Vasárnap korán reggel indultunk Jencsingbe, Kékesi Marci óriás-műlesiklás versenyére. A hotelből kilépve nem kis meglepetésre intenzíven szállingózó hó fogadott minket. Igaz, pár nappal korábban már szemléztük az előrejelzéseket, és havat is láttunk, de valahogy nem vettük komolyan a „fenyegetést”. Mit volt mit tenni, meg amúgy se vagyunk cukorból, így nekiindultunk a kocsival is cirka 2 órára lévő helyszínhez. Mondjuk, mátrai lány lévén ennél amúgy is több kell, hogy megijedjek.

Cirka másfél óra autókázás után megérkeztünk kedvenc parkolónkba, onnan pedig busszal és lanovkával tovább a szlalompályához. A hó pedig hullott, csak hullott még mindig nagy pelyhekben, mint valami angolszász karácsonyi filmben. Én a magam részéről ezt jobban szeretem valami meleg szobából, pihepuha zokniba és pizsamába bugyolálva, forró kakaóval a kezemben szemlélni az ablakon keresztül, de hát a Magyar Csapatért mindent! Így kimentünk a lelátóra az éppenhogy elkezdődött versenyt nézni, és várni a 61.-ként rajtoló Marcit.

Azaz néztük volna... Az dicséretes, hogy a szervezők avarfúvóval takarították le a székeket és ha nem változtunk volna át 10 perc alatt ülő hóemberré, még kellemes is lett volna az egész, mert a -13 fok elég barátinak volt mondható. Hogy ne fázzunk annyira már mi is táncra perdültünk haiti barátaink után szabadon, akik olyan showt csináltak, hogy mindenki inkább őket fotózta, mert a havazás és a szél miatt a pályából jó, ha a befutót láttuk — amennyiben volt befutó... Nem túlzás, de gyakorlatilag a mezőny 30%-a kiesett.

De a mi Marcink hősiesen beért, ráadásul igen jó idővel, így bizakodva vártuk a második futamot... Vártuk, ám a futam 13:45-kor nem rajtolt el, a zord időjárás miatt 15:00-ra tették a kezdést. Mivel volt már tapasztalatunk benne, hogy nem egy békaugrás a Jencsing-Peking táv, így nem kis fejtörést okozott nekünk, hogy maradjunk, és kockáztassuk vele, hogy odaérjünk időben az esti short track döntőkre, vagy menjünk haza, így viszont lemaradunk Marci esetleges jó eredményéről... Végül a „vének tanácsa” úgy döntött, maradjunk, így ki-ki a saját munkájával foglalatoskodva várta a második futamot.

Nos, az idő jobb nem lett, ellenben már az egykori Delta főcímet is übereltük volna, ha nekiállunk menetelni hegynek felfelé. Marcink igen taktikusan be is jött a 34. helyre, mely tényleg történelmi, hiszen óriás-műlesiklásban férfi síelőnk még ilyen jó eredményt nem ért el olimpián! De ki tudta még akkor, hogy... Szóval némi kézrázogatás és vállonveregetés után elindultunk a hegyről lefelé, hogyha kissé döcögősen is, de leérjünk a parkolóba, ahol vár minket a kocsi, ami szépen berobog velünk a Capital Indoor Stadiumba, ahol az est számunkra legérdekeseb száma a férfi short trackesek 500 métereses futama volt, benne Liu Sanyival, Ádóval és John-Henry Kruegerrel.

Mint korábban írtam, Marci második futamának megvárása igencsak kicentizte a visszautunkat, annyira, hogy a negyed- és elődöntőt a kocsiban „néztük végig”, jobban mondva az applikáción követték a srácok a köridőket. És innen jön az este viccesen abszurd része, előre is elnézést mindenkitől, a hülye itt tényleg én vagyok! Egy picit elbóbiskoltam a kétórás út alatt, így valahogy szent meggyőződésem volt, hogy az elődöntőre estünk be a csarnokba. Leültünk a szokásos helyünkre, lement a női váltók döntője, a jégfelújítás alatt elolvastam az egyik kollégám által küldött, az idei vizes vb-ről szóló cikket. Majd jött a férfiak 500 méteres futamának „első elődöntője”, utána Ádóval a „második”. Nézem, drukkolok, Ádó elsőnek ér be, örül, de semmi különös, vizsgálják is a futamot — mi meg már tudjuk, hogy előre nem örülünk. Körülöttem mindenki nyugodt, a szivacs mögötti magyar stáb viszont ölelgeti-csókolgatja Ádót. Hirtelen nem is értem, hogy egy döntőbe jutásért miért ekkora az ováció, mikor szemem a kivetítőre téved és ott díszeleg, hogy „Final A”. Abban a pillanatban minden világos lesz számomra, és egyszerre tör ki rajtam a nevetés, hogy „na, a hülyegyerek szeme előtt lesz olimpiai bajnok kis hazájának szeme fénye, az meg azt hiszi, még van egy futam”, és a zsigeri izgalom, hogy „jesszus, hát ez MEGNYERTEEE!!!”.

A vizsgálat befejeződik, Liu Shaoang Magyarország első egyéni téli olimpiai bajnoka, én pedig nem tudom abban a pillanatban, melyikünk vette ezt rezignáltabban tudomásul. A kabala átadáson már tartanom kellett magamat, hogy ne pityeredjek el, hiszen azt majd holnap, az éremátadáson, viszont a nap konklúziója, hogy vigyázz, mit kívánsz, mert úgy jársz, mint az egyszeri lány a mesében, aki hozott is, meg nem is, azaz megkaptuk a havat is a téli olimpiára, valamint láttam is magyar aranyat, meg nem is.

Sorozatunk korábbi írásait itt olvashatjátok.