Deák Zsigmond
a Magyar Nemzet újságírója

Psy a pesti budin

Mint a Stirlitz című legendás szovjet sorozat filmzenéjének a szövegéből tudjuk, a pillanat elillan, tovaszáll. Ám én elkaptam, mégpedig a Papp László Budapest Sportaréna egyik férfi vécéje előtt. Innen is látszik, hogy 2013 sportbéli esményei közül valami kevésbé emelkedett ragadott meg, ráadásul olyan, ami itthon történt. Itthon, a szeptemberi birkózó-világbajnokságon. A sportág eleve ünnepet ült azok után, hogy két héttel a seregszemle előtt a NOB közgyűlése visszaszavazta az olimpiai programba. A kiváló hangulatot a rendezés csak tovább fokozta Bully, a szürke marha kabalabika, az éremcsatákat övező fényeffektek és a szenzációs bevonulózenék révén. Koreai Köztársaság-beli versenyző érkezésekor logikus módon a Gangnam Style című közkedvelt szám dübörgött, amelyre cikkünk írásakor Guinness-rekordként közel 1,8 millárdnyi kattintás jutott az ismert videómegosztón.
S amire senki sem számított, maga az előadó, Pak Cseszang, alias Psy is eljött Pestre a „karfiolfülűek” közé! Pontosabban egy szenzációs imitátora, a dél-koreai tábor vezérszurkolója, aki, ha lehetséges, még az eredetinél is jobban nyomta a „style-t”. A kötöttfogású döntőkre érkezett, s nem túlzás, hogy a nézők, a tévéstábok inkább vele foglalkoztak, mint a szőnyegen történtekkel. Ennyi autogramot még a sportág szintén itt tartózkodó legendája, a tömegből igazán kimagasló Alekszandr Karelin sem osztott ki, s mindenki az ál-Psyt kereste legalább egy közös fotó erejéig. Ám ő is csak ember, így a nagy felhajtás közepette megpróbált észrevétlenül elillani a vécé felé, s kissé könnyíteni magán. Egy ifjú iráni hölgy azonban, aki az egyébként szintén magával rangadóan ordítozó perzsa drukkerhaddal érkezett, egészen a Férfiak feliratig követte mobiltelefonját lobogtatva, ám itt az „énekes” kényszeredett mosollyal az ágyékára mutatott, majd besurrant a mellékhelyiségbe. Pár perc múlva megkönnyebbülve tért vissza a folyosóra, ahol a kitartó rajongó várta, így megtörtént a happy end, mindenki elégedetten távozott.
Psy segítségével egyébként két kötöttfogású aranyérem is termett Dél-Koreának, a 66 kilós győztes, Rju Han Szu edzőjével együtt a szőnyeg szélén természetesen szintén eljárta a Gangnam Style-t.

