Keresés eredménye - Steinmetz Ádám dr.

Steinmetz Ádám, olimpiai bajnok vízilabdázó. Édesapja – aki váratlanul 2008-ban hunyt el - bronzérmes olimpikon, később, a szöuli olimpia idején a válogatott edzéseit vezette és igy szinte természetes volt , hogy a ”Kis”, most már két centi híján két méteres Steinmetz annak idején pólózni kezdett. Az öt évvel idősebb Barnabás fivérét követve, a Központi Sport Iskola szakosztályában olimpai bajnok mester, Dömötör Zoltán vezette be a póló tudományába. Hamarosan bekerült a korosztályos válogatottakba, majd édesapja klubja az FTC igazolta.
Húsz évesen már tagja volt a bajnokságot nyert zöld-fehér csapatnak.
A Vasas együttesében folytatta. Fizikai adottságai mellett úszótudásával, sokoldalúságával és töretlen győzni akarásával irányította magára Kemény Dénes szövetségi kapitány figyelmét. Athénben olimpiai bajnok lett, méghozzá fivére, Barnabás társaságában. Édesapjuk, rendkívül nagy-nagy örömére. Ezzel egyébként a Komjádi-féle aranycsapatban szerepelt testvérek, a Keserű-fivérek példáját követve, ketten egyszerre álltak a győzelmi dobogón. A szőke Ádám pályafutása ezt követően nem a legszerencsésebben alakult.  Nem került be a melbourne-i vb-re kiutazott tizenhárom játékos közé. Majd gerincbántalmai miatt pihenőre kényszerült. Időközben súlyos veszteség érte, hiszen szeretett édesapja váratlanul, úgyszólván kezei között hunyt el. Kevés huszonhét éves fiatalember mondhatja el magáról, mint az olimpiai bajnok Steinmetz Ádám, hogy már három diplomát szerzett. A Katolikus Egyetemen jogot végzett, szakedző lett, és a TF menedzserképző tanfolyamát is teljesítette a MOB Életút programjának segítségével. Édesapja ügyvédi irodájában segédkezett, de diplomáit csak később kívánja igazán hasznosítani. Peking előtt mindent megtett azért, hogy a válogatott tizenhárom játékosa közé visszakerüljön, de sérülése meghiúsította igyekezetét. Némi kárpótlást jelentett számára, hogy  nagyszerű játékkal járult hozzá a Pirimorac Kotor csapatának  Europa Ligábeli sikereihez.. A 2010-es EB-re való felkészülést azonban egészségi állapota miatt nem tudta vállalni.

Hajdú B. István írása

2004. Vízilabda csapat

Aligha hiszem, hogy akad olyan magyar honpolgár, aki ebből a könyvből és pont tőlem tudná meg, hogy mi történt 2004-ben, az athéni olimpia vízilabda-döntőjében. Ráadásul a borzongató 8-7-es, szerbek elleni diadal kapcsán egyre kevesebbet beszélünk már Kiss Gergely káprázatos négy góljáról, Kásás negyedik negyedbeli átlényegüléséről, Szécsi mindenkit /fürdő/gatyába rázó káromkodásáról, vagy a Sapicsot az utolsó pillanatban, sorsdöntő állásnál kizökkentő nézőtéri sípszóról. Meg sem említjük, hogy az olimpián címvédő együttesünknek minden idők leggyilkosabb sorsolását követően a végső sikerhez kétszer kellett legyőznie a későbbi ezüst- /szerb/ és kétszer a későbbi bronz- /orosz/ -érmes válogatottat. Lazán túllépünk Kemény kapitányunk stratégiai spekulációin és taktikai zsenialitásán, sőt, az utazó csapat kijelölésekor átélt Szívós-önsanyargatáson is. Magunkra emlékezünk inkább, hogy kora délután anyáztunk és WADA-sztunk Annus elvett aranya miatt, hogy bő két perc után, 0-3-nál majdnem repült a tévé és néhány egyéb berendezési tárgy, hogy 5-7-nél, az utolsó negyed elején, baloldali honatyaként zokogtunk jobboldali képviselőtársunk vállán /vagy fordítva/, és hogy a dudaszó pillanatában még az anyósunkat is szájon csókoltuk, noha erre emberemlékezet, na jó Vári Attila sydneyi csavargólja óta nem volt példa. Mi fejletlen izmunkkal és szűköcske mellünkkel hirtelen kisportolttá, magabiztossá, a világot sarkaiból kifordítóvá váltunk. Érthető, hiszen MI nyertünk. TI csak elhitettétek, hogy a magunk kis munkahelyi, vagy családi olimpiáján mit kell tennünk, hogy bajnokokká váljunk. Néhány pillanatra szinte ugyanolyan tökéletes szimbiózisba kerültünk egymással, mint ti két héten át folyamatosan. Na persze, mindezt tudtuk előre. Én például már az edzőtáborban, Los Alamitosban. Nem, nem a 40 fokos hőségben elvégzett, embertelen úszóedzésekre, vagy az unásig gyakorolt emberelőnyös figurákra gondolok. Hanem sokkal inkább egy Amerikában élő magyar családnál töltött kicsit görbébb estét megkoronázó csocsómeccsre, ahol egy általam lőtt – egyébként szerintem zseniális - gól után a Benedek-Madaras két balkezes páros előbbi tagja akkorát ütött a falba, hogy az majdnem beszakadt. Én már akkor felfogtam, hogy az ellenfelek esélytelenek. Ha egy jelentéktelen csocsómeccsen nem lehet gólt kapni, akkor mit akarnak a riválisok életük fő versenyén? Ezt az aranyat, érzést egy-egy adott pillanatban lehet le- és felértékelni, de elvenni soha senki semmikor sem tudja. Nem csak tőletek, tőlünk sem. Így hát most 2005-ben, amikor egy világbajnoki és egy Világliga-ezüstérem után szinte szemlesütve magyarázkodtok – persze, a vb-döntő végén nem MI adtunk rossz passzt, hanem az a Biros - gondoljatok megértéssel ránk, fejletlen izmú és szűköcske mellűekre. De ne feledjétek, nem tudhatjátok, mi lakik bennünk.

Én például sose hittem volna, hogy egyszer még 13 fürdőgatyás férfi látványától majd elsírom magam!