Keresés eredménye - Gerde Oszkár dr.

Linkek:

sports-reference.com    olympic.org

Az aranyérmek története

Lévai   György írása

1908. Kard csapat

Az 1908-as londoni olimpián  július 24-én számunkra szenzációs hírt repítettek szét az akkori hírügynökségek: Magyarország nyerte a kardvívás csapatversenyét!

Történelmi tett volt a javából, mert abban az időszakban még a legoptimistábbak sem gondoltak-gondolhattak arra, hogy évtizedek múlásával is a kard lesz a legeredményesebb aranyszállítónk. A korabeli és a későbbiek során kiadott krónikák, kiadványok már sokszor leírták a tényeket, az eredményeket, de a nagy sikereket elért vívósportunk erőfeszítéseiről s nem elsősorban az előzményekről vajmi keveset tudnak a ma élők.
Az előzmények a milleniumi eseményekre vezethetők vissza, ugyanis az évben számos sportágban került sor nemzetközi versenyekre. Ezek közt említhető meg a MAC (Magyar Atletikai Club), legerősebb hazai klubunk vívóversenye, amelyen Európa legjobb vívói szerepeltek a Vigadó nagytermében. Nos, ezen a megmérettetésen alaposan leszerepeltek vívóink és a szakemberek egyöntetű véleménye szerint lejárt az akadémikus vívás időszaka, s ezzel együtt az úgynevezett magyar csuklóvívás tarthatatlanságát is felvetették. Ennek során történtek lépések, melynek során a MAC külföldi vívómestereket szerződtetett - többek között Italo Santellit, aki kétségtelenül a legtöbbet  tette vívósportunk világelsőségért vívott harcában.
A szakmai elgondolás mellett más oldalról is elindult egy folyamat, amelynek motorja Dr. Nagy Béla, kiváló kardvívónk volt - 1901-ben országos bajnoki címet szerzett- s egyben nemzetközi sportdiplomáciánk kibontakozását is elősegítette. Ő volt az, aki elsőként kidolgozta a tételes szabálykönyvet, amelyet francia nyelvre való lefordítás után  szétküldték a legjelentősebb vívónemzeteknek. A "zöld könyv" sikere nem maradhatott el, mert egy fontos versenyen /pánhellén olimpia, 1906/ próbaként  már a három találatra menő, konvencionális vívást fogadták el. A sikeres lebonyolítás előre vetítette, hogy a következő olimpián már ezeknek a szabályoknak megfelelően rendezik a versenyeket.
Így érkeztünk el az 1907-es évhez, amelynek magyar bajnoki döntőjét tekintve már  tulajdonképpen kirajzolódott  a válogatott egy része. Kikről is van szó?
Szántay Jenő(MAC) végzett a döntőben bronzérmesként, Werkner  Lajos (MAC) negyedikként, Földes Dezső (FVC) ötödikként, Tóth Péternek pedig a szerény nyolcadik hellyel kellett beérnie. Tóth egyébként mindkét fegyvernemben  a legjobbak közé tartozott, a tőrvívásban mindenkit legyőzve bajnoki címet szerzett. Nem lenne teljes a felsorolás ha  kihagynánk a  győztes Békessy Bélát(MAC), valamint a holtversenyben vele végzett klubtársát, Mészáros Ervint.
A fenti nevek  hallatán bizony még mindig hiányzik két név, amelyek közül az egyik Zulavszky Béla (MAC),  az olimpia  előtti évben nem indult a bajnokságon és végezetül az a Fuchs Jenő, aki egyesületen kívüliként soha nem is indult a magyar bajnokságokon.

A csapat kijelölésénél már nem okozott annyira fejtörést a vezetőknek az összeállítás, mert Békessy és Mészáros nem szerepelhetett az olimpikonok között. A kardcsapat versenyeit a szabad ég alatt rendezték. Igazi angliai időjárás uralkodott, csupán egy ponyva védte a versenyzőket attól, hogy csuromvizesen mérkőzzenek meg az olimpiai bajnoki címért. A sorsolás szerint első ellenfelünk Németország csapata volt, akik ellen fölényes, 9:0-s győzelmet arattunk. A következő ellenfelünk azonban az olaszok voltak, akiknek éppoly győzelmi törekvéseik voltak, mint nekünk. A vártnál jóval nagyobb arányú győzelmünk /11:5/  bizonyította, hogy milyen sokat tanultunk az évek során  az olasz vívómesterektől. A csapatverseny kétségtelen hősének azt a Tóth Pétert nevezhetjük, aki mind a négy olasz ellenfelét magabiztos vívással legyőzte, de a többiek is megtették azt, amire titokban számítottak a magyarok. Gerde  Oszkár három győzelemmel vette ki a részét, míg Földes Dezső és Fuchs Jenő – a későbbi egyéni bajnokunk - két-két győzelmet aratott.
Az olaszoknak csak a döntő első mérkőzésein voltak halovány reményei a győzelemre. A legnagyobb vetélytárs legyőzése után fellélegzett a magyar tábor, mert érezhető közelségbe került a hőn óhajtott olimpiai bajnoki cím.