Kálnoki Kis Attila
a Sport24 szerkesztője

Megállt az idő

Az első ránézésre 60-as, láthatóan magára mindig odafigyelő, örökké elegáns hölgy belép az OSC Semmelweis utcai patinás vívótermének öltözőjébe. Megtorpan. A szívverése kicsit felgyorsul, a légzése is szaporább lesz tán. Halvány fátyol jelenik meg örökkön mosolygó, életvidám szemében. A pára egy szempillantás alatt könnycseppé kerekedik, majd végig gördül az ápolt orcán.
A gondolatnál alig hosszabb pillanat gyorsan elillan. Megszokott módon odalép a szekrényéhez, kinyitja az ajtaját, átöltözik. Felnyalábolja sisakját, kesztyűjét, pengéjét, és már lép is ki az öltözőből. Elvégre várja a mester.
Minden olyan, mint volt. Mindez történhetett volna 1949-ben is akár. Ehhez képest 2013 szeptemberét mutatja a falinaptár. Semmi sem változott. A relatív friss – úgy 15-20 éves – barna máz sem titkolja, hogy az emeletes faszekrény 64 éve is éppen ott állt, ahol. A falon lógó képek is egytől-egyig mára barnás-sárgássá vált egykori fekete-fehérek. A régmúltat idézik mind.
Meglehet, az a fránya könnypára is ott volt a szemben anno, csak akkor még nem a feltörő emlékek homályosították el Sákovicsné Dömölky Lídia tekintetét, sokkal inkább a 13 éves csitri várakozása, az újdonság izgalma.
A sport, a vívás, az élet öröme, szeretete, ami az évtizedek alatt jottányit sem változott. Ha ez nem lenne, az olimpiai bajnoknő (1964, Tokió, tőrcsapat) aligha vesz 16 év után ismét pengét a kezébe, nem készül föl becsülettel a veteránvívó-világbajnokságra sem.
77 évesen!!!
Egy két apróság persze más. Egykoron a régi vágású, mégis inkább joviális katonatiszt, a BEAC híres trénere, Ganzmann Ferenc volt a várakozó mester, míg most Pap Jenő (párbajtőr-világbajnok, 1978, Hamburg, csapat; 1982, Róma, egyéni), aki éppen 15 évvel fiatalabb a tanítványánál. A plasztron akkor keményre fehérített vászon, míg most Mohamed Aida fémszálas laméja – de micsoda büszkeség, simán belefér!
A sisak a fejre kerülését viszont ugyanaz a szertartásos, már-már reflexes mozdulat előzi meg. Fej a nyakból kicsit hátra hajlik, egyik kéz hátrasimítja a frissen „fodrászolt” hajat, miközben a másik kéz a fejre illeszti a sisakot. „Jenci” is mozgatja a vívónőt, ahogy kell. Épp mint régen Feri bácsi. Egyenes szúrás, lépéssel előre, hátra, majd kitöréssel. Szixt, kvart, szekond, szerkl. Szixt-szerkl, kvart-szekond átvitelek. Parádok és riposztok sorjáznak.
Az a kvart! Az is olyan, mint régen! Nem lehet azt elfelejteni. Ha elkapja, ha ráragad az ellenfél. „kikíséri vele a teremből”, ha kell. Hátralépés sincs jószerivel, csak előre! Kitörés! Szépen hosszan, egyensúlyban. Épp, mint anno 1955-ben, 19 éves ifjú lányként Rómában, megállíthatatlanul a világbajnoki cím felé.
Az iskola végén a könnycseppnek nyoma sincs már. Helyette izzadtság gyöngyözik a homlokon, míg a jól végzett munka vidámsága ott figyel a csillogó szempár sarkában.
„Visszacsöppenek a múltba, és nem jut eszembe, hogy én most egy öregasszony vagyok, aki lejött ide vívni; hanem vívó, akinek sikerült valamit megoldania. Bár kicsit elégedetlen vagyok ezzel a kitöréssel” – mondja kis duzzogással a hangjában, amit persze csintalan mosoly mögé rejt Lidi néni. Igaza van. A legendásan hosszú akciói megrövidültek. Úgy egy arasznyival…
Ám ez is épp elég ahhoz, hogy október 1-6. között, Várnában a veterán vívó-világbajnokságon csodálatosan vívjon. A „poolban” négy ellenfeléből 3-at legyőz, csak a nála öt évvel fiatalabb német hölgytől kap ki. Egyéniben 9., csapatban 4. helyen zárnak Hoffmann Ibolyával (+60) és Wernitzer Juliannával (+50) úgy, hogy a francia vívónőt 10:0-ra oktatja a vívás tudományára, ezzel fordítva meg az addig vesztes találkozót.
Megállt az idő. Sákovicsné Dömölky Lídia számára mindenképp.

