, nem pedig kint a Himalájában. Ott meg kell felelni a kihívásoknak, már nem gondolkozhatok azon, hogy istenem, mit vállaltam. Csak egy példa: tavaly éppen a családi helyzetem miatt nem mentem a nyári Shisha Pangma-expedícióra Szlankó Zoliékkal, pedig egyébként elmehettem volna."

- Idén volt egy kis összezörrenés az expedíciótokon. A sorozat azért megy tovább?

"Lezártunk egy korszakot, de még van néhány nagy cél a sorozatunk előtt. Ám a nyolcezreseken túl is vannak bőven kihívások. Ideje volt rendezni sorainkat, remélhetőleg mindannyiunk hasznára válik a megújulásunk. Tehát a "Magyarok a Világ Nyolcezresein" expedíciós sorozat megy tovább, az ambíció ugyanúgy megvan, mint eddig."

- Az Annapurna-expedíción a legjobb barátod halt meg, Horváth Tibi. Hogyan tanultad meg kezelni az ilyen halálos baleseteket?

"Gyerekként, 16 évesen is benne voltam már egy csapatban, és akkor is történt egy halálos baleset. De fel kellett dolgozni, és elemezni, hogy ki, mikor és hol hibázott. Már akkoriban is sok hegymászós könyvet olvastam, így tudtam, hogy ilyesmi sajnos időnként előfordul. Ma már tudatosan kezelem az ilyen szituációkat, és nagyon figyelek. 1996-ban történt először halálos baleset közvetlenül mellettem, akkor mélypontra kerültem, tele voltam kérdésekkel. De egyszerűen ki kell tudni jönni ebből. Meg kell barátkozni azzal a gondolattal, hogy semmi sem tesz tévedhetetlenné."

- Még sosem gondoltál arra egy balesetet után, hogy végleg abbahagyd?

"Ha majd úgy érzem, már nem ér annyit, akkor változtatok. Tibi esete a legnehezebb, hiszen a legjobb barátom volt, ugyanakkor bosszantó is, mert ilyen hibát nem szabadna elkövetni egy ilyen veszélyes helyen. De még le kell ülepednie."

- Hogyan készülsz fel a következő expedícióra? Van külön edzésterved?

"Én inkább őserő alapján működöm, de persze tudom, hogy ez sem tart örökké. Ezért igyekszem rendszeresen mozogni, leginkább futni. Minden ősszel előadás-sorozatom van itthon és Erdélyben, ilyenkor tudok a legkevesebbet mozogni, de az edzettséget tekintve amúgy is karácsony tájékára szoktam a mélypontra kerülni. Most kezdem majd felhozni magam. Inkább úgy fogalmazok, hogy az eltunyulást igyekszem elkerülni. Az expedíciókra külön nem készülök, mert bár sok hegyi túrát vezetek, nem mondanám, hogy ezek az expedíciók miatt vannak. Nekem nincsenek külön felkészülési mászásaim, ezek a túrák összemosódnak."

- A baleseted óta három év telt el, azóta protézissel élsz. Ennyi időre visszatekintve, mi változott meg az életedben?

"Az alap-életvitelem nem sokat változott. Fizikai kihívások persze vannak, elég, ha csak a futásra gondolok. Hétköznapi, gyakorlatias szempontból egy kicsit olyan ez a műláb, mint a cukorbetegség, amire mindig figyelni kell, de normális életet lehet vele élni."

- És az élethez hozzátartozik az is, hogy megtanultad kezelni a bosszantó támadásokat?

"Eleinte furcsa volt, mert már az 1999-es Nanga Parbat-expedíció után voltak ilyen hangok, de el kellett fogadnom, hogy az emberek szeretnek piszkálni dolgokat. Azonban érdemi támadás ritkán érkezik, inkább az interneten kiteljesedő trollkodásról van szó. Mécs Lacival, mikor egymásnak válaszolgattunk a nyáron, valahol mi is trollkodtunk, szinte figyelmen kívül hagytuk a saját hibáinkat, a másikét pedig igyekeztünk felnagyítani. Mi is beleestünk. A neten pedig sok igazi troll van, akik ellen egy dologgal lehet védekezni, hogy nem figyelünk rájuk. Don't feed the troll! (ne etesd a trollt, azaz ne írj vissza neki, hagyd figyelmen kívül)."

- Gondolom az sem segít, hogy itthon nincs egységes szakmai fórum, így mindenkinek saját magát kell megvédenie.

"Sajnos így van, hiszen a fő szervezet, az MHSSZ (Magyar Hegy- és Sportmászó Szövetség) évtizedes lejtmenetben van. Pedig nagyon értékes és szükséges lenne összefogni mindenkit. Sajnos Magyarországon lassan évszázadossá válik az a mentalitás, amely nem lát értéket a természetben végezhető tevékenységekben. A modernebb világokban nagyon fontosnak látszanak ezek az életformák, nálunk meg az alig megtűrt és az alulértékelt között ingadozik."

(Forrás: expedicio.hu/Vincze Szabolcs)