A döntő mérkőzésre  a Fuchs  Jenő, Gerde Oszkár,Tóth Péter, Werkner Lajos összeállítású csapattal álltunk fel Csehország-Bohémia kvartettjével szemben. Bár az olimpiai jegyzőkönyv szoros eredményt sejtet, mégsem volt annyira szoros ez a csapattalálkozó. A verseny háromnegyede után válogatottunk 9:4 arányú vezetést szerzett, és az akkori szabályok szerint ennek ellenére végig kellett vívni. A döntőben  ezúttal Fuchs Jenő zárt a legeredményesebben, három győzelmet aratva, őt Werkner Lajos követte három, Gerde Oszkár két, majd Tóth Péter egy győztes asszóval.
Az első londoni kardcsapat-győzelmünkkel egy olyan diadalsorozat indult el, amely párját ritkítja - hiszen két eset kivételével: az 1920-as olimpián nem indulhattunk, míg négy évvel később ezüstérmesek lettünk az olaszok mögött - hisz úgy csapatban, mint egyéniben, egészen 1964-ig megtanulta a világ tisztelni a magyar kardot.

Harle Tamás írása

1912. Kard csapat 

Kedves Öcsém!

Képzeld, Zimmermann Karcsival, egykori osztálytársaddal a polgáriból, futottam össze a Hungáriában az imént. Megdöbbenve hallotta, milyen szerencsés résztvevője voltál az éppen három hónappal ezelőtti nagy-nagy tragédiának, a Titanic hajó expedíciójának. Meséltem neki, hogy az április 15-i, csodálatos megmenekülésed után most Angolhonban lábadozol, s hogy a szanatóriumi estéken mily nagy örömmel olvasod Budapestről érkező soraimat.

Karcsi legnagyobb meglepetésemre kijelentette, ma este indul neki vonata a Keletiből, mert mérnöki teendői most Londonba szólítják, s éppen még valami finom magyar ízt bekapni ugrott be a Hungáriába. Kaptam az alkalmon, s amíg ő elkölti it,t a kávéházban az estebédet, én rögvest papírra vetem Neked a következő levelet. S minthogy ifjú-ifjú korodban tenmagad is nagy rajongója, sőt magas mércéjű művelője voltál a sportok olyikának, mai levelemben a stockholmi olimpiai versenyek küzdelmeiről és künn lévő honfitársaink szerepléséről számolok be Neked. Könnyű a dolgom, mert Márton – tudod, Márta nénéd fogadott fia – minden napon egyenesen a nyomdából hozza nekünk a friss Népszavát, sőt, ha szerencsénk lesz, még e levél befejezése előtt befut majd ide, hogy a táviratilag érkezett legújabb híreket is megossza velünk.

         Az előzményekről némi híradást adtam már, most az utolsó napjaiba fordult a világ sportolóinak nagy versenye. A máskülönben ravasz és előrelátó rendezőség a program gyöngébb számait a végére helyezte. A kíváncsiság azonban alig csökkent valamit, mert a 32 fokos, rekkenő hőségben is majdnem tömve volt a stadion rengeteg padsora. A legnagyobb érdeklődés a maratonfutást kísérte.

A 40 km-es és 200 méteres távra a benevezett kilencvenkét futó közül az indítást jelző sípszóra 67 erős lábú és tüdejű atléta jelentkezett, még japáni versenyző is a startvonalra állt. Közöttük két magyar is készülődött, Kárpáti (Kraml) Ödön és ifjú Ripszam Henrik, az utóbbi saját költségén van künn, Stockholmban. A városban a katonák húztak sorfalat, a mögött sorakozott sűrű sorokban az érdeklődők serege.

Az első beérkező a dél-afrikai McAthur volt (ideje 2 óra 36 perc 54,8 mp), kit részint lelkesedésből, részint rossz kondíciója miatt vállukon vittek ki földijei a stadionból. A második és a többiek aránylag igen jó állapotban értek célhoz.

Birkózóink fájdalmasan áldozatául estek a fondorlatos svéd rendezőség becstelenségének. A döntőbe került nehézatlétáink (Radványi és Varga) alaposan megdolgoztak a svéd bíráskodás mellett teljesen reménytelen győzelemért. Varga 2 óra 10 percig dolgozott a svédek reménységével, Ahlgren-nel. Ez idő alatt kétszer is érintették a svéd vállai a szőnyeget, a bírák azonban nem vettek erről tudomást. Mint ahogyan arról sem, hogy a küzdelem végén Ahlgren meg nem engedett torokfogást alkalmazott, ennek köszönhette a svéd a „győzelmét”. A kimerült Varga a továbbiakban már nem is tudott kiállni a második helyért.