Karádi Zoltán
a Sport plusz munkatársa

„Gyerünk, csajok!”, avagy a bursai kaland

Egy vallomással tartozom: úgy tudósítottam a magyar női röplabda-válogatott júniusi törökországi Európa-liga mérkőzéseiről, hogy gyakorlatilag nem sokat konyítok a sportághoz.
Tulajdonképpen még a válogatott névsora is teljesen ismeretlen volt a számomra, pedig édesapám az ötvenes években játszott a Bp. Dózsa kétszeres bajnokcsapatában, de engem mindezek ellenére valahogy hidegen hagyott ez a sportág. Legalábbis eddig…
Csak annyit tudtam, hogy hetvenes években ugyan a világ élmezőnyéhez tartozott a női válogatott, de világversenyen utoljára 1987-ben szerepeltek, s azóta adósak a kiugró eredményekkel. Mégis gondolkodás nélkül igent mondtam, amikor felkértek a feladatra, és belevágtam a kalandba. Kíváncsi voltam, hol tart ez a számomra – és a sportkedvelők nagy részének számára is – szűz területnek számító sportág nemzetközi szinten?
Nos, az már az első pillanatokban kiderült, hogy a lányok szépek és csinosak, ráadásul engem is kedvesen fogadtak, még úgy is, hogy gyakorlatilag én ugyanolyan ismeretlen voltam a számukra, amennyire ők nekem.
A kérdés azonban nem ez volt, hanem hogy röplabdázni mennyire tudnak?
Különösebb elvárásaim ugyan nem voltak velük szemben, mert bár egy hónappal korábban Albániát és Moldovát megelőzve sikerrel vették a vb-selejtezők első körét, ez most egy másik kávéház volt, hiszen a mostani három ellenfél szerepelt a legutóbbi Európa-bajnokságon. A házigazda törökök például egészen a bronzéremig meneteltek, míg a románok középdöntőt játszottak, a bolgárok pedig – a törökökhöz hasonlóan – az idei Eb-re is kijutottak.
Előzetesen Hollósy László, a gárda fiatal szövetségi kapitánya is csak abban bízott, hogy a török és a bolgár csapat ellen sikerül a tisztes helytállás, míg a románokkal egy szoros meccset játszanak. Ez lefordítva számomra két 3:0-s és egy 3:2-es vereséget jelentett.
Ehhez képest már az első nap kellemes meglepetés ért, hiszen a némileg tartalékos, de mégiscsak házigazda törököket alaposan megizzasztották a lányok. A sérült Milovits Júliát is nélkülözve, Liliom Rita vezérletével 1:0-ra és 2:1-re is vezettek, s bár a vendéglátók végül fordítani tudtak, a magyar csapat busza a török szurkolók vastapsa közepette hagyta el a bursai röplabda-csarnokot.
A bolgárok ellen ugyan maradt a papírforma, ám ekkor a magyar kapitány pihentette legjobbjait a másnapi románok elleni meccsre, amit már én is sokkal optimistábban vártam.
„Lányok! A mai tudósításom munkacímének azt találtam ki, hogy „Román-verés Bursában” – ejtettem el nekik, egy kacsintás kíséretében, mint egy mellékesen, amikor a meccsre indulás előtt a kérésemre összeálltak egy közös csapatképre a szálloda halljában. – Segítsetek már, hogy ne kelljen más címen agyalnom!”
Mosolyogva hallgatták óhajomat, de úgy tűnik akceptálták a kérésemet, és olyan játékkal verték a legjobbjaikkal felálló románokat 3:1-re, hogy még az állam is leesett. Ezúttal Horváth Dodó – merthogy ekkora már annyira összebarátkoztunk, hogy mindenkit a becenevén szólítottam – vitte a prímet, de Liliom Ritu és Sándor Reni is tetszés szerint püfölte a labdát a román térfélre, elől Nagy Esztó, Dobi Edi és a Milovits Juli helyére beugró fiatal Tálas Zsuzsi alkotott maradandót, liberóként pedig Kötél Dóri jeleskedett. A cseresorból a több éves kihagyás után a válogatottba visszatérő Nagy „Csaszi” Mariann, a mindössze 19 éves Pallag Ágó, valamint Kovács „Pálca” Timi, és a többieket az alapvonal mögül is szakadatlanul bíztató („Gyerünk, csajok!”) Széles Petra járult hozzá a sikerhez.
Ekkor zártam végleg a szívembe a csapatot, és ezek után nem volt kérdés, hogy a következő hétvégén – immár önszorgalomból – Kecskemétre is elmentem szurkolni nekik. Itt a ugyan a törököket is sikerült legyőzniük, végül azonban nem jutottak be a sorozat négyes döntőjébe. A fő cél azonban nem is ez volt, hanem a felkészülés, a gyakorlás a jövő évi Eb-selejtezőkre.
Meggyőződésem, hogy akik úgy tudnak játszani, s olyan simán meg tudnak verni egy román válogatottat, ahogyan ők Bursában, azok az Eb-selejtezőket is sikerrel tudják venni, és utána sem a pofozógép szerepére lesznek kárhoztatva.
Bízom benne, hogy a lányok nem hagynak majd cserben, s ezt a jóslatomat is beváltják.
De addig is: Gyerünk, csajok!

