Ismét egy legendával lett szegényebb olimpiai családunk. Hosszú betegség után, Las Vegas-i otthonában hunyt el az 1952-es helsinki olimpia első magyar aranyérmét nyerő tornászunk, Korondi Margit. Pindurkának – ahogy egyik edzője, Aradi Gyula hívta – már a pólyában eldőlt a sorsa. Az 1932. június 24-én, Celjében született olimpiai bajnokunk édesapja, Korondi Ferenc maga is kiváló tornász volt. Ám testnevelő tanárként az 1932-es olimpián nem indulhatott, mert professzionistának számított a kor akkori szabályrendszere szerint. Talán ezért is, vitte magával egészen kiskorától kezdve lányát a tornaterembe. Aki így emlékezett vissza egy pár évvel ezelőtti interjúban: „Mindig kérdezik tőlem, hogy elveszítettem-e a gyerekkoromat, mert tornásztam. Hogyan veszíthettem volna el, amikor imádtam? Édesapám már a pólyában a lábamnál fogva himbált, hogy mutassa, mennyire erős vagyok, és ő már akkor tudta, olimpiai bajnok lesz belőlem, annak fog nevelni. Azt hiszem, bennem akarta saját magát látni, mert neki nem sikerült kijutni az olimpiára, pedig igazán közel állt hozzá. Nagyon hálás vagyok a tornának, mert önfegyelmet, tartást adott. Én ugyan pici vagyok, de a sportnak köszönhetően be tudtam lépni úgy egy társaságba, hogy elegáns legyek, és figyeljenek rám. Emellett minden testrészem mozgott, az alakmegőrzéséhez ez elengedhetetlen volt. Az agyamat is megtornásztattam, hiszen egy gyakorlatot nem lehet anélkül tökéletesen végrehajtani, hogy előtte ne gondoljam végig, mit és miként fogok tenni, amikor engem szólítanak a szerhez.”

Kis túlzással előbb tanult meg kézen járni, mint lábon. Korondi Margit már egészen fiatalon kitűnt tehetségével, az 1947-es ifjúsági országos bajnokságon valamennyi szeren ő gyűjtötte be az első helyet. Akkoriban még csak álmodozott róla, hogy majd egyszer példaképeivel, Keleti Ágnessel és Tass Olgával tornázhasson együtt, és nemes versenyzésben, túl is szárnyalja őket. Talán maga sem hitte el, hogy alig húsz évesen, már tagja is lett a Helsinkibe utazó olimpiai csapatnak.

Az közismert, hogy kis hazánknak, aranyak szempontjából, mindmáig az 1952-es játékok a legsikeresebb, ám arról már kevesebb szó esik, hogy az első öt napon még nem született magyar siker. Majd eljött július 23., így kevesebb, mint egy hónappal huszadik születésnapja után, a felemáskorlát versenyében, a dobogó legfelső fokára állhatott fel Korondi Margit, megelőzve ezzel nemcsak a szovjet riválist, hanem az egykori példaképet, Keleti Ágnest is. Egy máig nem cáfolt anekdota szerint Rákosi elvtárs aznap reggel egy táviratot küldött a faluba, melyben az állt, semmiképpen se nyerhet. Majd pár óra elteltével ismét egy sürgöny érkezett a válogatott edzőjéhez, Herpich Rezsőné Vali nénihez, melyben már arra kérték tegyen meg mindent, hogy nyerjenek. Hogy ezen múlt-e, már soha nem fogjuk megtudni, viszont az almanachok azóta is őrzik, hogy Helsinki első magyar aranyát a küldöttség legfiatalabbjaként, Korondi szerezte.

Ám egy másik, inkább megmosolyogtató epizód is lezajlott aznap. Történt ugyanis, hogy a legendás Szepesi György, még verseny közben kérte Korondit, mondja el győzelmi beszédét, és hiába kérlelte őt szép szavakkal tornászunk, a végén csak el kellett mondania előre.

Az olimpia után egy sérülés miatt Korondi Margit visszavonult. Civilként kötödét nyitott az Oktogonon. Ide tért be pár évvel később Sárkány István, hogy visszacsábítsa a szőnyegre, mondván a csapatnak szüksége van rá a melbourne-i olimpián. Bár nem volt könnyű visszarázódnia, mégis sikerült visszatornáznia magát a válogatottba.

Bár az ’56-os események senkit nem kíméltek, sokaknak ez a kinti teljesítményükre is rányomta a bélyeget. Korondi Margit már akkor tudta, hogy nem tér haza, amikor leszállt a gép Ausztrália földjén. A kinti napok is bizonytalanságban és feszültségben teltek. A női torna-válogatott a szőnyegen szeretett volna visszavágni a levert forradalomért, és bár az összetett csapatversenyt nem sikerült megnyerniük, a kéziszercsapat döntőjében ők diadalmaskodtak. Így emlékezett vissza az akkori eseményekre: „Már nem nagyon koncentráltunk a versenyre. Mégis bennünk volt a versenyzés, hiszen évek óta ebben éltünk, s mindig arra törekedtünk, hogy érmeket nyerjünk az országnak. (…) Bár egész éjjel nem aludtunk, a versenyre összeszedtük magunkat. El kell ismerni, ennek ellenére csak félig voltunk ott fejben, mert már a jövőn járt az eszünk. A szívünk persze a helyén volt. Amikor kint álltunk együtt, s meghallottuk a felcsendülő zenét, eluralkodott bennünk a csapatérzés. Minden más háttérbe szorult.”

Korondi Margit is azon olimpikonok egyike volt, aki elfogadta a Sport Illustrated ajánlatát, és részt vett a három hónapos amerikai körúton. Annak végeztével Kaliforniában telepedett le, hiszen egész életében a napsütésre vágyott. Itt kezdetben úszást oktatott, majd idővel ismét tornával, azon belül is az alakformálással és az egészséges életmóddal kezdett el foglalkozni, amelyben legalább olyan sikeres volt, és olyan hírnévre tett szert, mint Magyarországon élsportolóként. „Amíg versenyeztem, mindig olyan természetesnek tűnt, hogy nyerek, akkor nem értékeltem, mit értem el, hogy olimpiai bajnok lettem. Most, idősebb koromra kezdem megérteni, mit értem el…”

Korondi Margit kétszeres olimpiai bajnok (1952, felemáskorlát és 1956, kéziszercsapat), kétszeres ezüstérmes (1952, 1956) és négyszeres bronzérmes (1952). A Melbourne-ben bajnok kéziszercsapatnak tagja volt Bodó Andrea, Keleti Ágnes, Kertész Alíz, Köteles Erzsébet és Tass Olga is.

Korondi Margit mindig egy életvidám, igényes és társaságkedvelő ember volt, aki nem rettent meg attól sem, hogy a saját kezébe vegye sorsa alakítását, bátran dacolt mindig a kihívásokkal. Elvesztése űrt hagy maga után.

A Magyar Olimpiai Bizottság és az olimpiai család osztozik hátrahagyott szeretteinek fájdalmában.

Az Isten nyugosztalja Korondi Margitot!

(MOB-összeállítás; fotó: MTI)