Keresés eredménye - Rády József

Rády József kardvívó olimpiai bajnok 1957. október 11-én 73 éves korában hunyt el. Az elsô világháború késleltette sportpályafutását, hiszen már negyven esztendôs volt, amikor 1924-ben, Párizsban elsô alkalommal vehetett részt olimpián. Akkor a magyar kardcsapat második lett. Amszterdamban azután visszaszerezték a világelsôséget. Nemcsak a kardot forgatta kiválóan, tôrben és párbajtôrben is pástra lépett az olimpián. A párbajtôrvívás hazai úttörôinek egyike volt. A jól megtermett katonatiszt jórészt kiváló fizikai adottságainak köszönhette sikereit. Tizenkétszeres magyar bajnokként vonult vissza és hosszú éveken át a szövetségben is tevékenykedett.

Az aranyérem története

S. Tóth János írása 

1928. Kard csapat

Az új D'Artagnan.

A penge-clown.

A világbajnok-helyettes.

Néhány korabeli jelző Petschauer Attiláról. A legendás kardvívóról, aki kétszer volt olimpiai aranyérmes és kétszer Európa-bajnok, de mindig „csak” csapatban. A nagy álom, az egyéni győzelem sohasem adatott meg neki, még a magyar bajnokságban sem.

Pedig rajta igazán semmi sem múlt, hiszen a kardozás megszállottja volt: amikor az utcákat járta, a sétapálcájával akkor is vívómozdulatokat tett, támadott, vágott, védett.

Az 1928-as olimpiának azonban vitathatatlanul e bohém fiatalember volt a hőse.

Poetikusan ifjan, mindössze 24 esztendősen került be az amszterdami csapatba.

Társai közül Rády József a 44., Garay János a 39., vitéz Terstyánszky Ödön a

38., Glykais Gyula a 35., míg Gombos Sándor a 33. évében járt az 1928-as

játékok idején.

A magyar válogatott abban a reményben várta a versenyt, hogy 1908 és 1912 után újra elhódítja a győztest megillető, Budapest városa által alapított vándordíjat. „A magyar vívók tip-top kondícióban, teljesen felkészülten várják az első fordulót” – írta beharangozójában a Nemzeti Sport 1928. augusztus 8-i száma. S valóban: az előcsatározások során az amerikaiakat 14:2-re, az angolokat 13:3-ra, a középdöntőben Németországot, majd Franciaországot egyaránt 12:4-re verte Mészáros Ervin kapitány együttese.

A négyes döntőben a lengyelek sem okoztak fejfájást, az ellenfél már azt is ünnepelte, ha asszót nyert. Ez összesen kétszer sikerült, amiben a dán zsűritagnak, Osiiernek is szerepe volt, aki – a sportlap tudósítása szerint – „erőszakosan dolgozott” a magyarok ellen. A lengyelek a biztos vereség tudatában, 9:1 után vissza akartak lépni, hogy rápihenhessenek a németekkel vívandó bronzmeccsre, ezt azonban a zsűrielnök, Lajoux nem engedte. Így kénytelenek voltak végigszenvedni, amíg kialakult a 14:2-es végeredmény. Ez tehát könnyed siker volt, igaz, a németek ellen még ennyire sem kellett megizzadniuk a magyaroknak, mivel az ellenfél nem állt ki (16:0).

A döntôt a magyar és az olasz válogatott vívta. A pást körül a szurkolók minden talpalatnyi helyet elfoglaltak. Nem véletlenül: az a két csapat került szembe, amely már 1924-ben is az aranyért csatázott. Párizsban 8:8 lett a vége, a jobb tusarány (50:46) akkor az olaszoknak kedvezett.

A két csapat közül a magyarok érkeztek előbb a terembe. Mészáros kapitány mindjárt kerített is magának egy széket, hogy pást közepénél leülhessen, ám a nemzetközi szövetség főtitkára, Chon úr a nézôk közé száműzte. A magyar szakvezetőnek persze így is jó helye volt, a legendás Italo Santelli mester (többek között Petschauer felfedezője), viszont kiballagott a teremből. „Én ez az izgalom nem bírni” – mondta idegesen simogatva a homlokát.