Krasz Emil
a Nemzeti Sport online rovatának szerkesztője

Mámoros sikerek, kijózanító vereség

1. szín: Őrbottyán, augusztus 31.
Családtagok, ezeréves cimborák kaptak meghívást egy kis grillezéssel egybekötött nyárbúcsúztató koccintásra. Mondhatom, hagyományteremtő jelleggel, hiszen egy éve ugyanott találkoztunk. A házigazda „mikorra jöttök” kérdésére már hetekkel előtte megadtam a választ: fél négyre legkésőbb ott vagyunk! Ő akkor még nem tudta, hova ez a határozottság, pedig aznap rendezték a duisburgi kajak-kenu világbajnokság első döntőit, benne megannyi magyar érdekeltséggel, győzelmi reménnyel. Ki az, aki ezt az élményt elmulasztaná?
A megérkezésünk után, amikor megsejtette, mire készülök, vendéglátónk az „ugye most nem fogsz beülni tévét nézni” féltő, bár igazából álkérdést szegezte nekem, amire úgy is tudta a választ. „Áááá, neeeem…”, tereltem a témát, hogy aztán tele pohárral a kezemben váljak kámforrá, mihelyst indult az első döntő. Egészen félelmetes nap volt, hiszen minden számban érmes helyen végzett az aktuális magyar egység. Közülük öt pedig győzött! Természetesen nem vontam ki magam a társaságból, a versenyszámok közötti rövid szünetet kihasználva modernkori hírvivőként tudattam a többiekkel, hogy éppen melyik számban mi történt. A majdnem bennfentesek fölényességével meséltem az általuk kevésbé ismert, vagy egyáltalán nem hallott versenyzőkről, de szigorúan csak azután, hogy minden egységre koccintottunk. Ki a száját nedvesítette be ezen alkalmakor, más egy kortyot húzott le, de volt, aki az egész poharat. Mire az utolsó magyar átvette az érmét, egyikünk sem volt szomjas.

2. szín: Csepel, szeptember 6.
Ekkor nem kellett illegalitásba vonulnom, lejárni a lábamat a vizuális élmény és a szomjoltásnak aligha nevezhető műélvezet között, tekintve, hogy direkt meccsnézésre szólt a meghívóm. Egy olyan baráttal szerveztünk közös programot a Románia–Magyarország labdarúgó vb-selejtezőre, akivel életem több mint felét sikerült már végigbulizni. Most majdnem azt írtam, hogy végiginni, de az egyrészt csúsztatás lenne, másrészt nem lenne igaz. Feleségemnek „köszönhetően” ötperces csúszással érkeztünk, és még nem is igazán értette, mire fel idegeskedek. Öt perc ide vagy oda, nagy dolog, látok még 85-t, legyen elég. Nem kezdtem el szakmailag kibontani az első öt-tíz perc fontosságát egy „sorsdöntő” tétmeccsen. Így mire megérkeztünk, a barátomtól tudtam meg, hogy már hátrányban vagyunk. „A középkezdés után legyalultak, bedaráltak, szétjátszottak, mi?”, kérdeztem a bekapott gólról, de még a küszöbön állva a válasz megsemmisítő volt: „nem, odapasszoltuk a román centernek a labdát a félpályánál, az meg kilépett ziccerben”. Letargikus állapotba kerültem. Bambán néztem a tévét, szemüvegbe rejtett üveges szemekkel próbáltam feldolgozni és megérteni, éppen mi zajlik a bukaresti stadionban folytatás címszó alatt. És nagyon nem értettem. Barátom próbált vigasztalni: „ezen ne akadj ki, ezek miatt ne legyél ilyen szomorú, és különben is, még egy kortyot sem ittál”. Valóban. Pedig biztos finom vörös bor került a pohárba, eddig még soha nem okozott csalódást. De olyan sem történt velem, mint ezúttal: mindössze fél pohárral sikerült nagy nehezen magamba erőltetnem. Ugyanis kapart a torkom, összeszűkült a nyelőcsövem, korábban eddig egyetlen egyszer tapasztalt érzés kerített hatalmába. 1986 nyarán öt üveg pezsgő került a hűtőbe, abban a reményben, hogy a magyar válogatott Szovjetunió elleni góljait azzal ünnepeljük meg. Gólonként egy üveggel...
Ha a cimbi most átjön, meg is vendégelem őt a 27 éve gazdájára hiába várakozó nedűkkel. Vagy kiviszem jövőre Őrbottyánba, hátha megint akkor lesz a kajak-kenusok vb-je…