Az addigi győzteseknek július 15-én, hétfőn, egy ceremónia keretében adták át a díjakat. Az első díjat és az azzal járó babérkoszorút a király, a második díjakat a trónörökös, a harmadik díjakat Károly herceg adta át.

És hát akkor most következzék a legörömtelibb esemény, amit oly sok kudarcunk után már annyira vártunk, s amelyet a hős vívóink értek el ismét, tegnap, 1912. július 16-án:

Kardcsapatunk megnyerte a világ bajnokságát az olimpián!

De hogyan, drága Öcsén, hogyan?! Arra nincs is méltó szó. A magyar vívók mindvégig nagy fölénnyel végeztek ellenfeleikkel. A döntőbe jutásért az olaszokat 11-5 tusarányban, a németeket 13:3 arányban győzték le. A nyolccsapatos döntőben a hollandokat is nagy fölénnyel verték meg. A csehek csapata a biztos vereséget elkerülvén visszaléptek ellenünk. A különös szabályok ezt lehetővé teszik egy alkalommal minden csapatnak, és korábban így tettek a mieinktől megrettent görögök is.

A legnagyobb harcot az osztrákokkal kellett vívnunk. Az olimpiai szabályok szerint Stockholmban már oly mesterek is versenybe állhattak, akik a vívást főállásban katonáknak oktatják. Az osztrákoknál több ilyen mester is vívott, 5:5-ös állásig szorosan küzdöttek a felek. Ekkor már egész álló nap álltak helyt hős fiaink a teniszcsarnokban, 35 fokot meghaladó hőségben, vívóruhába beöltözve, hatalmas erőfeszítéssel.

Verderber következett, a friss osztrák bajnok és a mi legnagyobb reménységünk, Fuchs Jenő. Tudod, Öcsém, ő az 1908-as olimpiai cím kivívása után már-már visszavonultan élt a sportolástól (igaz, sokakat meglepve, egypárevezésben, a Sirály SE színeiben indult néhány futamon), mígnem az 1912-ben meghirdetett olimpiai közös edzésen egyszerre csak megjelent, és a nagyszerű teremformája alapján már nem lehetett kihagyni az indulók sorából.

Annyi bizonyos, valóban óriási formába jött ez a 30 esztendős Fuchs mostanra, biztosan legyőzte a magabízó Verdebert, és ez után a nagyszerű magyar vívók már 11:5 tusarányban mértek vereséget az elkeseredett osztrák csapatra.

A nyolcas döntőben is egyenesen meneteltek fiaink, és ott még egyszer megütköztek az osztrákokkal; 11:6 tusarányban vereséget mértek rájuk megint. Fuchs egész nap alatt 16 csapatcsörtéjéből csak egyet veszített el, a magyarok összesen 80 csörtében vívtak és 70-szer győztesen.

Dicsőséges viadal ez, olyan, amit, Édes Öcsém, száz év múltán is büszkén emlegetnek majd utódaink. Beh’ szívesen beülnék a Hungáriába, mondjuk 2005-ben is, végignézvést az akkori lapokat, könyveket, mit is írnak majd akkor erről a fényes győzelemről!

De, Kedves Öcsém, most érkezett asztalomhoz vissza Karcsi, jelzi, hogy indul a Keletibe hamarost. Be kell fejeznem levelemet, de mint azt a Népszava tudósítója táviratozta Stockholm városából (Márton futva hozta most a hírt), még egy magyar jutott tovább az egyénikard-küzdelmekben, a künn lévő valamennyi magyar (tizenkettő), bejutott így az elődöntőbe. Itt, a kávéházban, a hatalmas formát mutató Fuchsot és Mészárost tekintjük favoritnak, a következő levelemben beszámolok Neked a végkifejletről.

Gyógyulj, lábadozz, várjuk itt nagyon már a viszontlátásodat. Margitka sokat kérdez súgva felőled!

Ölelő nagybátyád:

Harle Tamás

Budapesten, 1912. július 17-én.

Ui.:

Ismerve precíz igényedet, gyorsan papírra vetem mind a nyolc magyar hőst, a kik 1908 után ismét kivívták e fényes győzelmet a világ fölött: Fuchs Jenő (született 1882-ben), Mészáros Ervin (1877), Berti László (1875), Földes Dezső (1880), Gerde Oszkár (1883), Werkner Lajos (1883), Schenker Zoltán (1880), Tóth Péter (1882).