Mészáros Ervin még ellátta néhány jó tanáccsal a versenyzőket; az örök tréfacsináló, Petschauer feszes vigyázzállásban hallgatta a kapitány szavait. A kezdés azonban nem a reményeink szerint alakult, hiszen Marzi 5:2-re legyőzte Terstyánszkyt. Igaz, a következő meccset hasonló tusaránnyal Gombos nyerte Bini ellen. Petschauer nem bírt magával, a kezdés előtt csókkal üdvözölte Pulitit, majd 5:0-ra lekaszabolta ellenfelét. „Ez a Petschauer valóban vívóművész” – sóhajtott fel egy francia a nézőtéren.

Anselmi váratlanul 5:3-ra verte Glykaist, bár ebben a bírónak, a holland De Yongnak is volt szerepe. „A mi szeretett barátunk, akit éveken át annyit dédelgettünk Budapesten, most megmutatja igazi ábrázatát. Szenvtelen arccal ítél mindent Anselmi javára” – kesergett a sportlap helyszíni tudósítója, Vadas Gyula.
Gombos De Yong mesterkedése ellenére 2:4-rôl 5:4-re verte Marzit, majd jött újra Petschauer, aki „Alá! Alalalá!” csatakiáltásokkal kísérte a támadásait, végképp kihozva a sodrából ezzel az amúgy is feszült Binit.

Amikor pedig tigrisugrásokat produkált, azt már a közönség sem bírta: hangos kacagással honorálta a különszámot. Az 5:4-es sikert Glykais Puliti elleni 5:3-as győzelme követte, de Anselmi „a konzekvensen tévedő” De Yong segítségével 5:3-ra verte Terstyánszkyt. Petschauert Marzi sem tudta megállítani (5:3), ám Bini Glykais elleni győzelmével (5:2), amelyet – kell-e mondani? – De Yong közreműködésével harcolt ki, aki „levizsgázott, egyszer és mindenkorra”, versenyben maradtak az olaszok. Az addig kétszer vesztő Terstyánszky Pulitit verte ezután 5:4-re, míg Gombos Anselminél volt jobb (5:1), így összesítésben már 8:4-re vezettek a magyarok.

De ezzel nem volt vége: Marzi nyert Glykais (5:2), Bini Terstyánszky (5:3), Puliti pedig Gombos ellen (5:2). Ez utóbbi csörte alatt már olyan nagy volt a feszültség, hogy nemcsak a halottsápadt Gombosné hagyta el a termet, és sétálgatott idegességét levezetendő a folyosón, hanem Terstyánszky is ide menekült. Hiába, az olaszok felkapaszkodtak 8:7-re, míg a tusarányt 57:56-ra szépítették.
Az addig sorozatban 19 csörtét nyerő Petschauernek kellett tehát befejeznie a nagy művet. Az örök bohémnek, aki ezúttal halálos komolysággal vette fel a küzdelmet. „Áthatja a nagy nemzeti érzés, a magyar dicsőség védelmére emeli a kardját” – írta Vadas Gyula. Igaz, nem azt a kardját, amellyel addig vívott, mert annak pengéje a meccs előtti egyenesítgetés közben kettétörött. Az új fegyver azonban szerencsét hozott. A magyar vívó szokásos beugrása ugyan elmaradt, de amikor az első tust bevitte, a szurkolói megnyugodva vették tudomásul, hogy ordítása betölti a termet.

Végül „titáni küzdelem során” 5:3-ra verte Anselmit, majd a pástra rohanó ünneplők karjaiban, az átélt izgalmaktól elájult. Mikor magához tért, előbb sírni kezdett, aztán meg azt javasolta, hozzák be a terembe Santellit. Így is lett: az ősz maestrót a tanítványai vállukra kapva éljenezték meg.

Rákoskeresztúr

29/III-1-27