Novák Miklós
a Magyar Nemzet munkatársa

Ricsi és Marika

...Guzmics... Ricsi... egy szimpla oldalpassz helyett kiugratja Marikát...
Egyedül ez ad reményt. Hogy egy újabb Mohács – rendben Bern, Marseille vagy Irapuato – után sem veszítjük el a humorérzékünket. Nem akarom bántani a Hali egyébként rokonszenves, lelkiismeretes középhátvédjét, de a bukaresti baki emléke többségünkben már csak így, parafrázisként, a bukaresti égésről készített mém formájában él.
Noha egy-két huligán a románok elleni meccs után állítólag megfenyegette az aranylábúkat, akik ezután kommandós őrizet mellett készültek Telkiben, de a többség már csak röhög – nem csak a csapaton, saját magán is. Hogy ha csak alkalmi szurkolóként is, de részese annak a lassan három évtizede szűnni nem akaró kudarcsorozatnak, amiből a magyar labdarúgó-válogatott, sőt egy-egy fellángolást leszámítva az egész magyar futball képtelen kiszakadni.
A külföldiek szerint az a magyarok talán legjellemzőbb tulajdonsága, hogy ha összeverődik egy asztaltársaság, akkor legyen bár a vezérgondolat a lehető legkomolyabb, néhány perc múlva óhatatlanul jön a vicc, ül a poén.
A nevetés gyógyít, állítják a tudósok. Hát fogjuk fel gyógymódként a világhálót bejárt, ironikus öt percet. Szükség lesz még életerőre. Ha pedig csoda folytán nyertünk Amszterdamban, ne adj’ Isten, a pótselejtezőt is sikerrel megvívtuk – mindez csak e cikk leadása után derült ki –, akkor fogatlan spanyol barátunkat felkérhetjük, hogy nyomjon egy vidám standupot Telkiben. Arra inkább van igény, mint Hamlet monológjára.
Röhögni vagy nem röhögni? Ez nem is kérdés.

Szalay Péter
a Telekom Sporthírszolgálat vezetője

A moszkvai sokk

Augusztus 12-én, a moszkvai atlétikai világbajnokság kalapácsvető döntőjében az olimpiai bajnok Pars Krisztiánnak állt a zászló, aki a Londontól az orosz fővárosig vezető hosszú úton mindenhol és mindenkit megvert. Huszonkét alkalommal nyert, senki sem tudta megleckéztetni. Aztán megtörtént, amire nem volt felkészülve, és ezért nem is tudott választ adni. Világbajnoki győzelmének dédelgetett álmát egyetlen pillanat, egészen pontosan három másodperc történése hiúsította meg. Amíg a lengyel Fajdek kezéből a kalapács kirepült, és 3 centiméter híján 82 méternél a földbe nem csapódott.
Örökérvényű igazság az atlétikai dobóversenyek történetében, hogy aki elsőre nagyon, de nagyon beletalál, azt a vetélytársai már csak szorongatni tudják, vagy még arra sem képesek. A nagy első az esetek döntő többségében sokkolja a riválisokat, kizökkenti őket a nyugalmukból, és ami a legrosszabb: haszontalan rögtönzéseket hoz ki belőlük. Még ha a pályán az atlétika gladiátorai is sorakoztak fel. A parádés kezdésre igazából nem lehet felkészülni, ahogy a ringben a padlóra küldés fájdalmas pillanatára sem. Aki megroggyant, annak már majdnem mindig annyi.
Harminchét évvel ezelőtt a montreali olimpián Németh Miklós elsőre és éppen ezért derült égből villámcsapásként 94.58 méteres világcsúccsal sokkolta a gerelyhajítás döntőjének minden szereplőjét. Ő indiántáncot járt, miközben a többiek lehorgasztott fejjel imbolyogtak körülötte, mert azonnal tudták, hogy közülük már csak egy lehet a nyertes. Az esélyesnek kikiáltott finn Hannu Siitonen görcsösen erőlködve csupán egy halvány 87.92-őt tudott kipréselni magából. Több mint hat és fél méteres különbséggel kapott ki, úgy, ahogy Némethtől se addig, se később egyszer sem.
Pars Krisztián, London bajnoka, győzni ment Moszkvába. Nem is titkolta, hogy ő szeretne a magyar atlétika történetének első világbajnoka lenni, és ezért senki sem vádolhatta elbizakodottsággal. Tarolt a világbajnokság felé vezető úton, mindenkit legyőzött, akivel csak találkozott. Megérdemelt londoni sikerét 2012-ben és 2013-ban 22 győzelemmel fejelte meg. Két és fél év leforgása alatt csupán egyetlen egyszer szorult a második helyre. Tavaly június elején a franciaországi Montreuilben, még a nyári játékok előtt Pars Krisztián skalpjának a 23 éves lengyel Pawel Fajdek örvendezhetett, a 2011-es U23-as Európa-bajnokság győztese, aki a 81.39 méteres egyéni rekordjával szépen meg is dolgozott az értékes győzelemért.
Fajdek 2011-es ostravai Európa-bajnoki győzelmének szemtanúja volt Németh Zsolt, egykori kalapácsvető világbajnoki ezüstérmes (nem mellesleg a dobópápa Németh Pál fia), jelenleg pedig az olimpiai bajnok Pars Krisztián edzője.
„A lengyel fiú akkor még csak 78.40-nel nyert, de kifejezetten pocsék technikával. Jómagam és Zentai Tibor, az edzőkollégám is azt emlegettük, hogy ez a gyerek bármikor 81 méter körüli eredményre lehet képes, feltéve, hogy a hibáitól meg tud szabadulni” – emlékezik Németh Zsolt az akkor történtekre.
Ezen kívül semmi sem utalt arra, hogy a moszkvai világbajnokságon másodszor is le tudja győzni a világ jelenlegi legjobbját. A VB előtt öt versenyen még a 76 métert sem sikerült túldobnia, a lengyel bajnokságon pedig siralmas 74,90 volt a legjobbja. Moszkvában a selejtezőben a három kísérlete közül csak egy volt érvényes, kilencedikként éppen hogy csak helyet sikerült biztosítania magának a döntőben. Majdnem úgy járt, mint Londonban, ahol három „piros zászlós” dobás után búcsúra kényszerült…
„Amikor a döntőben már elsőre 80.30-at sikerült dobnom, arra gondoltam, hogy innen már csak könnyebb lehet a dolgom. Fajdek kettővel utánam következett, miközben én háttal a dobókörnek éppen öltözködni kezdtem. Nem láttam a dobásását, csak a közönség üdvrivalgásából következtettem arra, hogy valami nagy dolog történt. Az előnyből hátrány lett, az én kezdeti magabiztosságomból pedig jóformán semmi. Pontosan azt csináltam, amit nem lett volna szabad. Háttérbe szorult a kifinomított technika, görcsösen erőlködve még javítani sem tudtam. Odalett az arany, és annak az egyetlen idei vereségemnek a következményeként még az IAAF kalapácsvető összetett versenyében is a második helyre szorultam. Hiába vertem el a moszkvai vb után Fajdeket háromszor is, ahogy egykor Ludas Matyi Döbrögit, azért a fájó moszkvai vereségért kétszer mégis én fizetettem” – emlékezik bosszankodva az olimpiai bajnok.
Jövőre Európa-bajnokság következik az atlétikában, 2015-ben Pekingben világbajnokság, aztán elérkezik 2016, a riói olimpia esztendeje. Pars három sportági csúcstalálkozón vághat vissza a nála hét évvel fiatalabb lengyelnek.